RENDETLEN GYÁSZ

Hosszú idő... A hallgatás csak időnyerés. Látod, minden mondatom lényege ez a szó: idő.
Régóta nem írtam. Minek beszélni a gyászról? Ki kíváncsi erre?
A hallgatást még apám januári halála se tudta megtörni. Most mégis írok, mert furcsa év ez a 2015. Csak veszteség és veszteség. Részvéttáviratot várni apám legjobb barátjától, és helyette újabb gyászjelentés érkezését fogadni... A legjobb barát szeretett felesége is elment. És aztán írói létem egyik legfontosabb ihletője is elutazott a hiper-fénysebességgel, a jövő szép ábrándjában mélyen hívő lelkem egy darabjával.
Csak a döbbent csönd a válasz.
Régi napok fényét látom. Ez a fény csak könnyeken át látszik igazán.

Úgy másfél éve belekezdtem az új regényembe, amellyel visszatérek örök és múlhatatlan szenvedélyemhez, a sci-fihez. Akkor ezeknek a régi fényeknek nyitottam ablakot. Hagytam, hadd járjon át a múlt szépsége, hogy ebből vegyen erőt és lendületet az új regény. És a múlt szépsége most a gyász szépsége lett.

Azért idézek most részleteket a még félkész történetből, mert benne van mindkét hely(szín), ahonnan minden ábrándom vitorlát bontott réges-régen.

""A professzor laborja afféle igazi labor volt a múltból. Egy fizikai kutatóintézet területén állt, amelynek semmi köze nem volt az űrrepüléshez. Errefelé semminek nem volt köze hozzá. Az intézet lézer- és fotonfizikával foglalkozott, időnként kvantumfizikával is, de űrkutatással soha.
A főbejáraton mentünk be, egy apró csarnokon át, ahol a porta volt. Egyik ajtón be, a másikon ki, és egy kissé elvadult, de kellemes parkba jutottunk.
Amikor beléptünk, tényleg a múltban találtuk magunkat. A futurista látványvilághoz szokott szemünk az elmúlt századot látta itt, amely nosztalgikus, meghitt hangulatával szinte simogatott, marasztalt, felfedezésre biztatott, de sajnos, erre nem volt időnk.
A parkon át sétányok vezettek az intézet kisebb-nagyobb különálló részlegeihez. A kétemeletes, sokablakos főépület kívülről régimódi irodaházhoz hasonlított.
A professzor laborja a lézerfizikai részlegen volt, a földszinti folyosón. A világítás hiányos volt, de azért kibetűztük a jobbra nyíló katedrálüveges ajtó tábláját.
„Térfizikai kísérleti terem”.
Fél perc alatt kinyitottuk az ósdi számkódos zárat. Egy remek kis helyiségben álltunk, ahol polcokon és asztalokon mindenféle műszerek és alkatrészek sorakoztak, amúgy pedig bohém rendetlenség uralkodott. Könyvek, táblázatkartonok, kábelek, kávés termosz…""


Igen, így volt, és minden ilyen volt. Csak a nevetéseket nem írtam bele a regénybe. Mert akkor ott sokat nevettünk, apám és a barátja, akik végigvezettek engem, a csitrilányt, minden érdekes zegzugon, és egy életre megfertőztek, megbűvöltek, elvarázsoltak a tudomány csodálatos, bohém, rendetlen rendjével.

És a másik helyszín? Megvan az is.

""Kedd volt, amikor írni kezdtem a regényt, és nekem a keddi napokon valahogy minden tótágast áll.
Nem olyan nap volt, mint a többi. Szebb volt. A liget fáit otthonos, késő tavaszi napfény melengette.
A busz ülése is kényelmesebb volt, mint máskor. A kis, zöld borítós könyv a kezemben folyton össze akart csukódni, meg kellett támasztanom. Einstein relativitáselmélete. Egy könnyű könyvecske. Persze nem az egész elmélet tudományos leírása, csak egy kis kivonat, azokkal a fenségesen érdekes örök kérdésekkel.
Pontosan tudtam, hol járunk, és csak akkor néztem ki az ablakon, amikor kanyarodtunk egyet.
Ott állt a fák között, és kedvem lett volna leszállni, hogy bemenjek egy órácskára. Szerettem a Planetáriumba járni. Nem siettem sehová, mégsem szálltam le. Így volt ez jó, mint egy megvalósulatlan ábránd. Az ablakhoz hajoltam, néztem, ahogy távolodik az úton, és a fák lassan összezárulnak előtte. A zöld könyv is összecsukódott a kezemben. A relativitáselmélet. Az időről, és arról, hogy utazhatunk is benne…""
 
Szeretem az emlékeimet. Nem hiszek a múlt nélküli jövőben. Sokan úgy akarnak sci-fit írni, hogy csak valami kusza utópiát, vagy sáros disztópiát látnak új világként, de nem látszik belőle az elmúlt idő. Nem ez az igazi sci-fi. Az időt mindig onnan számoljuk, ahonnan elindulunk.

Mindenütt a múlt, és mindenütt a jövő. Múljatok el bánattól és gyásztól súlyos napok, de soha ne múljatok el, emlékek!