KÖNYVES DÉLUTÁNOK – ÉDEN

Olvastam én azelőtt mindenféle sci-fit. Lemtől is olvastam, a Pirx pilótát, a Magellán felhőt, a Solarist. A többi regénye valahogy nem vonzott akkoriban. Talán türelmetlen voltam; hosszú, aprólékos mondatai megrémítettek.
Most viszont nekiestem a műveinek, mint "tót az ólajtónak". Hirtelen kíváncsi lettem, ennyi az egész.

Először az Éden akadt a kezembe. Nem nagyon lehet ám válogatni, a könyvtárban már alig-alig találni régi, klasszikus fantasztikus regényeket. Vagy talán vannak, de folyton olvassa őket valaki (remélem).
Az Éden szövege megtetszett, így elhoztam.
Elolvastam róla néhány ismertetőt, kritikát. Hogy azt mondja: utópia és anti-utópia egyben. Meg hogy személytelen a karakterábrázolásban. Meg hogy az eleje unalmas, de aztán...

Hát nem! Én úgy olvastam, hogy leültem a lépcsőre a kertben, az ölembe tettem a könyvet – és utaztam. Eltűnt körülöttem a kert, nem hallottam a rigófüttyöt, nem éreztem a lombokon átsurranó napfény melegét. Az Édenen jártam.
Először is, a könyv nem unalmas. Az eleje sem. Aprólékos, az igaz. Csakhogy Lem képes volt rá, hogy élő, gazdag látványt teremtsen a szavakból. Mindent láttam, az ő lelki szemével. Mint egy telepatikus adás, átsugározta nekem a fényeket, a képeket, a hangokat, a szagokat.
Meg kell ám becsülni, ha egy író akkor is hiteles és érdekes marad, amikor látszólag hibázik. Az "íróiskolák" óva intenek mindenkit az ilyenfajta részletgazdag ábrázolástól. Azt mondják, az olvasó közben elalszik.
Nem aludtam el. Én voltam a hetedik asztronauta. A Koordinátor, a Mérnök, a Fizikus, a Kibernetikus, a Vegyész, a Doktor... és az Író. Én voltam Lem, ahogyan ő ott járt velük hetedikként. Ne mondja senki, hogy csak elképzelte, mert igenis, ott járt.
Személytelenséget pedig csak azok látnak benne, akik felületesen olvassák. Igaz, a szereplőknek "nincs neve" (csak egyiküknek), beszélgetéseik szinte személytelennek tűnnek – de én, valami titokzatos módon a történet végére jól ismertem mindegyiküket. Hibátlanul le tudnám írni mindegyik karakter jellemét, erényeit és gyengeségeit. Úgyhogy, ott van az is, a jellemábrázolás, csak nem a megszokott, direkt módon. Olyan csöndesen, hogy észre sem venni. Így talán még jobb!

Olyan vasárnapi érzés volt. (Péntek volt különben.) Volt az egészben valami ünnepi. Ez a hat ember egy tökéletes egység. Egy felfedező űr-egység, akikről nem olvassuk ugyan, hogy barátok lettek volna, de azok voltak. Többek mint bajtársak. Ismerték egymás képességeit, jellemét, erősségeket és gyengeségeket. Még véletlenül se bántották egymást. Tisztelték mindegyikük munkáját, bíztak a tehetségükben, nem kételkedtek egymásban. Hagyták egymást kibontakozni, nem hangzottak el az "én jobban tudnám", és a "ha elfogadsz egy javaslatot" kezdetű mondatok.
Tudták, hogy az életük a tét, mégis volt kedvük és erejük egyszerre két fontos feladatra: helyrehozni az űrhajót, és felfedezni a bolygót. Miért is ne, hiszen űrhajósok!
Ahogy én olvastam, ez a könyv az emberi tökéletesség krónikája. Bajban voltak, mégsem kezdték el keresgélni, ki volt a hibás abban, hogy bajba kerültek. Elfogadták, hogy így van, és rögtön a megoldáson kezdtek dolgozni.
Bár űrhajósok voltak, és tudósok, műszaki szakemberek, mély egyetértésben csodálták a bolygót, és az egyetemes szépséget.
Ez volt a titkuk, ezért élték túl, és ezért jöhettek vissza a Földre. Az Éden számukra egy próba is volt, és ők kiállták a próbát. Összetartani és embernek maradni, még egy olyan helyen is, ahol a világon semmi sem emberi. Hazajöttek, és csak néhány emléket hoztak magukkal. Szépséget, sikert, megértést, és szomorúságot.