BEMUTATKOZÁS

MAGAMRÓL IS SZÓLNÉK MÁR VALAMIT
(ha eddig is nem ezt csináltam volna)

Ez itt az egoista bejegyzés. Bár alapvetően a legtöbb blog egoista. (Akié nem az, attól bocsánat!) Gondolatok, élmények, érzelmek. Én, én, és megint én. Ilyen ez a műfaj. Nem a blog, hanem a jó édes apukája, a kedves, öreg napló. Tudod, már a régi görögök is… Írtak naplót? Naná! Tehát nincs mit szégyellni rajta.
Akkor most én is…

G. J. Goth persze álnév. Nem, mintha a valódi nem tetszene. Góth Juditnak hívnak. Aha! Ez se valódi! (bár jogos tulajdonom) A nagymamám lánykori neve volt Góth. Szerettem őt, tehát felvettem a nevét. A Judit valódi.

Elmesélem, miért lettem író. Ötéves koromban volt egy kék füzetem. Keményfedeles, nagy füzet volt. Tele volt rajzokkal. Csupa lovag, persze lóháton, karddal a kezében. Vívtak ádázul. Lengett a toll a sisakjukon. Volt ott néhány koronás királylány is, de csak a dekoráció kedvéért. A lényeg az akció volt. A harc. Ezt rajzoltam a kék füzetbe. Lovagok és romantikus históriák. Egyszer aztán odaírtam az egyik lap tetejére, hogy „Kati ír.” A K betű fordítva volt, és Kati nevű teremtmény a közelemben sem járt soha addig, de olyan jól nézett ki. Még nem jártam iskolába (óvodába meg sosem), de olvasni már tudtam, csak írni nem. Ehhez képest elég jól kezdtem.

Az első meséimet akkor találtam ki, mikor egyedül elmehettem a boltba, ha hiányzott otthon valami apróság. Elsétáltam egy kiló cukorért, és közben mámorosan szabadnak éreztem magam, egyedül az utcán. Szép környéken laktunk, veszély nem leselkedett rám. A kis magányos séták új meséket teremtettek.
Így történt, hogy nagyjából az első iskolai évemben már tudtam, író leszek. Úgyhogy nem lehettem más. Ilyen egyszerű.

Szeretek kézzel írni. Sokkal több erőt érzek benne, mint a billentyűzet csépelésében. Az viszont igaz, hogy a jegyzeteimet rajtam kívül senki más nem volna képes elolvasni. Mondjam-e, hogy néha még én se…

Azt hiszem, a legtöbb író azt mondja magáról, hogy amikor dolgozik, bezárkózik a nagy alkotói magányba. Néha én is így teszek, de csak akkor, ha szerkesztek. Ahhoz nekem is csöndre van szükségem. Másképp nem. A mozgalmas helyeken jobb írni. Leülök egy padra a forgalmas téren, vagy egy zsúfolt buszon behúzódom a belső ülésre. Írtam már egy fél regényt a reptéren is, a kilátóterasz és az érkezési csarnok között ingázva. És írtam már jelenetet kora reggeli rohanásban, időnként megállva, kerítések kövére támasztott térddel. Dinamikus jelenet lett.

Ha éppen nem írok, szinte normális embernek látszom.
Ott lakom, ahol felnőttem. Nem volt mindig így, de visszajöttem ide. Valahogy ezek az utcák, ezek a fák – ez az otthonom.
Szeretek vásárolni. Nem csak ruhát. Szép dolgokat, hasznosakat és haszontalanokat. Van egy zenélő dobozom, amit nagyon szeretek, bár két szem dió is alig fér el benne. Viszont szép a hangja, és Haydn zenét játszik.
Azt hiszem, a szerelem is zenélő doboz. Kinyitod, és hallgatod a csodálatos muzsikát, amit játszik benned.
Szeretek szerelmes lenni. Most is az vagyok. Ez az érzés jól mutat egy regényben.
„Gyere, zárjuk ki a világot! A te világodat, és az enyémet. És teremtsünk együtt egy újat!”
A valóságban is jól mutat. Pont ilyen jól.