KÁVÉ, KÉT CUKORRAL
Tücsök két cukorral issza a kávét. (Én hárommal innám, ha kávéznék, de nem szoktam.)
Olyasféle csöndes délután volt, amikor az élet állni látszik. Senki nem jön, nem megy. A kávénak mesés illata volt, és hagytam múlni az időt.
A barátságról beszéltünk.
Nem akartam erről hosszan töprengeni, de megtettem, mert Tücsök egy barátjáról beszélt. Pontosabban egy volt barátjáról.
Nekem is vannak volt-barátaim.
Néhány barátság egyszerűen csak elmúlt, és nem láttuk egymást többet.
Néhány barátság újjászületett, és jobb, mint valaha.
Néhány barátság meghalt. Az emléke, mint egy halk-szavú ábránd, még itt lebeg, de feltámasztani lehetetlen.
Erről akarok beszélni.
Hallottam egy régi barátomról, aztán olvastam tőle néhány sort. Néhány mondatot, ott, ahol sokan láthatják. Ahol nyilvánossá válik, amit az ember leír.
Olvastam, és nem hittem el. Ő az, akit ismertem?
Voltatok már úgy, hogy valakiről azt hittétek, ismeritek?
Ez így elég. A mondat magában hordozza a folytatást. (Azt hittétek, de tévedtetek.)
Arra gondoltam, talán mégse tévedtem. Akkor úgy volt, és most másképp van. Gyorsan végiggondoltam, vajon én is megváltoztam? Mit mondanék most másképp neki, mint ahogy akkor mondtam?
Semmit. Minden ugyanúgy mondanék (ha még nem vagyok szenilis). Én tényleg nem változtam. Ám ő igen. Nem volt benne sohasem rossz szándék, most pedig csak azt látni rajta.
Mit vett el tőlünk az elmúlt tíz és valahány év? Hányan lehetünk, akik nem ismernek rá régi barátokra?
Én nem sajnálom azokat, akik barátokat veszítettek. Azokat sajnálom, akik elvesztek. Becsapták őket, és ők hagyták. Elhitték, hogy a gyűlölet erősebb egy országnál. Megszerették a gyűlölködést, a szószólói lettek. Tán büszkék is rá.
Nem keveredem vitákba, kéretlenül főleg nem. Nem szól hozzám, tehát én sem szólok, csak remélek. Remélem, azért maradt benne valami a jóból. Csak miatta remélem, hogy maradt. Hiszem, hogy egyszer mindenkit megmér a Sors. Előbb, vagy utóbb. Nem játszom a Sors Kezét, semmi közöm hozzá, csak nem kívánok rosszat egy régi barátnak. És nem haragszom rá. A világosságot kívánom neki, az értelem kinyíló kapujához a kulcsot. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.
Túl sok a sötétség az országban. Túl sok a gyűlölet. Bizalmatlan, türelmetlen, ádáz, és gőgös. Magyarország 2010-ben.
Nem, ez nem igaz, tudom. Ez egy szép ország. Még mindig az. Ha nem hiszed, nézd meg a mosolyát, egy szép ünnepnapon!
Kevés a mosoly? Kevés az ünnep?
Akárhány ünnepnap lehet, nem kell ahhoz piros-betűs nap.
Mosolyogjatok! Arra is, aki gyűlölettel beszél (legalább belül mosolyogjatok)! Aztán majd csak lesz valahogy.
Ne add fel, Magyarország!
Olyasféle csöndes délután volt, amikor az élet állni látszik. Senki nem jön, nem megy. A kávénak mesés illata volt, és hagytam múlni az időt.
A barátságról beszéltünk.
Nem akartam erről hosszan töprengeni, de megtettem, mert Tücsök egy barátjáról beszélt. Pontosabban egy volt barátjáról.
Nekem is vannak volt-barátaim.
Néhány barátság egyszerűen csak elmúlt, és nem láttuk egymást többet.
Néhány barátság újjászületett, és jobb, mint valaha.
Néhány barátság meghalt. Az emléke, mint egy halk-szavú ábránd, még itt lebeg, de feltámasztani lehetetlen.
Erről akarok beszélni.
Hallottam egy régi barátomról, aztán olvastam tőle néhány sort. Néhány mondatot, ott, ahol sokan láthatják. Ahol nyilvánossá válik, amit az ember leír.
Olvastam, és nem hittem el. Ő az, akit ismertem?
Voltatok már úgy, hogy valakiről azt hittétek, ismeritek?
Ez így elég. A mondat magában hordozza a folytatást. (Azt hittétek, de tévedtetek.)
Arra gondoltam, talán mégse tévedtem. Akkor úgy volt, és most másképp van. Gyorsan végiggondoltam, vajon én is megváltoztam? Mit mondanék most másképp neki, mint ahogy akkor mondtam?
Semmit. Minden ugyanúgy mondanék (ha még nem vagyok szenilis). Én tényleg nem változtam. Ám ő igen. Nem volt benne sohasem rossz szándék, most pedig csak azt látni rajta.
Mit vett el tőlünk az elmúlt tíz és valahány év? Hányan lehetünk, akik nem ismernek rá régi barátokra?
Én nem sajnálom azokat, akik barátokat veszítettek. Azokat sajnálom, akik elvesztek. Becsapták őket, és ők hagyták. Elhitték, hogy a gyűlölet erősebb egy országnál. Megszerették a gyűlölködést, a szószólói lettek. Tán büszkék is rá.
Nem keveredem vitákba, kéretlenül főleg nem. Nem szól hozzám, tehát én sem szólok, csak remélek. Remélem, azért maradt benne valami a jóból. Csak miatta remélem, hogy maradt. Hiszem, hogy egyszer mindenkit megmér a Sors. Előbb, vagy utóbb. Nem játszom a Sors Kezét, semmi közöm hozzá, csak nem kívánok rosszat egy régi barátnak. És nem haragszom rá. A világosságot kívánom neki, az értelem kinyíló kapujához a kulcsot. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.
Túl sok a sötétség az országban. Túl sok a gyűlölet. Bizalmatlan, türelmetlen, ádáz, és gőgös. Magyarország 2010-ben.
Nem, ez nem igaz, tudom. Ez egy szép ország. Még mindig az. Ha nem hiszed, nézd meg a mosolyát, egy szép ünnepnapon!
Kevés a mosoly? Kevés az ünnep?
Akárhány ünnepnap lehet, nem kell ahhoz piros-betűs nap.
Mosolyogjatok! Arra is, aki gyűlölettel beszél (legalább belül mosolyogjatok)! Aztán majd csak lesz valahogy.
Ne add fel, Magyarország!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése