FEKETEFEHÉR

OLVASÓTEREM

Igazad van. Úgy gondolod, ha valaki a blogomat olvassa, nem biztos, hogy a regényt is olvasta.
Ezért felteszek most öt fejezetet a Feketefehérből. Ez már egy megjelent regény, tehát ellopni nem nagyon érdemes. Viszont talán szórakoztató lesz elolvasni. Kellemes olvasgatást mindenkinek!

RÉSZLETEK

-oOo-

Néhány ember arra születik, hogy uralkodjon. Ha nem a származása jelöli ki erre, akkor az erő jogán lesz belőle király, vagy császár… Cézár efféle ember lehetett. Birodalmát – mint annyi más uralkodó – a pénzre emelte. Sőt, pénzből emelte. Kávé és kokain. Fekete és fehér. Mindkettőt képes volt átváltoztatni Kolumbia fényes aranyára. Elsősorban mégis a kokaint…
Lassanként sebezhetetlenné és megfoghatatlanná dicsőült az egész, kokainhajókon úszó birodalom. Betöltötte a legfőbb vágyát; uralkodott a világon… mindaddig, amíg valahol porszem nem pottyant a színarany fogaskerekek közé.

-oOo-

McGee már nem aludt, de még nem is volt ébren. A kopogtatás az ajtaján messziről jött a füléhez. Nehezen tudta eldönteni, milyen nap van. Még ugyanaz e, vagy már egy másik… reggel van, vagy este… és egyáltalán, ki a fene kopogtat, amikor ő aludni akar?
Úgy szédelgett ki, ahogy volt, egy szál alsónadrágban. Még világos volt, a szürkés rózsaszín fények egy nő árnyékát vetítették a bejárati ajtó üvegére. McGee lekapta a tükör mellé akasztott törülközőt és a derekára csavarta.
– Egy pillanat…
– Marty! Itthon vagy?
– Rosita? Nyitom…
A lány felhős arcán mosoly villant, ahogy meglátta őt. – Épp fürödni akartál? Bocsáss meg!
– Jó, hogy felébresztettél. Este találkozóm lesz valakivel… Gyere be! Tudsz kávét főzni?
– Persze, megcsinálom. Tusolj le nyugodtan! Muszáj beszélnem veled.
– Baj van?
– Nincs, csak hallottam, hogyan végződött az akció.
– Teljes a tragédia. – McGee leült a lánnyal szemben egy nádfonatos székre és beletúrt a hajába. – Poletto nekem… mintha a rokonom lett volna. És meg kellett halnia pár mocskos disznó hullájáért!
– Te nem tehetsz róla, Marty.
– Hát ki a fene tehet róla? Talán mégis Petersonra kellett volna bízni.
– Kicsődítette volna az FBI bevetési csoportját, vagy a deszantosokat, hogy lerohanják őket. Harc lett volna, vagy egész kis háború.
– Tizenhárom rendőrt megöltek… közöttük Polettót! Ez felért egy háborúval!
– Te jót akartál, Marty! Senki nem okolhat azért, hogy a legkevesebb vérontással akartad elintézni.
– Egy impotens barom vagyok, Rosi! Szegény Poletto rám bízta az életét! Egy ilyen tehetetlen marhára!
– Tudta ő, hogy miért. Nagyon szépen nyugalomban tartottad az eseményeket. Csak azt nem számítottad bele, hogy a „Sámán” mégis megöli az öreget…
– Igen, éppen csak azt nem!… De miért tette? Nem tűnt elmebetegnek a fickó.
– Poletto talán látta az arcát. Nem sokan élnek azok közül, akik látták őt.
– Te azt mondtad, hogy láttad.
– Maszkban. Egy kendőt viselt az arca előtt… Az alakja, a fejtartása, a mozdulatai olyan jellegzetesek. Messziről láttam őt egyszer, ahogy most is. A haja valóságos sátor… de jobban nem nézhettem meg.
– Miért hívják Sámánnak?
– Indián, és állítólag ismeri az ősi hegyi varázslatok titkait. Füveket, gyógyító és bódító szereket… Úgy hírlik, létezik a Vientón belül egy nagyon kegyetlen különítmény, az „Éjfél Kommandó”. A tagjai mind indiánok, és rendszerint a Sámán vezeti őket.
– Santiago is félig indián, nem?
– Az biztos, hogy ismeri a hegyeket, az őserdőt, talán az ország minden erdei ösvénye a fejében van. A gerillaharcban utolérhetetlen. Egyszer, amikor… De azt mondtad, sietsz, és nem akarlak untatni.
– Egy kicsit se untatsz. – A férfi maga alá húzta a lábát, és érezte, hogy a kíváncsiság naivul kiül az arcára. – Az az érzésem, hogy valami gyerekkori indián mesébe csöppentem.
Rosita álmodozva fonogatta egy vékony hajtincsét.
– Tavaly a kolumbiai rendőrség, a DEA vel szövetségben megpróbált döntő csapást mérni Cézár bandájára. Helikopteres felderítés után lecsaptak, és bekerítették a Viento főcsapatát, amikor egy nagyobb szállítmányt vittek Venezuela felé, a határvidék erdőiben… Santiago behátrált előlük az erdőbe, és maga után csalta a rendőröket. Azok el voltak készülve egy több napig tartó akcióra, mentek utána nagy erőkkel… Könnyű és nehézfegyverekkel, lokátorokkal, éjjellátókkal, a jóisten tudja, még mi mindennel… Üldözték őket, de a Viento mint egy szellemsereg… Láttak a sötétben, de őket nem látta senki! Az infra érzékelők mintha megvakultak volna… Mintha a dzsungel démonai csaptak volna le, hol itt, hol ott… Negyven embert veszítettek. Santiago „éjféli harcosai” letarolták a DEA egységeinek javát egyetlen éjszaka alatt! Halottak, súlyos sebesültek voltak. A terepjárók, a felszerelés nagy része megsemmisült… Én beszéltem egy őrmesterrel, aki részt vett ezen a bevetésen. Azt mondta, ott még az is vallásos lett, aki meg se volt keresztelve… És a ráadás a dologra, hogy a kokaint se találták meg. Ekkora veszteség semmiért… Hidd el nekem, Marty, nem győzhettél volna tegnap éjjel. Se te, se más… Megfőzöm azt a kávét. Van itthon egy kis tej?
McGee már nem volt se álmos, se kába. Az asztal csupasz lapját csapkodta, és még a lábujja is ökölbe szorult.
– Mitől? Mi a büdös franctól ilyen jók? Pár kolumbiai indió, meg egy két kiugrott rendőr vagy katona… Mi teszi őket ilyen erőssé?
Rosita meghitten zörgött a konyhában az edényekkel. – Okos katonák tudják, hogy egy összeszokott egység mindig úgy harcol, ahogy az az ember harcolna, aki összeszoktatta őket. Ha tudni akarod, mit fog csinálni az ellenség, próbálj a parancsnokuk fejével gondolkodni!… Santiago nem túl erős, de okos és alattomos. „A Fekete Árnyék”. A nép nyelve primitíven keresztel, de mindig pontosan. Az „árnyék”… nem üt nagyot, de bárki fejét meg tudja zavarni… És te most egészen közelről tanulmányozhatod. Akár a fejébe is belenézhetsz!
– Én már nem, Rosi! Holnap szépen beviszem a jelvényemet a főnökségre. Nem várom meg, hogy ők kérjék vissza.
– Ne siesd el ezt! – Rosita váratlanul átfogta hátulról a férfi vállát. – Marty! Ne add fel most! Harcolj egy kicsit!… Sokkal okosabb és ravaszabb vagy, mint az a sok sorvadt agyú, akikkel eddig dolguk volt… És szegény Polettónak is tartozol ezzel!
A lány karja erős volt, és puha, és illatos. McGee-ben nyiladozni kezdett az új reménység. Talán még nem veszett el minden…
– Igen, de Santiago egy eszeveszett őrült. Egy dühöngő őrült, Rosi!… És most már a bandája is tudja, hogy nem volt a halottak között.
– Az a jó! Legalább biztos lehetsz benne, hogy visszajönnek. És nem vagánykodhatnak, mert drága túsz van a kezedben. Most te diktálhatod a feltételeket…
– Biztos, hogy Cézár halála után érdekli még őket Santiago?
– Csak Cézár halott, Marty! A birodalma él… és küzdeni fog, hogy tovább élhessen. Háború lesz, meglátod!
McGee felugrott a székről. – Hát legyen!
Rosita nevetni kezdett, és a férfi akkor vette észre, hogy a törülköző letekeredett róla, és most ott áll a szoba közepén harcra készen, egy szál kék pöttyös alsónadrágban.
– Na, ez jó… de legyőzöm ezt a sátáni idióták gyülekezetét, még gatyában is!
– Ez az! Ez a nagy Martin McGee, minden zsaruk legokosabbika… Megfőtt a kávénk.
– Remek! Addig telefonálok, ha megbocsátasz…
McGee kisétált a telefonnal a teraszra. Még nem volt teljesen sötét, de a feje fölött már kezdtek felpislogni a csillagok. Nagyon közel érezte őket…
– Halló… Olivia? Remélem, nem aludt… Mit szólna egy diszkrét olasz étteremhez?… Megyek magáért egy óra múlva… Hogy mitől ilyen vidám a hangom?… Nem nevettem, csak eszembe jutott, milyen jó lesz magával szemben ülni egy csöndes, nyugodt helyen… Igen, nagyon szép ez az este! Akkor egy óra múlva!
Kikapcsolta a telefont, és ahogy megfordult, meglátta Rositát a terasz ajtajában.
– Bocsáss meg, nem találom a cukortartót. – Tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Azt az orvosnőt hívtad? Vele találkozol? Szép nő…
A lány elfordult és kicsit sértődötten visszament a házba. McGee csak állt ott, és hirtelen mindent megértett. Csöndesen a lány mögé osont, aki hangos csörömpöléssel rendezgette a poharakat az asztalon.
– Milyen otthonos, ahogy csinálod… Csak egy cukrot kérek.
A lány dacosan nézett rá. – Tudom. Kávéztunk már együtt.
A férfi puhán hátraigazított egy hajfürtöt Rosita arcából.
– Ez az Olivia Clemens ott van Santiago közelében éjjel nappal. Többet tud róla, mint én. Csak valahogy nem szívesen osztja meg velem, amit tud. Azt hiszem, ő egy afféle „szent lélek”. Orvosi diszkréció, meg Emberi Jogok megszállott… Szeretnék közelebb kerülni hozzá!
– Csak ezért? – Rosita mosolyogni kezdett, de nagyon féloldalasan.
– Hát… egy kicsit tetszik is a nő… de még nem döntöttem. Ez még csak egy vacsora.
– Mi az, hogy még nem döntöttél? Van másik esélyes is?
– Talán. – McGee arca csupa titok volt, és felkapta a törülközőt.
– És ki az? Ismerem?
– Ki tudja… néha az ember önmagát sem ismeri – hallatszott a férfi hangja a tusolófülkéből, mint egy szibillai kinyilatkoztatás, amelyet meg kell fejteni. Rosita egy pillanat alatt megfejtette, és mégis két cukrot dobott McGee kávéjába.
McGee megeresztette a csapot és élvezte a bőrére zuhogó forró sugarat. Újra győztesnek érezte magát.

-oOo-

A Negroblanco, Cézár jachtja Barranquillában átvett a fedélzetére négy koporsót a tizenegyből. A többit néhány mindenre felbérelhető kikötői csavargó csöndben elfuvarozta egy ágrólszakadt kis halászfalu temetőjének szélső árkáig… Az Isla Juanita kapitánya és legénysége visszakapta az óceánjárót, és a két kiesett napért egyhavi fizetésük ötszörösét vághatták zsebre. A hallgatásukért… Aztán a szép jacht a négy koporsóval elindult nyugatra a part menti vizeken.
Az antioquíai császár holtteste, elesett testőreivel együtt hazaérkezett Kolumbiába.

-oOo-

Olivia még az elmúlt napok sodrában lebegett, mint egy álmos, csendesvizű folyóban… Vajon Miguel Santiago megnyugodott? Feléje se nézett reggel óta. Szegény bolond! Őrült, nem vitás. Az, aminek mondják… Nem ment ki a fejéből a vadállatian eltorzult arc, és az az őrjöngő ordítás: „Pokoli halálod lesz!”… Félelmet keltő és mégis szánni való. A szemében gyerekes együgyűségtől a féktelen szadizmusig lenyűgözően változatos elmebajok árnyéka sötétlik. Egy szakember tízféle súlyos pszichózist is gyanítana ott.
Pedig Olivia érezte, hogy az elmúlt három nap alatt komolyan megkedvelte ezt a széltoló,trágár komédiást. Olyan volt, mint egy különc színész, aki bizarrul túljátssza a beteglelkű bűnöző szerepét, és páváskodva tetszeleg saját gonoszságával az öltözője tükre előtt…
Olivia elmosolyodott a gondolatra, és szórakozottan bólogatott Marty McGee felé. Úgy látszik, jókor jött a mosoly, mert a férfi átnyúlt az asztal fölött és biztatóan megfogta a lány kezét.
– Ki kell próbálnia, Olivia! Meglátja, micsoda érzés!… Mikor szánjuk rá magunkat?
– Pontosan mire is, Marty?
– Nem is figyelt? Mi van magával? A versenycsónakomról beszéltem… Fáradt? Hazavigyem?
– Ó, van egy versenycsónakja? Kipróbálnám, hát persze!
– Holnap? Vagy akár már ma este?
– Nem, nem! Most érzem csak, milyen fáradt vagyok. – A lány idegesen pillantott az ajtó felé. Hirtelen eszébe jutott, hogy Santiago antik keresztjét a köpenye zsebében felejtette. Hajnalban a nővérek összeszedik a szennyest. – Marty! Be kell mennem a kórházba!
– Most? – McGee döbbenten nézett rá. – Azt mondta, ma nem dolgozik.
– Nem, nem! Csak egy pillanatra. Ott felejtettem… egy ékszert. Pótolhatatlan darab. Elvinne, Marty?
– Szolgálatára! – A férfi mosolygott, és nem látszott csalódás az arcán. – Rendezem a számlát és mehetünk.
Olivia élvezte a repülést az éjszakában, ahogy McGee mellett ült a nyitott Ferrari ülésén. A haját szétlebbentette a szél, és friss hűvösséggel átjárta a ruháját és egész testét. Szinte erotikusan szabad érzés volt. A szél… a szabad szél… A fenébe, Miguel Santiago!
McGee-hez illett a Ferrari, éppúgy, mint a lezser fehér nadrág, az extravagáns, barackszínű selyemzakóval… Fondorlatos csábító volt a férfi. Se rámenős, se tiszteletlen, csak könnyed, elegáns és látszólag teljesen spontán. De csak látszólag! Intelligens volt, nagyravágyó és céltudatos. Ezt nem minden nő vette volna észre. Olivia észrevette, de olyan jólesett neki a férfi figyelme, törődése, hogy megadta magát a jól kiszámított, hódító csapdáknak. Éjszakai száguldás a tenger illatú szélben, kedveskedő gyors tekintetváltások, halk zene… „Ne aggódj bébi, légy vidám…”
Széles ívben, vagány abroncs-csikorgással pördült be a Ferrari a kórház parkolójába. – Keresse meg a fülbevalóját, Olivia! Itt megvárom.
– Köszönöm, Marty! Sietek.
A köpenye a díványon hevert. A zsebében ott volt a kereszt. Olivia megkönnyebbülten szorította a markába. – A végén tényleg elveszítem… „A szaros életbe”, majd kapnék érte Migueltől!
Önkéntelenül a legkézenfekvőbb megoldást választotta, a nyakába kapcsolta a láncot. Aztán indult vissza a parkolóba, de a kapuban nyugtalan gondolatok lepték meg. Sötét, nyomasztó, szinte fájdalmas érzések… Santiago! Három napig majdnem minden idejét vele töltötte, és most egyszerre magára hagyta azt a „szegény kis démon”-t. Szívtelennek érezte magát… Csak pár lépcsőfok!
Az intenzív szoba ablakán erős fény áradt ki. Majdnem éjfél volt, és égett a teljes világítás. Olivia már futott…
Lihegve ért fel a lépcsőn, benézett az üvegen. Az ágyat nem is látta, de nem a paraván miatt. A vászonfalak félre voltak tolva, és az ágy körül vagy öt ember. Rafael doktor, Charlie és a nővérek… Oliviának ritkán volt gyomorgörcse félelemtől, de most érezte, hogy összeszorul benne minden. Remegett a keze, ahogy benyitott.
– Rafi… mi történt?
A főorvos otthagyta az ágyat és jött eléje. – Oli… nagyon roszszul vagyunk – sóhajtotta doktoros többesben, gondterhelten.
– Mondd, mi van!
– Még nem tudom. Valami szeptikus jelenség lehet. Váratlanul, de végül is, még benne vagyunk a kritikus időben. A seb tiszta. Csináltattam röntgent. Egy vérvizsgálat is kellene, de most nincs senki a laborban.
Olivia kikerülte Rafael doktort, hogy lássa az ágyat. Santiagóban alig volt élet. Ijesztően sápadt volt. A feje feltámasztva, Martha állt mellette jobbról az oxigénmaszkkal, és Charlie balról egy tállal, mert fuldoklott és megállás nélkül öklendezett. Nem volt rajta a takaró, a teste halálos ernyedtséggel, mozdulattalanul folyt szét a fehér lepedőn. Talán, csak ahogy a két lábát egymáshoz szorította, abból érződött valami szorongás. De ez nem küzdelem volt. A két karja kitárva, a keze reménytelenül lógott az ágy peremén. Behunyt szemmel, megadóan zuhant, vagy szállt valahová…
– Mik a tünetek?
– Lázas, verejtékezik, háromszor elájult… és ez a hányás. A nővér a földön talált rá, az ágy mellett, ájultan.
– Mikor volt ez?
– Még délután… Igaz is, Olikám, te mit keresel itt?
– Lehet, hogy a lelki békémet, Rafael.
– Menj csak szépen haza! Azért elboldogulunk nélküled is.
Charlie a nővér kezébe nyomta a tálat, és odajött hozzájuk.
– Azt hallanod kellett volna, doktorkám. Egész délután voltunk minden, csak aranyos, segítőkész testvérek nem. Mondott sok mindent a barátod, csak köszönet nem volt közte.
– Mondott valami… fontosat is?
– Csak azt, hogy engedjem, mert el akar menni innen. Aztán lehányt, de hát az ilyesmi nekem már…!
Santiago kinyitotta a szemét. Bágyadt, üres tekintete rátapadt Oliviára. Nem szólt, csak köpködte a habos levet a szájából, mint akinek már az is mindegy, hogy ki vagy be… Az ágy szélén lelógó keze megrezdült, mint egy haldokló veréb szárnya, és lassan Olivia felé emelkedett. Volt ebben is valami mártírkodó komédia, de Olivia már ott is volt mellette.
– Miguel! Mi a baj? – Megfogta a kezét és érezte, hogy a férfi belekapaszkodik. Olivia felült az ágy szélére, és átfűzte a karját Santiago nyaka alatt. Magához ölelte, ahogy már annyiszor. – Itt vagyok, Miguel!… Martha, add azt a tálat!
– Ebben a szép ruhában…?
Ibolyaszínű selyemruha volt Olivián, a kedvenc estélyi ruhája. – Jó, hozzon valaki egy köpenyt!
A főorvos a fejét csóválta. – Oli, hagyd ezt! Én gondját viselem, neked most pihenned kell!
– Csak beszélgetünk Miguellel egy kicsit.
Santiago megszorította a karját. – Oli… via! Azt mondták… hogy ma nem lesz itt… Hívtam magát!
– Itt is vagyok… Nem, nem hiszek a véletlenben! Jönnöm kellett. Tudtam, hogy vár engem.
– Jó… segítsen… meghalni! – Lecsukódott a szeme. A lány hallotta megkönnyebbült sóhajtását, és látta, hogy az összeszorított lábak is megpihennek végre.
– Rafi, itt maradok!
– De ezt én…
– Maradok!
– Hát én nem értelek.
– Nem kell értened. Tegyél meg egy szívességet! Lent vár rám McGee hadnagy a kapu előtt. Mondd meg neki, hogy ne várjon, és kérj tőle elnézést a nevemben! Azt nem kell tudnia, hogy mi történt! Lehet, hogy nem örülne… Füllents neki valamit, ami hihető, jó?
– Szóval, rázzam le a lovagodat?
Santiago megmozdult Olivia ölében. – Ez a sok ember… miattam van itt?
– Segíteni akarnak, Miguel.
– Hagyjanak! Ne… ne nézzenek engem! Egyedül is… meg tudok… dögleni.
Rafael gondterhelten nézte a beteget. – Félek, hogy ez komoly. Egy általános fertőzés lehet esetleg… Zavart a tudata.
Olivia féltően simogatta Santiago haját. – Nekem más gyanúm van, főorvos úr. Hagynátok vele egy kicsit egyedül?
– Mire gyanakszol?
– Neurotikus traumára.
– Van rá ok?
– Van! – A betegre pillantott, és megsimogatta a kezét. – Sejtek valamit, de most nem tudok beszélni.
– Persze, de azért én megnézem a vérmintáját.
– Jó, az nem árthat… A szépfiú meg vár engem a kocsiban.
– Azt is elintézem. Valaki gyújtson világot a laborban! A többiek meg nézzenek körül, mert nem csak ez az egy betegünk van! Martha, segítsen itt a doktornőnek! A nagygyűlést ezennel feloszlatom… Legyen békesség! – tette hozzá kenetesen, mielőtt elment.
Olivia is ezt érezte. A békességet, a megnyugvást. Egész este nyugtalan volt és feszült, de azt hitte, csak a fáradtságtól. Most, ahogy itt ült, Miguel Santiago vergődő, forró testével az ölében, egyszerre elcsitult benne az a kényszerű érzés, hogy valahol dolga van. Megérkezett.
A férfi felrezzent és hátrakapta a fejét. Olivia lehajolt és a fülébe súgta: – Csitt! Nincs semmi baj.
Az ajka hozzáért a nedves, göndör hajtincsekhez és egy picit Santiago füle hegyéhez is. Nem bánta… Otthagyta a száját, és tudta, hogy ez tulajdonképpen egy apró csók volt. Nyugtatgató, vigasztaló csók. Nem az orvosnő adta. A nő.
– Martha, van ott egy takaró?
– Máris! – Az apáca gyöngéden betakarta a beteget. – Olivia, vedd le ezt a gyönyörű ruhát! Hozom a köpenyedet.
– Nem fontos. Úgyse tetszett a fickónak, aki miatt felvettem.
– Lehetetlen! Ez a ruha te magad vagy.
– Észre se vette.
– Figyelmetlen alak!
Nevettek, nagyon halkan, cinkosul. – Hozol nekem egy forró kávét?… És oltsd el ezt a díszkivilágítást! Elég lesz az éjjeli lámpa is.
– Megyek…
Olivia hátradőlt az ágy támlájára, és kibújt a cipőjéből. Feltette a lábát, és engedte a férfit egészen belecsúszni az ölébe… Már fel se tűnt neki, hogy egy perc alatt képes békét és nyugodalmat teremteni maga körül. Csak azt tudta, hogy valahogy szolgálnia kell ezzel a képességgel a világot. A világ rosszabbik felét; a kínt, a fájdalmat, a bánatot. A gyászt… Miguel Santiago gyászol. Majdnem biztos volt benne. És abban is, hogy ő az egyetlen, aki ezt tudja. Értetlen a világ…

-oOo-

Kolumbiában, a medellíni Santa Marta templomban korán reggel tartották Ricardo Lillo Fuentes gyász-szertartását. A szép barokk templom szobrai elrejtőztek Medellín örök tavaszának virágözönében.
A szertartás zártkörű volt. A koporsót senki nem látta nyitva. Az újságírók és az érdeklődők elől feketeruhás, tréfát nem ismerő férfiak állták el a bejáratot, napszemüvegben és URH adóvevőkkel. Jól szabott öltönyük fazonját a zakójuk alatt domborodó, fegyvert sejtető tárgyak csúfították el.
A pap a megbocsátás erényéről beszélt, és az isteni bűnbocsánatról. A gyászmisét hallgató családtagok és hozzátartozók nyilván tudták ennek az okát…
Csöndes és szinte meghitt volt az Antioquíai Cézár búcsúztatása, a csillogó fekete Limuzinok és a hadseregnyi testőr jelenléte ellenére is. Titokzatos és családias, nagyvilági és képmutató; olyan, amilyen kétszínű, kétarcú élete volt. Feketefehér…
Az Antioquíai Cézár örök nyugalmat talált végre a temetőben. Az elsötétített ablakos luxusautókban ülő, tekintélyes „üzletfelek” pedig haladéktalanul összedugták a fejüket, hogy egy disztingvált koktélpartin megtárgyalják a felmerült problémát. – Ki vegye át Cézár kereskedelmi útvonalait, kokain-termelő birtokait, raktárait – az egész cézári birodalmat? Ki lehet a megfelelő ember arra, hogy betöltse az ő helyét?

-oOo-