csütörtök

A KI NEM MONDOTT KÍVÁNSÁG

A legjobban a hó illatára emlékszem. Majdnem idegenül ropogott a hócipőm talpa alatt, pedig nem a hó volt idegen. Csakhogy ez budai hó volt, én pedig pesti hóhoz voltam szokva. A porhanyós, cukor-omlós fehérséghez, amely közel volt az arcomhoz, mikor a szánkómon hasaltam, és Papa húzta a szánkót. Ezt szerettem, ahogy a pillantásom belekalandozott az apró növényekkel és kavicsokkal tarkálló porcukor birodalomba, és nem gondolkodtam olyankor, csak repültem a szánkón, talán nem is földön...
De az a hó másféle volt. Illata volt bizony, tartása és úri eleganciája. A budai hó!

Olyankor egész nap készülődtem a várható csodára. Ünneplő ruha, fényesre pucolt lakkcipő és fehérre súrolt hócipő.
Aztán bemásztam a kis autó hátsó ülésére, és nem szóltam már senkihez. A szívem ki volt tárva a saját varázslatomhoz, nem engedtem be oda senkit. Amikor átmentünk a hídon és a kis kocsi óvatosan kapaszkodott az ilyenkor mindig havas budai utcákon, egy idegen országban utaztam. Tudtam, mi vár ott engem, de mindig úgy néztem, mintha először látnám.
Nem szaladtam előre, illedelmes gyerekként mentem a szüleim között, de a szememmel csak őt kerestem. És meg is találtam rögtön, amikor beléptünk az üvegajtón.
Sok gyerek vette körül, ő mosolygott. Nem túlzóan, csak finoman. Egyszerűen volt öltözve, fehér kucsmában, sötétvörös irhabundában, fehér prémmel. Kerek barna szemüvege mögül huncut szürke szemével nézett rám.

Valódi, fehér szakálla és bajusza volt. Nem afféle ócska vatta. Ő volt az igazi!
A zizegős, piros csomagnak, amit nekem adott, ugyanolyan hó-szaga volt, mint odakint az egész világnak. És csokoládé illata.
Aztán mesefilmeket is nézhettem a moziteremben, de nem nagyon érdekelt. Majdnem végig őt figyeltem, ahogy néhány kedélyes felnőttel beszélgetett a félhomályos terem ajtajában. Nem mertem volna megszólítani, csak reméltem, hogy kitalálja a gondolatomat. Mert igazából azt szerettem volna megtudni tőle, hogy a ki nem mondott kívánságokat is teljesíti-e. Azokat, amelyeket csak elgondol egy kisgyerek a jégvirágos ablakok mögött, a téli este szobamelegében.
Szerettem volna ha kiolvassa a mindentudó nagy könyvéből, hogy azt kérem, maradjon minden úgy, ahogy van.

Hadd maradjak gyerek, ne kelljen felnőnöm, ne kelljen elmennem a Nagy Életbe. És mindenki, aki körülvesz, a szüleim, a nagyszüleim, maradjanak velem, úgy, ahogy vannak. Hogy... álljon meg az idő!
Nem hiszem, hogy annyi évesen ezt így ki tudtam volna mondani, de látni láttam, ez a kép a fejemben volt.
Ezt az ajándékot nem kaptam meg.
Azt hittem, talán nem gondoltam rá elég erősen, vagy elég kitartóan. Vagy a Mikulás volt túl elfoglalt, és nem jutott el hozzá a ki nem mondott kívánság. Vagy a komisz kis Krampusz eldugta valami sötét zsák mélyébe...
Később megértettem, hogy az időt senki nem állíthatja meg, még a Mikulás sem. És akkor rájöttem, hogy mégis megpróbálta a kedvemért. Nagyon hálás vagyok neki azokért az emlékekért, amelyeket megőrzött nekem. A szánkóm siklását a nyúldombon. A frissen esett hó szikráit az utcalámpák fényében. A nagypapám bakancsának csikorgását a fagyott járdán. És a nagymamám nevetését, ahogy esténként az ablakban könyökölt velem, és bámultuk együtt az utcát...
Az örök szeretet volt a ki nem mondott kívánság. És megkaptam.



Nincsenek megjegyzések: