VAN ILYEN
Az ember kiélezett helyzetbe, konfliktusba kerül valakivel, de pontosan tudja, hogy neki van igaza. Csak éppen fölébe kerekednek, olyasmit mondanak neki, amivel nem tud mit kezdeni. Vagy próbál még az igazának érvényt szerezni, kétségbeesetten, ám eredménytelenül vergődik a szavak tengerében, vagy gyorsan feladja – de a lényeg, hogy veszít. Ahogy finom kis szlengben mondják, ledumálták.
És aztán otthagyja a tetthelyet, és lám… Lássatok csodát! Megvilágosodik. Eszébe jut az a bizonyos mondat, érv, tromf, amivel győzhetett volna. Csakhogy már késő.
Nos, erre a dologra mondta egy kedves hajdani tanárnőm, hogy "előszobás típus". Akinek mindig utólag ugrik be (kifelé menet, az előszobában), mit kellett volna válaszolni.
Arra már nem emlékszem, mi a megoldás, a tanárnőm szerint.
De abban biztos vagyok, hogy sokan voltatok már ilyen helyzetben. Ez aztán a dühítő állapot, mert utána még napokig dolgozik ott belül az a kihagyott lehetőség. Meg persze a veszteség dühe is.
Néha én is belefutok ilyen előszobás szindrómába, pedig igazán nem küzdök szó-szegénységgel. Engem az blokkol le, mikor valami falrengető, ordenáré pimaszsággal találom szembe magam. Hirtelen nem tudok dönteni; finom úrinőként, diplomatikusan lavírozzak el a támadás felett, vagy tegyem azt, amit az ellenfél, és menjek le az ő szintjére. Nálam ilyenkor gyakran az utóbbi győz. Sajnos. Azért van ez, mert nem hiszek benne, hogy a diplomatikusság tényét egyáltalán felfogja az illető. Még meghátrálásnak értelmezné… Akkor pokolba a diplomáciával! Aztán meg napokig bennem marad az egész, mert tudom, lett volna jobb megoldás is. Még a győzelem sem boldogít, mert tudom, lehetett volna nagyobb, szebb, elegánsabb is.
Szóval, hogy is van ez az előszobás típussal? Az ember nem lehet mindig a helyzet magaslatán. A legjobb, ha egyszerűen elfogadja ezt a tényt, és igyekszik elfelejteni az esetet. Vagy mégse?
És aztán otthagyja a tetthelyet, és lám… Lássatok csodát! Megvilágosodik. Eszébe jut az a bizonyos mondat, érv, tromf, amivel győzhetett volna. Csakhogy már késő.
Nos, erre a dologra mondta egy kedves hajdani tanárnőm, hogy "előszobás típus". Akinek mindig utólag ugrik be (kifelé menet, az előszobában), mit kellett volna válaszolni.
Arra már nem emlékszem, mi a megoldás, a tanárnőm szerint.
De abban biztos vagyok, hogy sokan voltatok már ilyen helyzetben. Ez aztán a dühítő állapot, mert utána még napokig dolgozik ott belül az a kihagyott lehetőség. Meg persze a veszteség dühe is.
Néha én is belefutok ilyen előszobás szindrómába, pedig igazán nem küzdök szó-szegénységgel. Engem az blokkol le, mikor valami falrengető, ordenáré pimaszsággal találom szembe magam. Hirtelen nem tudok dönteni; finom úrinőként, diplomatikusan lavírozzak el a támadás felett, vagy tegyem azt, amit az ellenfél, és menjek le az ő szintjére. Nálam ilyenkor gyakran az utóbbi győz. Sajnos. Azért van ez, mert nem hiszek benne, hogy a diplomatikusság tényét egyáltalán felfogja az illető. Még meghátrálásnak értelmezné… Akkor pokolba a diplomáciával! Aztán meg napokig bennem marad az egész, mert tudom, lett volna jobb megoldás is. Még a győzelem sem boldogít, mert tudom, lehetett volna nagyobb, szebb, elegánsabb is.
Szóval, hogy is van ez az előszobás típussal? Az ember nem lehet mindig a helyzet magaslatán. A legjobb, ha egyszerűen elfogadja ezt a tényt, és igyekszik elfelejteni az esetet. Vagy mégse?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése