HAJÓK ÉS HITEK

HAJÓK ÉS HITEK

Elgondolkodtam. Mire kell nekem ez az egész? Te érted?

Van, amikor mindenkinek el akarod mondani, amit senkinek nem tudsz elmondani. Elmondod tehát a SENKINEK, és reméled, hogy valaki majd elolvassa.

Túl sokat nem értem el. Játszottam a tűzzel. Nem, dehogy! Nem égtem meg. Csak nagy eső jött és elaludt a tűz. Most mivel játsszak?

Szeretem a könyveket. A szavakat. Írnom kell. A fehér papír a nagy lehetőség. Ott még mindent lehet. Táncolhatsz rajta, szabad vagy.

Szép vagy és kedves, csak fejezd be!

Befejezem. A hatodik regényemet. Szombaton. Melyiken? Valamelyik következőn. Még nincs konkrét tervem. Talán kiszaladok a partra és hajtogatok egy papírhajót. Abból a papírból, amire az utolsó oldalt nyomtattam. Aztán vízre teszem a hajót. Mi is a neve? Feketefehér. Negroblanco. – Ilyen szó nem létezik. Én találtam ki. Ahhoz képest jól úszik. A szél belekap és elviszi a hullámok gerincén át, nagyon messzire. Már nem látom. Aki megtalálja, tudni fogja a végét. Az eleje itt van nálam. Majd találkozzunk!

FEKETEFEHÉR

Ennyi vagyok eddig. Író vagyok. Ebben az országban. A hazámban. Azt mondják, másutt… Hol? Nincs másik hazám.

SZÉPSÉGES

A gonoszság. Olyan parttalan, mint az Univerzum. Szeretem a gonoszságot. Rengeteg témát ad nekem. Miről is írhatnék regényeket, ha nem volna Gonosz?

A gyerekek még úgy látják, ami gonosz, az csúf is. Mire felnövünk, tudjuk már, hogy minél szebb, annál gonoszabb lehet.

Láttam egy gyönyörű alakot. Pontosabban egy gyönyörű férfialakot. És nem volt gonosz, csak szép. Valahol elrontottuk?

KERESS!

– Majd találj meg! Holnap ott leszek. Te hol leszel?

– Nem tudom, hol leszek holnap. Találj meg.

– Hol van az az OTT?

EMLÉK

A könyvtárban, a számítógépek asztalán hevert egy tengeri csigaház. Közel hajoltam hozzá, és a fülembe súgta a titkát.

– Jártam az Örök Nyár szigetén. Éltem az Örök Tenger partján. Nap és hullám neveltek. Már nem látom a napfényt, de testemben őrzöm a nyári tenger zúgását. Senki nem veheti el tőlem, csak ha összetör.

KEGYELEM

Már vártalak. Későn jöttél. Kifogyott a víz a palackból, elfogyott a tűz a kályhából, elfogyott a Nap az Éjszakából. Csak a sötét maradt. Későn jöttél. De jött veled a Víz, a Tűz, a Fény. Már vártalak.

VAN VALAMI, AMI…

Valami, ami fontos nekem. Nekünk. Ahogy ott állsz és engem nézel, tudom, hol jársz gondolatban. A tengernél, ahol először álmodtuk össze magunkat. Akkor láttalak így nézni.

Valahogy olyan ismerős voltál, és én rájöttem, honnan. A jövőből. Ahogy elképzeltem magamnak valamit, ami fontos. Egy férfit, aki te leszel. A jövő voltál. Vagy. Leszel.

Kérdezzelek? Meghoznád értem ezt az áldozatot? Elfelejtenéd, honnan jöttél?

Nem kell a jövő. Már nem. A MOST kell. Veled.

Itt maradsz?

SZEGÉNY HAJÓS

Élt egyszer egy nagyon szegény hajós. Volt vitorlája. Volt iránytűje. Volt gumicsizmája. Volt sapkája, bajusza, szakálla. Volt tengere.

Hajója nem volt. Nagyon szegény hajós volt.

ÖRÖKKÉVALÓSÁG

Ott volt a kút. Az iszapos mélységre húzott egy mohás kőgyűrűt. A kis fatető már rég letöredezett róla.

Ott volt a borostyán, zöldek sötét szövevénye. A borostyán – az örökkévalóság jelképe.

Valaki egy üres kútgyűrűt is hagyott a kút mellett. Olyan régen, hogy félig eltűnt az örökkévalóság fényes levelei alatt.

És ott ült ő. Az üres gyűrű peremén. Nézte a kutat.

Mert ott volt a vágy, a kúton kuporogva. Azt nézte.

Fekete volt, formás és karcsú. Törékenynek tűnt, de nem volt az. Erős volt, tíznél is több gyereket hozott már a világra. Még mindig szép volt.

A kúton kuporgott és hunyorgott a napfényben. Erőt merített belőle.

Nézték egymást.

Zöld szemekből huncut kacérság hívogatott. Hívogatott, de nem közeledett. Várt.

Érintés indult el a fényben, lassan és óvatosan. Megérinteni – csak épphogy. Ha elhúzódik…

Nem húzódott el. Tűrte az érintést. Várt, míg simogatás lett belőle.

Két zöld szempár nézte egymást. Két félénk vágyakozás finoman nyúlt egymás felé. Összeértek az ujjaik.

A kút és az ő párja. Az üres kútgyűrű nem volt messze a kúttól. Ültek ott, és könnyen elérték egymást. Előbb csak az ujjaikkal, aztán a fejükkel. A tekintetük közelről elmerült egymásban. Két zöld szempár. Két egyforma kérdés. – Akarsz engem?

Nem volt szó, csak érintés. A zöld szemek válaszoltak. Előbb az orruk koccant össze, és hátrakapták a fejüket. Nem nagyon, és újra próbálták. Gyöngéd fél-öleléssel, oldalra hajtott fejjel. Kicsit félszegen.

Csók volt. A válasz mindenre. Megtörtént a kezdet.

Az ajtó félig nyitva volt. Mögötte álltam és féltem mozdulni. Meg ne törjem a varázslatot. Csak figyeltem áhítattal, és szégyenkezve. Egy bontakozó szerelem intimitását. Gyönyörű – de illik ezt kilesni?

A csókot még láttam. Apró, rózsaszín nyelvek becéző játékát. Akkor becsuktam az ajtót.

Győzött a szerelem. A fiatal fehér kandúr meghódította a tapasztalt fekete nőstényt. A gyöngédsége, a vágyakozása a csábítás diadala volt. Macskák…

Azt hitted talán, hogy mi emberek kisajátítottuk a romantikát?