Láttam egy óvodás kisfiút a játszótéren. Úgy negyedórán át figyeltem, mit csinál. Játszott, vagy küzdött?
Igazából nem játszott, vagy ha igen, akkor életre-halálra. Bár sok játék volt a homokozóban, neki azok nem kellettek. Nem, azok nem, amelyekkel senki nem játszott. Neki mindig az kellett, ami valakinek a kezében volt. És meg is szerezte őket. Durván, gyorsan, erővel. Kirángatott egy zöld locsolókannát egy kislány karjából, és szinte élvezettel nézte, hogy a kislány tehetetlenül enged neki. Töltött egy kevés homokot a kannába, majd unottan eldobta.
Igazából nem játszott, vagy ha igen, akkor életre-halálra. Bár sok játék volt a homokozóban, neki azok nem kellettek. Nem, azok nem, amelyekkel senki nem játszott. Neki mindig az kellett, ami valakinek a kezében volt. És meg is szerezte őket. Durván, gyorsan, erővel. Kirángatott egy zöld locsolókannát egy kislány karjából, és szinte élvezettel nézte, hogy a kislány tehetetlenül enged neki. Töltött egy kevés homokot a kannába, majd unottan eldobta.
Újabb zsákmányra vadászott. Egy piros autóra. Ezt már nehezebb volt megszerezni, két fiúcska éppen garázst épített a csábító járműnek. A dolog nem ment harc nélkül, néhány dühödt ütés és sírás volt az ára, de kis hősünk végül megkaparintotta a málnaszínű ingóságot. Aztán tologatta vagy fél percig az autót, és végül otthagyta.
Ott bizony, mert nem ez volt a lényeg. Nem a játék. A szerzés öröme, vagy az erőfitogtatás, vagy mások bosszantása. Vagy talán nem is tudta, hogyan kell igazából játszani. Nem volt meg benne ez a képesség a tiszta örömre… az alkotásra. Csak rombolni szeretett, átélni újra és újra a rontás győzelmét. És mindeközben olyan békésen ragyogott a májusi napfény…
Találkoztam az utóbbi időben néhány kötekedő alakkal. Volt közöttük uralkodni vágyó bolti őr, aki nyilvánvaló zaklatási vágytól hajtva üldözte el a vevőket, akik belelapoztak egy szupermarket újságjaiba. Volt internetes "vita-provokátor", aki egy egész csoport ellen indított támadást, dühödt cinizmussal, sértő kíméletlenséggel. Volt egy drága autóban pöffeszkedő, félmeztelen krapek, aki a parkolón átsiető gyalogost próbálta elütni, majd agresszív gúnnyal kiabált rá, hogy "Ez parkoló, nem sétaút!" Ez utóbbi alak tette halmozottan bicskanyitogatónak bizonyult, mivel egy nővel szemben követte el azt…
Mit számít, hogy néhány szerencsétlen "troll" provokálósdit játszik frusztrált magányában?
Számít. Ők nem egyszerű "trollok".
A játék mindig ugyanaz volt, mint a játszótéren, csak nem locsolókannával.
Vannak olyan emberek, akik azzal a vággyal küzdenek nap mint nap, hogy kitűnjenek a tömegből.
Bármi módon jelet hagyni magukról, legyen az akár egy sáros kézlenyomat a fehérre meszelt falon, akár a graffitisek, akik megunván a piszkos betonfalakat, csinos házak oldalát maszatolják be éjjelente, pamut-csuklyáik rejtekében. Nem alkotás, csupán rombolás.
Pusztítása a szépnek, a békésnek – a meghitt, vagy a kreatív létnek.
Ha képesek lennének építeni, alkotni, akkor azt csinálnák. De hogy nem teszik, annak két oka is van.
Az egyik, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell. A másik, hogy ha volna is, az alkotás nehéz dolog. Fáradozni kell érte, türelemmel, és hittel.
És ami a legjobban dühíti ezeket az embereket, az az irigység. Azért, mert látják, hogy vannak, akik képesek a derűre, a szépre, a békésre, a kreatívra.
Vajon melyik az az életkor egy embernél, amikor még képes megváltozni? Remélem, nincs ilyen határ. Kívánok nekik pozitív, megvilágosodást hozó változásokat!
Ott bizony, mert nem ez volt a lényeg. Nem a játék. A szerzés öröme, vagy az erőfitogtatás, vagy mások bosszantása. Vagy talán nem is tudta, hogyan kell igazából játszani. Nem volt meg benne ez a képesség a tiszta örömre… az alkotásra. Csak rombolni szeretett, átélni újra és újra a rontás győzelmét. És mindeközben olyan békésen ragyogott a májusi napfény…
Találkoztam az utóbbi időben néhány kötekedő alakkal. Volt közöttük uralkodni vágyó bolti őr, aki nyilvánvaló zaklatási vágytól hajtva üldözte el a vevőket, akik belelapoztak egy szupermarket újságjaiba. Volt internetes "vita-provokátor", aki egy egész csoport ellen indított támadást, dühödt cinizmussal, sértő kíméletlenséggel. Volt egy drága autóban pöffeszkedő, félmeztelen krapek, aki a parkolón átsiető gyalogost próbálta elütni, majd agresszív gúnnyal kiabált rá, hogy "Ez parkoló, nem sétaút!" Ez utóbbi alak tette halmozottan bicskanyitogatónak bizonyult, mivel egy nővel szemben követte el azt…
Mit számít, hogy néhány szerencsétlen "troll" provokálósdit játszik frusztrált magányában?
Számít. Ők nem egyszerű "trollok".
A játék mindig ugyanaz volt, mint a játszótéren, csak nem locsolókannával.
Vannak olyan emberek, akik azzal a vággyal küzdenek nap mint nap, hogy kitűnjenek a tömegből.
Bármi módon jelet hagyni magukról, legyen az akár egy sáros kézlenyomat a fehérre meszelt falon, akár a graffitisek, akik megunván a piszkos betonfalakat, csinos házak oldalát maszatolják be éjjelente, pamut-csuklyáik rejtekében. Nem alkotás, csupán rombolás.
Pusztítása a szépnek, a békésnek – a meghitt, vagy a kreatív létnek.
Ha képesek lennének építeni, alkotni, akkor azt csinálnák. De hogy nem teszik, annak két oka is van.
Az egyik, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell. A másik, hogy ha volna is, az alkotás nehéz dolog. Fáradozni kell érte, türelemmel, és hittel.
És ami a legjobban dühíti ezeket az embereket, az az irigység. Azért, mert látják, hogy vannak, akik képesek a derűre, a szépre, a békésre, a kreatívra.
Vajon melyik az az életkor egy embernél, amikor még képes megváltozni? Remélem, nincs ilyen határ. Kívánok nekik pozitív, megvilágosodást hozó változásokat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése