A VONAT, A REPÜLŐ, ÉS A XX. SZÁZAD ELMENT – INTEGESS!

Miért vesztek el valamit, amit senki nem adott oda?
A fejlődés gyakran veszteség is, az építés néha rombolás is.
Lesz új. Lesz nagyobb. Lesz...
Amikor azt mondják, valami elavult, adni akarnak. Szebbet, vagy csak mást. Hogy azt mondhassák, ezt mi adtuk, ez a mi dicsőségünk. Aki a dicsőséget keresi, nem látja a porban a lábnyomokat.
Amikor az "elavult" a porba rogy, eltemeti a lábnyomokat. A múltat is, de nem az emlékeket, csak a falakat.
Amikor a régi talán nem is szép, de kedves – akkor még ott marad százezer emlék százezer lélekben.
Az emlék erősebb lesz. Hiába a dicsőség, az új, szebb, nagyobb. Ott lesz a régi, az elavult, a kedves.
Ott lesz, mint egy üde, illatos zápor felhője, és derűs tavaszi kísértet képében ráterül az újra, mint egy könnyű esőköpeny. Csak egy szellem, csak egy felhő, de ott marad. Azt nem lehet lerombolni.
Én látni fogom. Százezer lélek fogja látni, ki tudja, meddig még. Talán örökre. Amíg mi élünk.

RENDETLEN GYÁSZ

Hosszú idő... A hallgatás csak időnyerés. Látod, minden mondatom lényege ez a szó: idő.
Régóta nem írtam. Minek beszélni a gyászról? Ki kíváncsi erre?
A hallgatást még apám januári halála se tudta megtörni. Most mégis írok, mert furcsa év ez a 2015. Csak veszteség és veszteség. Részvéttáviratot várni apám legjobb barátjától, és helyette újabb gyászjelentés érkezését fogadni... A legjobb barát szeretett felesége is elment. És aztán írói létem egyik legfontosabb ihletője is elutazott a hiper-fénysebességgel, a jövő szép ábrándjában mélyen hívő lelkem egy darabjával.
Csak a döbbent csönd a válasz.
Régi napok fényét látom. Ez a fény csak könnyeken át látszik igazán.

Úgy másfél éve belekezdtem az új regényembe, amellyel visszatérek örök és múlhatatlan szenvedélyemhez, a sci-fihez. Akkor ezeknek a régi fényeknek nyitottam ablakot. Hagytam, hadd járjon át a múlt szépsége, hogy ebből vegyen erőt és lendületet az új regény. És a múlt szépsége most a gyász szépsége lett.

Azért idézek most részleteket a még félkész történetből, mert benne van mindkét hely(szín), ahonnan minden ábrándom vitorlát bontott réges-régen.

""A professzor laborja afféle igazi labor volt a múltból. Egy fizikai kutatóintézet területén állt, amelynek semmi köze nem volt az űrrepüléshez. Errefelé semminek nem volt köze hozzá. Az intézet lézer- és fotonfizikával foglalkozott, időnként kvantumfizikával is, de űrkutatással soha.
A főbejáraton mentünk be, egy apró csarnokon át, ahol a porta volt. Egyik ajtón be, a másikon ki, és egy kissé elvadult, de kellemes parkba jutottunk.
Amikor beléptünk, tényleg a múltban találtuk magunkat. A futurista látványvilághoz szokott szemünk az elmúlt századot látta itt, amely nosztalgikus, meghitt hangulatával szinte simogatott, marasztalt, felfedezésre biztatott, de sajnos, erre nem volt időnk.
A parkon át sétányok vezettek az intézet kisebb-nagyobb különálló részlegeihez. A kétemeletes, sokablakos főépület kívülről régimódi irodaházhoz hasonlított.
A professzor laborja a lézerfizikai részlegen volt, a földszinti folyosón. A világítás hiányos volt, de azért kibetűztük a jobbra nyíló katedrálüveges ajtó tábláját.
„Térfizikai kísérleti terem”.
Fél perc alatt kinyitottuk az ósdi számkódos zárat. Egy remek kis helyiségben álltunk, ahol polcokon és asztalokon mindenféle műszerek és alkatrészek sorakoztak, amúgy pedig bohém rendetlenség uralkodott. Könyvek, táblázatkartonok, kábelek, kávés termosz…""


Igen, így volt, és minden ilyen volt. Csak a nevetéseket nem írtam bele a regénybe. Mert akkor ott sokat nevettünk, apám és a barátja, akik végigvezettek engem, a csitrilányt, minden érdekes zegzugon, és egy életre megfertőztek, megbűvöltek, elvarázsoltak a tudomány csodálatos, bohém, rendetlen rendjével.

És a másik helyszín? Megvan az is.

""Kedd volt, amikor írni kezdtem a regényt, és nekem a keddi napokon valahogy minden tótágast áll.
Nem olyan nap volt, mint a többi. Szebb volt. A liget fáit otthonos, késő tavaszi napfény melengette.
A busz ülése is kényelmesebb volt, mint máskor. A kis, zöld borítós könyv a kezemben folyton össze akart csukódni, meg kellett támasztanom. Einstein relativitáselmélete. Egy könnyű könyvecske. Persze nem az egész elmélet tudományos leírása, csak egy kis kivonat, azokkal a fenségesen érdekes örök kérdésekkel.
Pontosan tudtam, hol járunk, és csak akkor néztem ki az ablakon, amikor kanyarodtunk egyet.
Ott állt a fák között, és kedvem lett volna leszállni, hogy bemenjek egy órácskára. Szerettem a Planetáriumba járni. Nem siettem sehová, mégsem szálltam le. Így volt ez jó, mint egy megvalósulatlan ábránd. Az ablakhoz hajoltam, néztem, ahogy távolodik az úton, és a fák lassan összezárulnak előtte. A zöld könyv is összecsukódott a kezemben. A relativitáselmélet. Az időről, és arról, hogy utazhatunk is benne…""
 
Szeretem az emlékeimet. Nem hiszek a múlt nélküli jövőben. Sokan úgy akarnak sci-fit írni, hogy csak valami kusza utópiát, vagy sáros disztópiát látnak új világként, de nem látszik belőle az elmúlt idő. Nem ez az igazi sci-fi. Az időt mindig onnan számoljuk, ahonnan elindulunk.

Mindenütt a múlt, és mindenütt a jövő. Múljatok el bánattól és gyásztól súlyos napok, de soha ne múljatok el, emlékek!

A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS

Van egy ilyen címet viselő film. (Hm!)
Nem láttam. És biztosan nem is fogom. Ennek több oka is van.
Egyrészt, mert nem igazán jön be nálam az animált világ. Ez csak szubjektív dolog, mondhatja bárki, hogy magánügy, vagy hogy hülye vagyok, és pont.
Lehet, de van erre más okom is.

Szeretem Stanisław Lem könyveit. A Futurológiai Kongresszus egy hosszabb elbeszélés, vagy mondjuk, kisregény. És szenzációs. Találékony, lendületes, vicces, és elgondolkodtató. A humora többféle, nyelvi is, képi is (mármint, ha még akadnak olyanok, akik olvasás közben képeket látnak, méghozzá nem a tévében, nem monitoron, nem a kijelzőn, hanem a saját fejükben).
Kétlem, hogy ezt bármilyen film vissza tudná adni. Bár talán mégse kétlem, de úgy látom, ez a film nem adja.
Tudom, nem is akarta. Csak kiindulópontként, ötletgazdaként használta fel Lem írását. Oké. Csak én azért megkérdezném, hogy miért. Mi a fittyfenéért?
Miért?
Azért, hogy tudjuk, mit lehet elérni a drogokkal, tudatmódosító szerekkel?
Azért, hogy féljünk attól, hogy lesz valaha egy ilyen világ?
Azért, hogy netán attól féljünk, már van egy ilyen világ?
A gyógyszergyártó világmaffia az ábrándjainkat is megpénzesíti egy szép napon? Az örök fiatalságot, a boldogságot, a határtalanságot?
Ki tudja, mi lesz...
Nincs nekem ezzel a témával semmi gondom.
Vagyis, épp a témával van gondom, de csak annyiban, hogy az valaki másé.

A Futurológiai Kongresszust a 70-es évek elején írta meg Lem. A stílusa ironikus, de intelligens. (Vagy ez a két fogalom talán össze is tartozik. Próbálj meg ironikus lenni intelligencia nélkül!) Groteszk is kissé. És filozofikus is. És szórakoztató is. Csakhogy van egy kis hibája. Olvasni kell. Hajjaj! De hát a 70-es években még szokás volt olvasni. Hosszabb leírásokat is, mély gondolatok szellemes filozófiáját is, meg... Szóval, Lem ezt akkor írta, mikor még számíthatott rá, hogy mindebben nem hibát látnak, hanem erényt találnak az olvasók.
Na, elég ebből! Legfeljebb még annyit a filmhez: Lem biztosan nem alapozott volna egy történetet női karakterre. Nem tudom, miért, de nem.
Nem vagyok fordított soviniszta, se férfi-imádó. Csak egyszerűen tény, és kész. Idegennek érzem az ő szellemétől ezt a (rajz)filmet, és pazarlásnak tartom.
Vagy ki tudja, lehet, hogy élelmes ötletnek. Ha nem lesz ötletem, amit megírjak, majd én is ezt a módszert követem. Kiválasztok egy igazán nagy írót, kölcsönkérem egy príma ötletét, és aztán azt csinálok vele, amit akarok. Vagy nem. Én biztosan nem...

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – ÉDEN

Olvastam én azelőtt mindenféle sci-fit. Lemtől is olvastam, a Pirx pilótát, a Magellán felhőt, a Solarist. A többi regénye valahogy nem vonzott akkoriban. Talán türelmetlen voltam; hosszú, aprólékos mondatai megrémítettek.
Most viszont nekiestem a műveinek, mint "tót az ólajtónak". Hirtelen kíváncsi lettem, ennyi az egész.

Először az Éden akadt a kezembe. Nem nagyon lehet ám válogatni, a könyvtárban már alig-alig találni régi, klasszikus fantasztikus regényeket. Vagy talán vannak, de folyton olvassa őket valaki (remélem).
Az Éden szövege megtetszett, így elhoztam.
Elolvastam róla néhány ismertetőt, kritikát. Hogy azt mondja: utópia és anti-utópia egyben. Meg hogy személytelen a karakterábrázolásban. Meg hogy az eleje unalmas, de aztán...

Hát nem! Én úgy olvastam, hogy leültem a lépcsőre a kertben, az ölembe tettem a könyvet – és utaztam. Eltűnt körülöttem a kert, nem hallottam a rigófüttyöt, nem éreztem a lombokon átsurranó napfény melegét. Az Édenen jártam.
Először is, a könyv nem unalmas. Az eleje sem. Aprólékos, az igaz. Csakhogy Lem képes volt rá, hogy élő, gazdag látványt teremtsen a szavakból. Mindent láttam, az ő lelki szemével. Mint egy telepatikus adás, átsugározta nekem a fényeket, a képeket, a hangokat, a szagokat.
Meg kell ám becsülni, ha egy író akkor is hiteles és érdekes marad, amikor látszólag hibázik. Az "íróiskolák" óva intenek mindenkit az ilyenfajta részletgazdag ábrázolástól. Azt mondják, az olvasó közben elalszik.
Nem aludtam el. Én voltam a hetedik asztronauta. A Koordinátor, a Mérnök, a Fizikus, a Kibernetikus, a Vegyész, a Doktor... és az Író. Én voltam Lem, ahogyan ő ott járt velük hetedikként. Ne mondja senki, hogy csak elképzelte, mert igenis, ott járt.
Személytelenséget pedig csak azok látnak benne, akik felületesen olvassák. Igaz, a szereplőknek "nincs neve" (csak egyiküknek), beszélgetéseik szinte személytelennek tűnnek – de én, valami titokzatos módon a történet végére jól ismertem mindegyiküket. Hibátlanul le tudnám írni mindegyik karakter jellemét, erényeit és gyengeségeit. Úgyhogy, ott van az is, a jellemábrázolás, csak nem a megszokott, direkt módon. Olyan csöndesen, hogy észre sem venni. Így talán még jobb!

Olyan vasárnapi érzés volt. (Péntek volt különben.) Volt az egészben valami ünnepi. Ez a hat ember egy tökéletes egység. Egy felfedező űr-egység, akikről nem olvassuk ugyan, hogy barátok lettek volna, de azok voltak. Többek mint bajtársak. Ismerték egymás képességeit, jellemét, erősségeket és gyengeségeket. Még véletlenül se bántották egymást. Tisztelték mindegyikük munkáját, bíztak a tehetségükben, nem kételkedtek egymásban. Hagyták egymást kibontakozni, nem hangzottak el az "én jobban tudnám", és a "ha elfogadsz egy javaslatot" kezdetű mondatok.
Tudták, hogy az életük a tét, mégis volt kedvük és erejük egyszerre két fontos feladatra: helyrehozni az űrhajót, és felfedezni a bolygót. Miért is ne, hiszen űrhajósok!
Ahogy én olvastam, ez a könyv az emberi tökéletesség krónikája. Bajban voltak, mégsem kezdték el keresgélni, ki volt a hibás abban, hogy bajba kerültek. Elfogadták, hogy így van, és rögtön a megoldáson kezdtek dolgozni.
Bár űrhajósok voltak, és tudósok, műszaki szakemberek, mély egyetértésben csodálták a bolygót, és az egyetemes szépséget.
Ez volt a titkuk, ezért élték túl, és ezért jöhettek vissza a Földre. Az Éden számukra egy próba is volt, és ők kiállták a próbát. Összetartani és embernek maradni, még egy olyan helyen is, ahol a világon semmi sem emberi. Hazajöttek, és csak néhány emléket hoztak magukkal. Szépséget, sikert, megértést, és szomorúságot.

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – TALÁLKOZÁS PIRX PILÓTÁVAL

A kezembe került ez a régi könyv. Novellagyűjtemény, a sci-fi történelem igazi hőse. Szórakoztató írások, Lem finom humorával átszőve, mély, néhol drámai történetekkel. Valódi emberi történetek az űrhajók díszletei között. Nagyon örülök neki, hogy rátaláltam és újra elolvastam.

Újra, mert én ismerem ám Pirx pilótát. Kamaszkoromban olvastam már a könyvet, és a tévében is láttam a hasonló című, bájos, régi sorozatot.
Szó se róla, Papp János csinos srác volt hajdanán, na igen! Bár az én Pirxem kicsit másképp néz ki, de nem jelentős a különbség.
Azt a filmsorozatot nem fogom most lekicsinylő szavakkal illetni, mert élni kellett akkor, abban a korban, hogy az ember értse, ez csak játék volt. Könnyed kísérlet egy nagyon új televíziós technika bűvöletében. Olyan, mint amikor egy gyerek játszik, és birodalmat épít a műanyag figuráinak. Lehet egy felfordított pohár a palota tornya, és lehet a kimustrált vasaló a holdjáró...
Most inkább a könyvről beszélek.
Minden sora átmelegítette a szívemet. A jövőről olvastam Lem történeteiben. A valóságos jövőről, amiben már benne is élünk. Akkor teljesen valószínűnek tűnt, és annak tűnik ma is. Akár így is lehetett volna, de nem így lett. Az egyik fele még nem valósult meg, a másikat pedig már túlhaladtuk. Tehát ez egy olyan jövő, amelynek az egyik fele a valóságos múlt, a másik fele a még előttünk álló jövendő. Űrhajózási társaságok, űrközlekedési sztrádák, őrjárat a szektorokra osztott űrben. Holdbéli kutatóközpontok, hold-ércet bányászó robotok, "nem líneáris" android pilóták... Ez még a mi életünkben is egy nagyszerű jövő képe. De már ma sem használnak morzét, nem jegyzik le kézzel az űrkommunikációs telegramokat, és ha lesznek luxus turista járatok a Holdra, sem a fedélzeten, sem a vezérlőteremben nem dohányozhat senki. Na bumm! Ezek kis csomócskák a kákán. A lényeg itt a világ maga. Lem világa.

"Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén."

"Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai..."

Hát erről beszélek. Egy fiatal űrhajósról, akinek szerelme, minden gondolata a világűr. Akinek "őrülten becsületes" képén az emberiség tiszta jövőjét látjuk mosolyogni. Kicsit naiv mosoly ez, de teljesen bűntelen. És nem, ez nem idealizmus. Ez tanítás. Arról, hogy meg kell őriznünk a tisztaságot, a becsületesség és bűntelenség tiszteletét a jövőben is, akármilyen lesz is az a jövő.

GYILKOS SZOPRÁN ÉS INTRIKUS TENOR

Nem az opera világára gondoltam. Ott ritkán fordul elő ilyen szokatlan hang-szereposztás.
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.

Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.

Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.

Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!

CSODÁLATOS MAGYARORSZÁG

Szeretem az országomat.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.

Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.

Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.