Szeretem az országomat.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.
Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.
Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.
Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.
Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése