hétfő

A SZFINKSZ MOSOLYA


BÚCSÚ MANIZALESTŐL


Még! Még, és még! Nem volt megállás.
Már öt hete dolgoztam, és egyre keményebb tempót diktáltam magamnak. Nem engedhettem, hogy veszítsek. A kézirat nagy volt, és egyre nagyobb lett. Már csak egy hetem volt a határidőig, és még nem tudtam, hogyan oldódik meg két bonyodalom. A megoldását tudtam, de azt, hogyan jutok el oda, el se tudtam képzelni. Az egyik éppen a történet kulcsa volt. És nem találtam azt a kulcsot.

(Hogy én állandóan kulcsokat keresek! Nem valami karma ez? Á, ugyan! Családi örökség. Nálunk, amióta az eszemet tudom, valaki mindig keresett valamit a lakás különféle pontjain. Na jó, mondjuk egy regény vezérfonalát, azt nem. Azt egyedül én szoktam…)

Napi öt órát aludtam, azt is két részletben. Aztán már csak négyet. Aztán, az utolsó három nap alatt összesen két órát. Ez volt a vége-hajrá, a célegyenes.
Majdnem 350 oldalas regényt írtam. (A nyomtatásban talán lesz is annyi.)
A végére persze minden hiányzó láncszem, és minden kulcs meglett.
És most készen vagyok.

Eladtam a regényt! Megjelenésére két időpont várható.
1. November eleje.
2. Január.
Még ezen a héten eldől a kérdés, de ez már nekem nem fontos. Mindkettő megfelel.
A címe megint titok, nem árulom el. Kiderül, amikor a boltokban lesz.

Manizales egy bűbájos kolumbiai város, Antioquía tartományban, a hegyek között. Öt héten át sok időt töltöttem ott – képzeletben. Most elbúcsúzom tőle, mert visszatértem a valóságba. De ez is szép hely, ha az embert a jól végzett munka elégedettsége ringatja benne.
Egy új varázslatot érzek. Véghezvittem a magam újabb kis csodáját.

Nincsenek megjegyzések: