hétfő

LEVELEK A SZÉLNEK

KIS FANTÁZIÁK


Pablo Neruda - Az én szívemnek…

(részlet)

Az én szívemnek elég a te lelked

s neked az én szárnyam elég szabadság.

Az én ajkamról lengve égre kelnek,

mik benned az álmok álmát aludták.


LUSCIOUS

Júlia elképzelte, hogy Calixto eljön hozzá, amikor tavasz lesz, de karácsony is lesz, mint a regényben. Elhatározta, hogy ezt valóra váltja. „A tükröd szeretnék lenni.” – Ez egy régen olvasott regényből van, de Júliának ez teljesen azonos az ő lelkében érzett dolgokkal.

– Megmutatlak magadnak, hogy mennyivel jobb vagy, mint az a világ, ahová a Sors vetett. Hogy mennyivel többet érsz.

A tükör csak akkor hiteles, ha méltó ahhoz, aki nézi magát benne. Nem lehet homályos, karcos, repedezett, vagy törött. És nem egy vásári pléh üvegdarab. Egy tiszta, torzításmentes, drága keretű holmi, mert ez illik a férfi különleges egyéniségéhez.

Júlia lelkéből született volna száz levél is, de nem merte elküldeni. Félt kiadni magát, és nem tudta, milyen igazából Calixto, hogyan fogadná.

Ez vakrepülés.

Meg kellett próbálni. A szerelem okán, de ezt az okot a férfi soha nem tudhatja meg. Kellett egy mese tehát. Nincs mese, hazudni kell.

Mi a hazugság? Mi a mese?

Nem mondhatta, hogy híres és gazdag, nagy társasági élettel, mert akkor akár azt is mondhatta volna, hogy járt az űrben.

És akkor Júlia kitalált egy hazugságot. Így kezdődik a regény.



LEVELEK A SZÉLNEK

Ki vagy te?

Ki vagy, amikor a legjobb foteledben ülsz, egyedül, és zenét hallgatsz? Ki vagy, amikor nyakig maszatosan megfested az álmaidat, jó, vagy rossz álmokat? Ki vagy, amikor elolvasol egy régi verset, és egy régi szerelemre gondolsz? Amikor magad vagy, és tudod, senki se hall, nem lát, nem aratsz sikert, és nem élsz meg kudarcot – mert egyedül vagy önmagaddal…

Először szerettelek, csak azután jött el a megismerés. Apránként. Nehéz volt. Lassan kellett elfogadnom, hogy mindent alaposan elrontottam. Hogy miért? Ezt ne kérdezd meg már! Olyan régen volt, és olyan nevetséges… Jár még egy esély.

Nem tudlak én téged elveszíteni. A világ összes zűrzavara se volt elég hozzá, hogy elfelejtselek.

Igen, van néha úgy, hogy én is azt hiszem magamról, különleges dolgot írtam, mondtam, alkottam. Aztán rájövök, hogy semmiben sem vagyok különlegesebb, mint azok, akiktől különbözni vágyom.

Egy szép gondolatot keresek. Elküldenék neked, aki őrülten vonzol engem, egy csodálatos képet levélben. Virágot! Milyen legyen?

(És egyáltalán, küldjön nő férfinak virágot? Küldjön, ha azt érzi, hogy küldeni kell!)

Aztán kiválasztok egyet, egy álomszép orchideát, mert a színe, a szirmai hajlása, a bujasága rád emlékeztet, az te egzotikusságodra. Olyan nekem az a virág, mint te. Aztán elteszem a képet, és nézegetem, mielőtt elküldöm. És egyszerre rájövök, hogy ez egy blődség. Gejl az egész, nevetséges és naiv. Nem csak az, hogy egy virág mondja el, milyennek látlak. Hanem, mert egy virág fényképe teljesen unalmas, mindennapos, fantáziátlan ötlet.

Szóval, eredetiség, mi? Á, dehogy! Írjak akkor inkább néhány (csakis befejezetlen) mondatot, melyeknek minden szava, és a szavak ölelkezése maga a kármin-fekete orchidea. Ha ezt meg tudom csinálni, eredeti leszek és titokzatos. Tehát kevés szó kell, és biztos jelentések. És egyszer csak összeáll.

„Már behunyt szemmel is tudom, milyen vagy. Neked írok, de írni szeretnék rólad.

Itt van velem a sötétbőrű éjszaka, amelyet úgy szeretek. Az éjszaka is szeret, átölel és ringat engem. Álmos kis bogár hintázik szép esték virágán. Fekete szirmokból érzem a mese illatát, és mesélni szeretnék neked. Sokat és sokáig… Örökké, hogy ne is érjen véget. A mese is, az éjszaka is tartson örökké, ahol csak te és én vagyunk.”

És most különleges vagyok.

Különleges vagyok csak percekre, mikor ünnep van a szívemben, a szavak szerelmi ünnepe. De minden más csak az emberi bennem. Az, ami olyan, mint te, ő, bárki. És ez jó így.



Nincsenek megjegyzések: