ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

GITÁR

Dél múlt tíz perccel, és hideg volt. A villamos majdnem üresen érkezett a megállóba.
A bácsika kiskocsit vonszolt maga után. Egy olyan kétkerekű, kockás bevásárlószatyrot, alumínium fogantyúval. Becenevén "banyakamiont".
A bácsika a középső ajtóhoz igyekezett, a kiskocsi fél kereke le-lezökkent a járdasziget peremén. Az egyszemélyes karaván bosszantó forgalmi akadály lett volna – ha lett volna forgalom. De a nyugdíjas éveit csilingelő sárga vicinális minden ajtajához épp csak egy-egy felszálló jutott.
A bácsika megmászta a három magas lépcsőt, és a babakocsiknak fenntartott helyre telepedett le, furcsa málhájával. A kockás kis utánfutó szatyrából egy gitár nyaka állt ki, és mivel elég szűken szorongott ott, egy kicsit a gitár teste is. Egy gitár pucér teste, vagy valami, ami egy gitárra hasonlított. Nyomokban.
Inkább játéknak tűnt, mint hangszernek. Tisztességes gitár kikérné magának, hogy ilyesmivel összehasonlítsák. Mégse lehetett játék, mert ahhoz túl nagy volt, hajszál híján szabvány méretű. De csak hajszál híján, és egyébként semmiféle szabvány nem illett rá. A testét olcsó lemezből vágták ki, kontár, durva lakkal vonták be, és még valami primitív cikornyákat is véstek rá. Mindezt valaha réges-régen, mert erősen viseltesnek látszott. És annyiban sem volt gitár, hogy húrjai sem voltak.
A bácsika azonban gyönyörködve nézegette. Maga elé állította a kockás kiskocsit, és megtámasztotta a két térdével, hogy biztonságban legyen. Le se vette a szemét róla. Megsimogatta a gitár nyakát, az ujja hegyével letörölt róla egy kis port, olyan finoman, mintha ujjai alatt érezné a húrtalan instrumentum néma zenéjének lüktetését.
Ahogy figyeltem őt, a sovány öregembert, a majdnem muzeális villamoson, éreztem, hogy egy szép történetet látok, ám nem ismertem a történet elejét, se a végét. Próbáltam kitalálni.
A bácsika nem látszott csavargónak, bár két számmal nagyobb, megfakult, kék dzsekit hordott, és kopott bárányirha sipkát. Nem lehetett csavargó, ahhoz túl tiszta volt a ruhája, a kockás kiskocsija, és a tekintete is. Tehát nem lehetett afféle guberáló, aki most majd némi itókáért elcseréli a szemétből kitúrt holmit.
Nem, nem! Itt másról volt szó. A szépség az öregember szemében nem egy fél üveg cefrepálinka reményét csillogta.
A történetem kétféle alternatíva között bizonytalankodott. Az egyik, hogy hazafelé tart a gitárral, remélve, hogy lesz otthon az asztalfiókban néhány kóbor gitárhúr. Így estére talán a néma gitár-utánzat képes lesz eldalolni pár kedves nótát… A másik, hogy otthonról indult, és viszi a gitárt egy becses személynek. Akkor a kisöreg tekintete az ajándékozás önzetlen örömét ragyogja, mert a vén játékszerrel a legdrágább ajándékot adja valakinek, ami csak tőle telik.
Nem akartam dönteni. Nekem mindkét változat tetszett. Láttam a bácsikát, ahogy a gitárt nézte. Az ember talált kincsre néz így.
Hogy mit talált a gitárral; a zene örömét-e, vagy az ajándékot adó szeretetet, az mindegy. Mindkettő kincs. Talált kincs, ami átmelegíti a szívet a hidegben, egy két számmal nagyobb kék dzseki rejtekében, és egy király büszkeségével mosolyog a kopott báránybőr süveg alatt.