AZ UTAZÓ
Nagyon titokzatos volt, talán inkább misztikus. Mégis, nagyon elérhető. Felemelő. Izgalmas.
Az emberek – már akiknek ez megadatott – ültek a tévéjük előtt. Vagy mások tévéje előtt. A szomszédok átmentek egymáshoz, néhány lakásban egy egész csapat szorongott. Kicsi, mélyen ülő képernyők vibráltak a nagy, sötét dobozokban. Fekete-fehéren és homályosan. Hol voltak akkor még a mostani képfelbontás-méretek…
1969. július 20.
Olyan egyszerű volt. Nehéz szkafanderben is könnyedén – alig gravitációban, egyhatodnyi súllyal – óvatosan
leereszkedett a talajra. Apró porfelhők szálltak a csizmája alól. És ott volt. Az a kis lépés… amely olyan hatalmas volt.
Voltak, akik nem hitték el. Vannak, akik ma sem hiszik el. Miért nem? Az egész csak pontos navigáció kérdése. (Már a tudomány és technika szintjén és a sok-sok pénzen túl, ami még kellett hozzá.)
Én elhittem. Hiszem most is: Neil Alden Armstrong a Holdon járt. Elsőként. És utána még jó néhányan.
A Hold csak egy nagy kődarab. A Föld békés, csöndes társa a Nap körüli úton. És az űr viszonylatában nincs is túl messze. A fölény bizonyítása volt az oka, hogy megtegyék ezt a kis lépést, de ez mára lényegtelen. A fontos, hogy megtették.
Az űrhajós – Az Utazó – ott járt a Holdon, és mert most már örökre eltávozott a csillagporos sztrádán, megérdemli, hogy örökké emlékezzünk rá. Mert ő volt az első. Mert képes volt rá. Mert nem félt elsőnek lenni.
Neil Armtrong parancsnok minden elismerést megérdemel, és bármilyen gyönyörű emlékművet. Biztosan állítanak is majd neki. Szép és dicsőséges emlékmű lesz.
De hiszen már van! Nézzetek fel az égre holdfényes estéken! A Hold és Neil Armstrong összetartoznak. Ott ragyog az esti égen a legszebb emlékmű, az Utazó emlékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése