szombat

KÖZÖSSÉG


AZ AJTÓ

Megint villamosoztam. Néha szórakoztatóbb, mint autóval járni. Legalábbis, ha nincs 30 fok és csúcsforgalom.
A 30 fok megvolt (talán több is).
Leültem, mert volt hely bőven, és a friss szél úgy borzolta a hajamat mindenfelől, mintha egy nyitott cabrióban ülnék. Az összes ablak tárva volt.
Mit lehet csinálni egy hosszú villamos-út közben?
Olvasni, vagy telefonálni.
Hogy egyiket sem lehetett nyugodtan, annak az ajtó az oka. A százesztendős villamos kétszárnyú ajtaja. A legközépső önálló életre kelt. Úgy döntött, majd csukódik, ha akar. És nem akart.
Az egyik megállóban végképp nem, így a hatodik próba után a vezető úr hátrajött, és egy határozott balegyenessel becsukta. (handy-work)
Néhány megállón át semmi, aztán a makrancos ajtó újra próbálkozott, hogy akaratát érvényesítse. Azt viszont láthattuk, mi utasok, hogy a vezető úr el nem indul, míg az összes ajtó nem zárult be.
Nem siettem sehová, de azért mentem volna már. Közel ültem, hát felálltam, és egy hollywoodi (Jackie Chan) rúgással besegítettem neki. Az ajtó bent volt, a villamos elindult. (És a távolabb ülő ifjú, kreolbőrű hölgykoszorú egyik tagja halkan kifejezte elismerését. "Kösz!" – mondta szégyellősen. No, azért!)
Aztán, mivel hátravolt még a fél útvonal a végállomásig, az ajtócsukásban másoknak is jutott szerep.
A remíznél jött közénk egy középkorú hölgy, karján kis szatyorral, kétkilós kenyérrel. Az ajtóban állt meg, és csak nézte a makacs, félajtónyi rést, amely új és új nekifutásra is ott tátongott. – Csukja be, vagy sosem indulunk el! – szólt neki egy őszhajú nénike, mire a hölgy olyanformán mosolygott, hogy "Ja, vagy úgy!" – és szeretettel benyomta az ajtószárnyat. Mentünk!
Megfoghatatlan volt, melyik pillanatban, de a villamos utasai valahogy egy apró dimenziót váltottak. Az a villamos már nem egy volt a sok közül. A "mi" villamosunk kezdett lenni. Így maguk az utasok is "mi" kezdtünk lenni. Mi, együtt. Eljött a "közösség" ideje.
Később egy nagypapa szállt fel, úgy hétéves fiú unokájával. Kicsi, vézna, szőke fiú volt.
A kis srác nem ült le, "férfiasan" az ajtónál maradt, a lépcső szélén. Kissé feszült volt, nem tudott mit kezdeni magával, de nagyon szeretett volna.
A bácsi telefonálni kezdett, a kisfiú a lépcsőt rugdosni, az ajtó meg nyitva maradni.
Rámosolyogtam a srácra. – Be tudod csukni?
A kisfiú megfogta az ajtót, de a gyerekkéz kevés volt neki. A papájára pillantott, aki bátorító kacsintással intett felé. – Erősebben, fiatalúr! Adj neki!
A kisfiú egy pillanatra hős katonának, rendőrnek, katasztrófa-elhárítónak képzelte magát. Minden erejét beleadta, és lám, az ajtó a helyére csúszott. A gyerek szerényen hátrébb lépett, de a kis diadalmas pillantás ott ragyogott a szemében. "Ugye, már majdnem kész férfi vagyok?"
És ezek után már csöndesen, eseménytelenül csorogtunk be a végállomásra.
Nem is tudom, miért, de nagyon jól éreztem magam ezen az utazáson. És futólag megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán semmi sem véletlen. Még egy villamos-ajtó rakoncátlankodása sem. Vagy ki tudja…

Nincsenek megjegyzések: