DOLGOZOM
Egyedül vagyok, a számítógépben egyhangúan búg a ventilátor. Írok.
Egyszer csak ott ül, a karosszékben. A sarokban, a cserepes hibiszkusz friss-zöld levelei alatt.
A függöny se lebben, a szék se nyikordul. Engem néz, és mosolyog.
Az arca egy lírai ábránd, de a szemében energikus, pimasz fény.
– Ma kit játsszak el neked?
– Válassz! Minden hősöm illik rád. Mindegyik te vagy.
Olyan a láthatatlan mosoly a szája sarkában, mint egy soha be nem váltható ígéret.
– Nem untál te még meg engem?
Rápillantok, hogy mit feleljek. Az arcán egy bűbájos, huncut titok, egy Buddhai önelégült bölcsesség mosolya. Ki tudná ezt megunni?
– Hiányoztál. És most már ne ülj ott! Színpadra!
Megnyitom a kéziratot.
A szavak megszínesednek. A mondatok, mint elégedett sóhaj, eliramodnak a mese kanyargós útján.
Mióta írok?
Nem is tudom, mert éjjel is, hajnal is van. Ma van már.
A hibiszkusz alatt csöndes nevetést hallok, de a sarokban a karosszék üres.
Egyedül vagyok. Írok.
Már minden együtt van, hogy készen legyen.
Itt vagyok én, itt a kézirat. És itt van velem a múzsám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése