MINDENNAPI HARAG
Nem szoktam. Talán, néha, egy picinykét… de inkább nem.
Ha író ember a politika tintájába döfi a tollát, elveszti regényes önmagát.
Láttunk ilyesmit az elmúlt időkben, túl sokat is.
Hiszem, hogy aki komolyan alkot a fantáziájával, az maradjon is ott. Másként hogyan vezesse ki a mindennapokba fásult olvasóit a mesék üdítő tisztására?
Hogyan szeressenek az olvasók egy kitalált világot, ha tudják, hogy akinek a világában járnak, nem gondolta azt komolyan? Vagy ha igen, sokan nem bocsátanák meg neki, hogy netán nem áll velük azonos oldalon…
Én komolyan gondolom, és az oldal, ahol állok, inkább felette van minden pártoskodásnak, mint közötte.
Mégis! Minden tollat forgató ember lát, hall, gondolkodik. Nem várhatja tőlünk senki, hogy ne érezzük a tollforgatók felelősségének súlyát. A leírt szó erejét semmi nem múlhatja felül. Nagy erő van a kezünkben, erős fegyver. Olyan erős, hogy nem illik (és nem is szabad) összevissza hadonászni vele. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem. Hacsak nem a pusztítás a szándék…
Látom az országomat, és látom a békétlenséget. Ismerem az országban pusztító, módszeresen gerjesztett futótüzek szándékát, de író vagyok, nem politizálok mégse. Juszt se! Azt a publicistákra hagyom, akik (MA MÉG?) (szerintem HOLNAP IS!) túláradóan szabadok, tehát megtehetik. Ők értenek hozzá, nekem meg nem ez a dolgom. Csak elgondolkodom. Szakértetlenül.
Szakértetlen gondolkodásom első állomása egy emlék:
Régen, nagyon régen történt. Volt egy főnökasszonyom az egyik első munkahelyemen. Egy afféle igazi sárkány volt. Nem tetszett neki a fiatalságom öntudata, talán zavarta a semmitől sem félő bátorság a szememben. Elhatározta, hogy módszeresen kikészít. Nem ment neki nehezen, bárkinek az idegeire ment, még ha nem akarta is. De ráadásul akarta. Minden napra, sőt, minden órára kitalált valami apró bosszantást, provokálást. Bejött a szobába, ahol dolgoztam, és semmi sem volt jó neki. Szóvá tette, hogyan áll a terítő az asztalon, vagy miért nincs középen a váza. Ha nyitva volt az ablak, becsukta, ha csukva volt, kinyitotta. Naponta beült egy-egy órára hozzám, hogy ellenőrizzen. Az összes munkámat, jegyzetemet megnézte. Az ujját végighúzta a leglehetetlenebb helyeken is, hogy talál-e egy szemernyi port valahol, mert a takarítás ugyan nem az én dolgom volt, de az is az én hibám lett volna, ha nem megfelelő a tisztaság…
Mondom, fiatal voltam, tapasztalatlan, és szenvedélyes. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Harcolni akartam vele. Pimasz lettem, agresszív, és a sértett düh válaszolt bennem. Egyszóval, bedőltem a provokálásnak. Majdnem sikerült, tulajdonképpen győztem is, de mindennek keserű volt az íze. Aztán, amint lehetett, elhagytam a csatateret. Felmondtam. Akkor úgy éreztem, a győzelem birtokában, de később inkább veszteségnek éreztem. Nem győztem igazán, bár nem is vesztettem. Vagy lehet, hogy mégis, mert végül elmenekültem onnan.
Miért meséltem el ezt?
Mert a csatavesztésem oka a naivitás volt. A provokáció egyszerű lélektani hadviselés. Mindenkit lehet provokálni. A terítő soha nem áll egyenesen az asztalon, és néhány apró porszem mindig marad, a leggondosabb takarítás után is. Amíg az ember elhiszi, hogy ezek valós problémák, addig sebezhető. A provokáció, az nem valóság. Egy fikció. Nem érdemes vele harcba szállni.
A publikált provokáció jelei olyannyira nyilvánvalóak, hogy akár utalnom sem kell rá. Gigászi médiafölénnyel sérteget, szurkálódik az egyik fél. Nem mondom, miért, mi okból, mert szerintem mindenki tudja. Csöndes, de kemény érvekkel küszködik ellene a másik oldal. Próbál minden apró vádra válaszolni, de úgy tűnik, sosem fognak azonos nyelven beszélni. Csak a keserű, ellenséges szikráktól vibrál a levegő körülöttünk, szünet nélkül.
Az egyik tisztelt felet megkérném, hagyja abba, de tudom, ez is naivitás. Jól fizetett műsort adnak, és meg kell dolgozniuk a pénzükért. (Átvitt értelemben, hiszen nem mindig pénzben kapják, de díj mindig jár érte.) Ezért badarság volna azt hinni, hogy szép szóra felhagynak vele.
A másik tisztelt felet is kérném, hogy türelmesebb legyen. Nem szabad minden provokálásnak bedőlni. Csakhogy tudom, némasággal nehéz küzdőteret nyerni. Sőt, életteret is.
Szakértetlen gondolkodásom második állomása is egy emlék:
Amikor iskolás voltam, úgy harmadikos, kiderült, hogy szemüveget kell hordanom. Igyekeztem csinosnak lenni, divatos keretet választottam. Az osztálytársaim úgy fogadtak el szemüveggel is, mintha nem is látnák rajtam. Ám a felsőbb évfolyamon volt néhány megátalkodott csibész, akik kipécéztek maguknak, és a szünetekben csúfolódva szólítottak meg, különféle gúnyneveken. Nem mutattam, de sebet ütöttek az önbizalmamon. Senkinek nem szóltam róla, de az én drága nagymamám egyszer elkísért az iskolába, és meghallotta. Azt mondta nekem: "Amíg ilyen öntudatosan, kihívóan bámulsz rájuk, ha csúfolnak, nem lesz vége-hossza. Ne vedd észre őket! Tégy úgy, mintha nem neked szólna! Hidd el, néhány hét múlva megunják, és abbahagyják." Nagymamámnak igaza lett, de akkor gyerekekről volt szó. Most egy országról beszélek.
Nyugalmas országban szeretnék élni. Nyugodt, felnőtt országban. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Csak egy fikciós író vagyok, nem publicista. Meséket találok ki, ez a dolgom, és ennek semmi köze a hétköznapokhoz. A mesék világának tisztelete köti a kezemet, és köti az emberi érzések tisztelete is. Nem bántok senkit, mert nem ezért fizetnek ;)
És nem bántok senkit, mert szeretem az országomat. Még így is, mindennapos, ádáz disszonanciába merülten. Sérti a fülemet a sok fals akkord, de nem állok be a karmesterek közé, abban a naiv hitben, hogy az én pálcám intése harmóniát teremthet.
Nem megyek én arra a szintre, ahol ezek a lélektani erőpróbák zajlanak. Gazdaságilag túl magas távlat ez egy egyszerű mesemondónak, morálisan pedig túlságosan alul van, a föld szintje alatt, nagyjából egy emésztőgödör mélységében.
Csak kérek. Mindenkit kérek, mérsékelje magát. Egyetlen életünk van, és többségünknek ez az ország az egyetlen hely, ahol élni akar és tud. Nem vagyunk egyformák, de egy közösség vagyunk. Úgy teljesség, ahogyan van, és ennek része mindenki.
Nem szólok tehát egyik félhez sem. Mindenkihez szólok, aki olvassa.
Érts meg, hozzád is szólok! Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz! Hátha érdemesebb lemondani a kétes dicsőségről, vagy bármilyen álságos előnyről, cserébe a békéért. Szabad vagy. Ha szabadon beszélhetsz, akkor szabadon el is hallgathatsz. Az is dicsőség, ha önmaga rosszabbik énjét győzi le az ember, ha nem is jár érte piros pont.
Ha csak egy vagy, ha csak te egyedül értesz engem, és megteszed, már nem írtam hiába…
A szó fegyver. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem! Hacsak nem a pusztítás a szándék! Mit akarsz elpusztítani?
Ha író ember a politika tintájába döfi a tollát, elveszti regényes önmagát.
Láttunk ilyesmit az elmúlt időkben, túl sokat is.
Hiszem, hogy aki komolyan alkot a fantáziájával, az maradjon is ott. Másként hogyan vezesse ki a mindennapokba fásult olvasóit a mesék üdítő tisztására?
Hogyan szeressenek az olvasók egy kitalált világot, ha tudják, hogy akinek a világában járnak, nem gondolta azt komolyan? Vagy ha igen, sokan nem bocsátanák meg neki, hogy netán nem áll velük azonos oldalon…
Én komolyan gondolom, és az oldal, ahol állok, inkább felette van minden pártoskodásnak, mint közötte.
Mégis! Minden tollat forgató ember lát, hall, gondolkodik. Nem várhatja tőlünk senki, hogy ne érezzük a tollforgatók felelősségének súlyát. A leírt szó erejét semmi nem múlhatja felül. Nagy erő van a kezünkben, erős fegyver. Olyan erős, hogy nem illik (és nem is szabad) összevissza hadonászni vele. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem. Hacsak nem a pusztítás a szándék…
Látom az országomat, és látom a békétlenséget. Ismerem az országban pusztító, módszeresen gerjesztett futótüzek szándékát, de író vagyok, nem politizálok mégse. Juszt se! Azt a publicistákra hagyom, akik (MA MÉG?) (szerintem HOLNAP IS!) túláradóan szabadok, tehát megtehetik. Ők értenek hozzá, nekem meg nem ez a dolgom. Csak elgondolkodom. Szakértetlenül.
Szakértetlen gondolkodásom első állomása egy emlék:
Régen, nagyon régen történt. Volt egy főnökasszonyom az egyik első munkahelyemen. Egy afféle igazi sárkány volt. Nem tetszett neki a fiatalságom öntudata, talán zavarta a semmitől sem félő bátorság a szememben. Elhatározta, hogy módszeresen kikészít. Nem ment neki nehezen, bárkinek az idegeire ment, még ha nem akarta is. De ráadásul akarta. Minden napra, sőt, minden órára kitalált valami apró bosszantást, provokálást. Bejött a szobába, ahol dolgoztam, és semmi sem volt jó neki. Szóvá tette, hogyan áll a terítő az asztalon, vagy miért nincs középen a váza. Ha nyitva volt az ablak, becsukta, ha csukva volt, kinyitotta. Naponta beült egy-egy órára hozzám, hogy ellenőrizzen. Az összes munkámat, jegyzetemet megnézte. Az ujját végighúzta a leglehetetlenebb helyeken is, hogy talál-e egy szemernyi port valahol, mert a takarítás ugyan nem az én dolgom volt, de az is az én hibám lett volna, ha nem megfelelő a tisztaság…
Mondom, fiatal voltam, tapasztalatlan, és szenvedélyes. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Harcolni akartam vele. Pimasz lettem, agresszív, és a sértett düh válaszolt bennem. Egyszóval, bedőltem a provokálásnak. Majdnem sikerült, tulajdonképpen győztem is, de mindennek keserű volt az íze. Aztán, amint lehetett, elhagytam a csatateret. Felmondtam. Akkor úgy éreztem, a győzelem birtokában, de később inkább veszteségnek éreztem. Nem győztem igazán, bár nem is vesztettem. Vagy lehet, hogy mégis, mert végül elmenekültem onnan.
Miért meséltem el ezt?
Mert a csatavesztésem oka a naivitás volt. A provokáció egyszerű lélektani hadviselés. Mindenkit lehet provokálni. A terítő soha nem áll egyenesen az asztalon, és néhány apró porszem mindig marad, a leggondosabb takarítás után is. Amíg az ember elhiszi, hogy ezek valós problémák, addig sebezhető. A provokáció, az nem valóság. Egy fikció. Nem érdemes vele harcba szállni.
A publikált provokáció jelei olyannyira nyilvánvalóak, hogy akár utalnom sem kell rá. Gigászi médiafölénnyel sérteget, szurkálódik az egyik fél. Nem mondom, miért, mi okból, mert szerintem mindenki tudja. Csöndes, de kemény érvekkel küszködik ellene a másik oldal. Próbál minden apró vádra válaszolni, de úgy tűnik, sosem fognak azonos nyelven beszélni. Csak a keserű, ellenséges szikráktól vibrál a levegő körülöttünk, szünet nélkül.
Az egyik tisztelt felet megkérném, hagyja abba, de tudom, ez is naivitás. Jól fizetett műsort adnak, és meg kell dolgozniuk a pénzükért. (Átvitt értelemben, hiszen nem mindig pénzben kapják, de díj mindig jár érte.) Ezért badarság volna azt hinni, hogy szép szóra felhagynak vele.
A másik tisztelt felet is kérném, hogy türelmesebb legyen. Nem szabad minden provokálásnak bedőlni. Csakhogy tudom, némasággal nehéz küzdőteret nyerni. Sőt, életteret is.
Szakértetlen gondolkodásom második állomása is egy emlék:
Amikor iskolás voltam, úgy harmadikos, kiderült, hogy szemüveget kell hordanom. Igyekeztem csinosnak lenni, divatos keretet választottam. Az osztálytársaim úgy fogadtak el szemüveggel is, mintha nem is látnák rajtam. Ám a felsőbb évfolyamon volt néhány megátalkodott csibész, akik kipécéztek maguknak, és a szünetekben csúfolódva szólítottak meg, különféle gúnyneveken. Nem mutattam, de sebet ütöttek az önbizalmamon. Senkinek nem szóltam róla, de az én drága nagymamám egyszer elkísért az iskolába, és meghallotta. Azt mondta nekem: "Amíg ilyen öntudatosan, kihívóan bámulsz rájuk, ha csúfolnak, nem lesz vége-hossza. Ne vedd észre őket! Tégy úgy, mintha nem neked szólna! Hidd el, néhány hét múlva megunják, és abbahagyják." Nagymamámnak igaza lett, de akkor gyerekekről volt szó. Most egy országról beszélek.
Nyugalmas országban szeretnék élni. Nyugodt, felnőtt országban. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Csak egy fikciós író vagyok, nem publicista. Meséket találok ki, ez a dolgom, és ennek semmi köze a hétköznapokhoz. A mesék világának tisztelete köti a kezemet, és köti az emberi érzések tisztelete is. Nem bántok senkit, mert nem ezért fizetnek ;)
És nem bántok senkit, mert szeretem az országomat. Még így is, mindennapos, ádáz disszonanciába merülten. Sérti a fülemet a sok fals akkord, de nem állok be a karmesterek közé, abban a naiv hitben, hogy az én pálcám intése harmóniát teremthet.
Nem megyek én arra a szintre, ahol ezek a lélektani erőpróbák zajlanak. Gazdaságilag túl magas távlat ez egy egyszerű mesemondónak, morálisan pedig túlságosan alul van, a föld szintje alatt, nagyjából egy emésztőgödör mélységében.
Csak kérek. Mindenkit kérek, mérsékelje magát. Egyetlen életünk van, és többségünknek ez az ország az egyetlen hely, ahol élni akar és tud. Nem vagyunk egyformák, de egy közösség vagyunk. Úgy teljesség, ahogyan van, és ennek része mindenki.
Nem szólok tehát egyik félhez sem. Mindenkihez szólok, aki olvassa.
Érts meg, hozzád is szólok! Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz! Hátha érdemesebb lemondani a kétes dicsőségről, vagy bármilyen álságos előnyről, cserébe a békéért. Szabad vagy. Ha szabadon beszélhetsz, akkor szabadon el is hallgathatsz. Az is dicsőség, ha önmaga rosszabbik énjét győzi le az ember, ha nem is jár érte piros pont.
Ha csak egy vagy, ha csak te egyedül értesz engem, és megteszed, már nem írtam hiába…
A szó fegyver. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem! Hacsak nem a pusztítás a szándék! Mit akarsz elpusztítani?
1 megjegyzés:
Hajjaj... Mélységesen egyetértek veled. Nem értem, hogy nem képesek az emberek kívülről látni magukat vagy azt, amit tesznek; csak hajtogatja mindenki a magáét elvakultan, süketen másokra. Így aztán csak legyintek és hallgatok tovább, a véleményemet legfeljebb egy történet mélyére rejtve adom át annak, akit esetleg érdekel.
üdvözlettel: stoobie
Megjegyzés küldése