A SZFINKSZ MOSOLYA

REGÉNYRÉSZLETEK

FEKETEFEHÉR

RÉSZLET

A szekrény belsejében felgyulladtak a sárga hangulatfények. A férfi túlvilági arcának minden árnyékredője angyali áhítattal sötétlett a sárga rivaldafényben. – Megcsókolnálak…
– A sitten merészebb voltál – kuncogott a lány. Kitöltötte az italt, de csak Santiagónak, aztán az üveggel a kezében leült mellé a fotel karfájára.
A férfi belenyalt az italba, és a keze borzongató-lágyan rásimult Olivia derekára. Engedelmes alázattal nézett fel rá, kérlelt, reménykedett, esedezett a tekintete. Mint egy mitikus-melankolikus bálványimádás – ahogyan a szegény kis démon ácsingózik a magasba, az elérhetetlen égi angyal után, valami egzaltált középkori festményen.
– A sitten… igen, ott sajnáltál engem. – Mohón felhajtotta a maradék italt. – És én is magamat, cseszettül… Adsz még ebből?
Olivia színültig töltötte neki a poharat. – Sápadt vagy. Nem vagy jól? Segíthetek?
– Jól vagyok. Már nem lennék itt, de látni akartalak. – Úgy itta ki a teli pohár italt, mint egy szomjas gyerek a vizet, lehunyt szemmel, szürcsölve. – Szabad vagyok! – lihegte, minden arcizmával formálva a szavakat.
– Igen! – A lány gyors pillantást vetett az ablak felé. – És maradj is az! Fuss innen, Miguel, amíg lehet!
Santiago feszülten összekulcsolta a kezét, és epekedve nézett fel rá. – Adsz egy búcsúcsókot?
Olivia letérdelt elé és óvatosan rátámaszkodott a férfi combjára. – Hány embert öltél meg ma éjjel?
– Remélem, sokat! – ragyogta a hivalkodó vigyor.
Olivia bódult tekintete meg se rezdült. – Beszélj csak… tiszta őrület, amit beszélsz, de nem fontos! Senkinek nem mondhattam el, hogy az őrület szélén állok magam is. – A férfi selyemszövet nadrágjának gyűrődéseit simogatta és valami önkívület-köd lebegett az arcán. – Le se hunytam a szemem azóta, hogy McGee elvitetett téged. Csak bolyongtam a nyomodban, mint egy eszelős…
– Most már nyugodj meg, angyalkám! Látod, itt vagyok. Szabad vagyok és erős, mint a szélvihar.

FEKETE SZÉL

RÉSZLET

– Kegyetlennek kell lenni, ha győzni akarsz. Ezért győznek többször a rosszak. Ők nem sajnálnak senkit és semmit.
– Naiv vagyok. Az ember hajlamos összetéveszteni azt a két szót, hogy „legális” és „tisztességes”. Az egész világképed, a kokainról, a harcról, Kolumbiáról teljes káosz… De nem! A világ pontosan ilyen. Egy káosz. Ki állíthatja, hogy ő tudja, mi az igazság ezekről a dolgokról, vagy bármiről? Sokan hiszik, hogy birtokában vannak az egyedül helytálló ítéletnek… és az az igazi naivitás, akármilyen bölcsességgel támogatják is meg.
– Túl jó vagy, Via.
– Hát akkor ronts el! Mondd! Hallani akarom!
– Miért? Nem látod, mi vagyok?
– Nem. Mondd, mi vagy, Miguel Santiago? Mi vagy éjjel nappal, úton és ágyban, szeretőnek és főnöknek, embernek és nem-embernek… Mi vagy?
– A „feketefehér”… Mert minden az, ami – és mégse az. Mert százévesnek érzem magam, de néha tízéves gyereknek. Gyűlölöm a világot, mert rossz, de te is tudod, hogy van, amit és akit szeretek… Kihasad a zsebem a pénztől, mégis mindig rongyos csavargónak látom magam. Imádom, hogy rettegnek tőlem, de majd meghalok érte, hogy szeressen végre valaki. Feketefehér vagyok, Via, de ezt csak te tudod. A világon csak te egyedül. Mindenki csak feketének lát, egy fekete árnyéknak. De így jó ez. Így akarom.
– De miért így?
– Ha tudnák az igazságot, nem félnének tőlem.
– Akkor bezártad a kört. És a sok válasz között is ott maradtak a kérdések. Soha senki nem fog tudni válaszolni rájuk.
– Miért kell mindenre válasz?
– Nem kell. Így van jól; te egy parabola vagy.
– Az mi?
– Megfejthetetlen, kitudhatatlan, soha megnyugvást nem hozó titokzatosság.
– Ja, úgy! Parabola. Hát… igyekszem az lenni.

A SZÉL ÉRINTÉSE

RÉSZLET

Santiago összekulcsolt kézzel sétált fegyelmezett csöndben üldögélő emberei előtt. Fekete kabátján alul sárfoltok éktelenkedtek, a ronggyá gyűrt bársonynadrág szára a betyárosan kifűzött bakancsába gyűrve, izzadt selyeminge a hasáig kigombolva… Akár egy Napóleon a vesztes csata előtt.
– Az álcázás elsőrangú… csak szart se ér. Még mindig látnak minket. Pontosan be vagyunk nekik tájolva. Még azt is tudják, hogy valamiért meggondoltuk magunkat.
– Akkor most hogy, Capitán? – Ersindo ritkán szánta el magát egy beszélgetésre, de most ő is gondterhelten állt az egyik tank lánctalpának dőlve. Kokalevelet rágott, és a kését húzogatta ki-be a tokjából. – Van ötleted?
– Csak türelem! Megvárjuk a sötétedést. – Santiago felugrott a levelekkel álcázott tankra és a műholdas térképfotókat hajtogatta az ujjai között. – Figyeljetek! Nem akarok háborút a DEA-vel. Ekkora túlerővel még részletekben se bírunk el, nyílt harcban. Ha most elindulunk, csókoltathatjuk a családot.
Az emberek lassan letelepedtek a takarókra. Ha a Capitánnak ötlete van, az más.
– Mit léphetünk erre?
– Mire ül itt száz tökfej, hogy belepje az esti harmat? Elmondom, hol lesz a szállítmány új útvonala.
– Capitán, a DEA nagyon gyors lehet. Helikopterekkel és páncélos terepjárókkal…
– Elcsaljuk őket! Akit észrevesznek, azt lelövöm! – Santiago lelibbent a tankról, és kényelmesen elhelyezkedett a ponyván, amit Joaquín terített le neki a földre. – Adjatok egy korty pálinkát, vagy akármit! Meg lehet itt fagyni!