szombat

A NAGYMESTER


BÚCSÚ RAY BRADBURY-TŐL


"Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni."

Az ember, különösen az alkotó ember, fiatalon hajlamos azt hinni, hogy az igazán nagy és híres művészek a tehetség jogán jutnak el oda, ahol vannak. Hogy elég csak nagyon jónak lenni, és felragyog az új csillag az emberi elme világmindenségének csillagködében. Az univerzum  törvényeit uraló kozmikus lélegzet pedig elégedetten sóhajt egy nagyot, és a spektrométer által szinte már érzékelhetetlen, álombéli színeivel fújja be az új ragyogást...
Később az ember rájön, hogy ez nem teljesen így van. Nem elég jónak lenni. Jó helyen is kell lenni, jó időben. Vagy néha jónak sem kell lenni, elegendő az utóbbi két feltétel. Igen, ez az emberi univerzum kérlelhetetlen törvénye.
Ám azután, még több tapasztalattal és objektivitással arra is rájön, hogy mégis vannak a nagy csillagok között olyanok, akiknek a ragyogása nem véletlen szerencse vagy földies törtetés végeredménye. A hatalmas, örökfényű állócsillagok egy másféle törvénynek engedelmeskednek. Talán az egyetlen törvénynek, amely igazán megkérdőjelezhetetlen: a látható fény kvantumai mindig bevilágítják a sötétséget. Legyenek akárhol, akármely időben. Egyszerűen attól fénylenek, hogy léteznek.
A szavak varázslatát tudni - isteni adomány. Varázslatos meséket mesélni - annyi, mint élni ezzel az adománnyal. És mesélni, mesélni egy életen át, kifogyhatatlan varázslattal - a legszebb mód megköszönni ezt az élet-ajándékot.
Bradbury meséi nem fogytak el. A kozmikus lélegzet színei örökké ragyognak bennük. Örökké...

"Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni."

Nincsenek megjegyzések: