HIÁNYTALANUL HIÁNYZIK
Rég nem kaptam levelet Garfieldtől. Ő nem a lustaságáról ismert cicus. Egy barátnőm volt, és nem hívják Garfieldnek. Maradjunk annál, hogy Mary. Ez is becenév volt, de ennyi elég.
Szerette azt a csíkos kis képregény-szörnyet, egy időben minden levelében rajzolt macskatappancs lenyomata kísérte az aláírását.
Ebből nem következik, hogy Mary éretlen személyiség lett volna. Ő volt az egyik legjobban összerakott ember, akit ismertem. Romantikus és mégis racionális, vidám és egyszerre ijesztően logikus is. És ezzel együtt képes volt képtelenül meggondolatlan is lenni. Sosem vette túl komolyan az életet, és talán éppen ezért, a legtöbb dologban sikeres volt.
És önzetlen barátnő is volt. Majdnem testvérnek éreztük, és így is neveztük egymást. Én voltam a „nővérkéje”, ő meg a „húgom”. (Egyikünknek sincs igazi testvére.) Tényleg régen volt.
Rengeteg vicces és ábrándos szamárságot műveltünk mi ketten. Mindenhová együtt mentünk, ahol csak történt valami érdekes. Kibeszéltük egymásnak az összes lelki és szerelmi ügyünket. És segítettünk egymásnak, mindketten elvégeztük a lelki varázslatok ránk eső részét, mint két szeleburdi őrangyal.
Két dolog jut eszembe, amire mindig emlékezni fogok, ha rá gondolok.
Amikor az első regényemet írtam (soha nem fejeztem be), hetente többször is találkoztunk. Egy parkban vártam rá, egy padon. Vagy ő rám, ha előbb ért oda. Aztán már csak kikapta a táskámból a kedvenc spirál-füzetemet. – „Mutasd!” – Elolvasta a legújabb részleteket, és tele volt lelkesedéssel. – „Több nincs? Mi lesz a folytatás?”
A Várban jártunk, ősz volt, vagy tavasz. A Halászbástyán, a lépcső alján álltam, ő pedig feljebb. A kőkorlátra támaszkodtunk, sütött a nap, és odafentről csodálatos zene szólt. Egy idős férfi gitározott a bástyán a turistáknak, spanyol dallamokat játszott. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de akkor az egész életem ragyogott, mint a napfény, és dalolt, mint az a spanyol gitár, és ezt Mary-nek meséltem el.
Nem ezért, hanem másért. Más okból jutott eszembe, és megkeresném őt, de már kerestem, és nem találom.
Volt közöttünk valami rejtőző feszültség, nem igazán civódás, vagy vita, vagy harag. Azt hiszem, abból eredt, hogy ő még nagyon fiatal volt. Abban a korban járt, mikor az ember szereti azt hinni, hogy megtalálhatja önmagát. Lehet, hogy úgy érezte, én vagyok az árnyék a tükrében, amitől nem látja pontosan, ki is szeretne lenni, ha majd igazi felnőtt lesz.
Talán így volt, talán nem. De ha árnyék voltam is, csak a szeretet árnyéka…
Az az igazság, hogy Mary-t, az én Garfield cicus barátnőmet elvesztettem az élet sodrában. Nem is kaphatok tőle levelet, mert évek óta nem tudunk egymásról semmit. Nekem nagyon hiányzik, és mindig is hiányozni fog. És sajnos, nem jut eszembe egyetlen ideillő varázslat sem, hogy visszahozzam az elillant időt. Ezt a bejegyzést egy különleges barátság emlékének ajánlom.
Szerette azt a csíkos kis képregény-szörnyet, egy időben minden levelében rajzolt macskatappancs lenyomata kísérte az aláírását.
Ebből nem következik, hogy Mary éretlen személyiség lett volna. Ő volt az egyik legjobban összerakott ember, akit ismertem. Romantikus és mégis racionális, vidám és egyszerre ijesztően logikus is. És ezzel együtt képes volt képtelenül meggondolatlan is lenni. Sosem vette túl komolyan az életet, és talán éppen ezért, a legtöbb dologban sikeres volt.
És önzetlen barátnő is volt. Majdnem testvérnek éreztük, és így is neveztük egymást. Én voltam a „nővérkéje”, ő meg a „húgom”. (Egyikünknek sincs igazi testvére.) Tényleg régen volt.
Rengeteg vicces és ábrándos szamárságot műveltünk mi ketten. Mindenhová együtt mentünk, ahol csak történt valami érdekes. Kibeszéltük egymásnak az összes lelki és szerelmi ügyünket. És segítettünk egymásnak, mindketten elvégeztük a lelki varázslatok ránk eső részét, mint két szeleburdi őrangyal.
Két dolog jut eszembe, amire mindig emlékezni fogok, ha rá gondolok.
Amikor az első regényemet írtam (soha nem fejeztem be), hetente többször is találkoztunk. Egy parkban vártam rá, egy padon. Vagy ő rám, ha előbb ért oda. Aztán már csak kikapta a táskámból a kedvenc spirál-füzetemet. – „Mutasd!” – Elolvasta a legújabb részleteket, és tele volt lelkesedéssel. – „Több nincs? Mi lesz a folytatás?”
A Várban jártunk, ősz volt, vagy tavasz. A Halászbástyán, a lépcső alján álltam, ő pedig feljebb. A kőkorlátra támaszkodtunk, sütött a nap, és odafentről csodálatos zene szólt. Egy idős férfi gitározott a bástyán a turistáknak, spanyol dallamokat játszott. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de akkor az egész életem ragyogott, mint a napfény, és dalolt, mint az a spanyol gitár, és ezt Mary-nek meséltem el.
Nem ezért, hanem másért. Más okból jutott eszembe, és megkeresném őt, de már kerestem, és nem találom.
Volt közöttünk valami rejtőző feszültség, nem igazán civódás, vagy vita, vagy harag. Azt hiszem, abból eredt, hogy ő még nagyon fiatal volt. Abban a korban járt, mikor az ember szereti azt hinni, hogy megtalálhatja önmagát. Lehet, hogy úgy érezte, én vagyok az árnyék a tükrében, amitől nem látja pontosan, ki is szeretne lenni, ha majd igazi felnőtt lesz.
Talán így volt, talán nem. De ha árnyék voltam is, csak a szeretet árnyéka…
Az az igazság, hogy Mary-t, az én Garfield cicus barátnőmet elvesztettem az élet sodrában. Nem is kaphatok tőle levelet, mert évek óta nem tudunk egymásról semmit. Nekem nagyon hiányzik, és mindig is hiányozni fog. És sajnos, nem jut eszembe egyetlen ideillő varázslat sem, hogy visszahozzam az elillant időt. Ezt a bejegyzést egy különleges barátság emlékének ajánlom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése