KALANDREGÉNY

KINCSVADÁSZAT

Kalandregény-blog, és nincs benne kalandregény? Még egy olyan picike sem, mint egy egérke kopasz, rózsaszín farka?
(Az tény, hogy a gépemet több ezer oldalnyi kalandregény kézirat terheli. De ez másik történet.)

Akkor legyen kalandregény!

Egy kulcsot kerestünk.
Délután lementem a pincébe, és bedobozoltam néhány lomot. Aztán a lépcsőn felfelé eszembe jutott, hogy ha már lent vagyok, felviszem az autóból a rövidnyakú zsiráfot, és megvarrom, mert leszakadt az akasztója. A kalaptartón hevert szegény, mert amúgy a hátsó ablakban szokott himbálózni. Már amikor van akasztója.
Megvarrtam a rövidnyakú zsiráfot, megfőztem a csokoládét, és éppen megérkezett az én kedvesem. Hosszú útról jött, hosszú, fekete kabátjában kissé fáradtan állt a küszöbön. Hosszú útról jött… hát igen!
Mire kiszabadultam az öleléséből, és levegőt is kaptam, eldicsekedtem vele, hogy a pincében jártam.
Levette a kabátját, és megfordult, hogy felakassza a kulcsát.
– Nem féltél? – Csúfolódott velem, igen.
– Mitől féltem volna, mikor te nem voltál ott…
Nevetni akartam, de a kezét néztem, és bennem ragadt a nevetés.
A kulcstartón nem volt a helyén a pincekulcs. A lejáró kulcsa ott volt, de amelyik a mi pincénket nyitja, annak csak hűlt helye volt.
– Tücsök, baj van! Nem tudom, hová tettem a kulcsot.
– Mit csináltál?
– Megvarrtam a rövidnyakú zsiráfot.
– Nem varrtad rá a kulcsot?
– Azt talán mégse…
– Akkor keresünk!
Konyha, szoba, varródoboz, hűtő, tejes doboz, zongora (arra nem is jártam), rövidnyakú zsiráf… A kulcs nem volt sehol. És közben teljesen este lett.
– Le kell mennünk az autóhoz.
– Jó, hozom a zseblámpát.
– És talán a pincébe is…
– Akkor hozok szenteltvizet és fokhagymát is.
Az autóban nem volt egy árva pincekulcs sem. Körülötte is megnéztük, a letaposott hóban.
– A pincében hagytad. Fogadjunk, hogy a zárban lesz.
– Menjünk…
Késő este a pincébe? Ha látnátok azt a pincét! Még nappal is!
Mi szokott történni egy ilyen helyen? Indiana Jones félretol néhány pókhálós csontvázat, és megtalálja az elveszett kristálycukortartót.
Sötét folyosó, a lejáró lámpája alig világít. A szürke vasajtók mögött fekete sötétség, a falakon imbolygó árnyékok.
És valami furcsa zaj. Komolyan! Mintha valaki tárgyakat tologatna az egyik ajtó mögött. De ott sötét van!
– Tücsök, menjünk fel!
– Ne félj! Nálam van a cserkészbicskám.
– És az ostorod? Hallod ezt a hangot?
– Ezt nem ember csinálja.
– A nénikédet ijesztgesd! Én felmegyek!
– Mi lesz a kulccsal?
– Majd valaki megtalálja.
– Mondjuk, egy betörő?
Akármi is volt a zaj, pontosan a mi pincénkből jött.
Indiana Jones megnézné, mi az.
– Add azt a lámpát!
A kilincs engedett. Az ajtó nem volt bezárva. Egyszerűen belöktem, és bevilágítottam a helyiségbe. Kész voltam rá, hogy üssek, vagy fussak, ahogy majd az ösztönöm diktálja…
Zöldes, szomorú kis fény nézett vissza rám. Két zöld fény. És egy sovány, barna-csíkos macska álmos pofija. A délután becsomagolt dobozaimon ült, és égnek állt a hátsó lába, ahogy félbehagyta a mosakodást a váratlan lámpafényre. Nem volt megijedve, csak bámult ránk hunyorogva.
– Hozok le tejet, és maradt csirkemell tegnapról. Tücsök, várj meg itt!
– A cicusnak mondd! Én itt leszek.
– Ő sem megy el.
A zsebembe nyúltam, és ott volt a kulcs. A kabátom zsebében, jó mélyen.
Óvatosan becsuktam a pinceajtót, és aztán nevetni kezdtünk.
– Megírod?
– Lehet. Csak előbb megetetem az összes éhes kandúrt.
– Az összeset?
– A csíkosat, meg a feketét.
– Menjünk fel!
Felmelegített forró csokoládé, rövidnyakú zsiráf akasztóval, elveszett kulcs, és jóllakott kandúrok dorombolása. Békés éjszaka elé néztünk.