A VONAT, A REPÜLŐ, ÉS A XX. SZÁZAD ELMENT – INTEGESS!

Miért vesztek el valamit, amit senki nem adott oda?
A fejlődés gyakran veszteség is, az építés néha rombolás is.
Lesz új. Lesz nagyobb. Lesz...
Amikor azt mondják, valami elavult, adni akarnak. Szebbet, vagy csak mást. Hogy azt mondhassák, ezt mi adtuk, ez a mi dicsőségünk. Aki a dicsőséget keresi, nem látja a porban a lábnyomokat.
Amikor az "elavult" a porba rogy, eltemeti a lábnyomokat. A múltat is, de nem az emlékeket, csak a falakat.
Amikor a régi talán nem is szép, de kedves – akkor még ott marad százezer emlék százezer lélekben.
Az emlék erősebb lesz. Hiába a dicsőség, az új, szebb, nagyobb. Ott lesz a régi, az elavult, a kedves.
Ott lesz, mint egy üde, illatos zápor felhője, és derűs tavaszi kísértet képében ráterül az újra, mint egy könnyű esőköpeny. Csak egy szellem, csak egy felhő, de ott marad. Azt nem lehet lerombolni.
Én látni fogom. Százezer lélek fogja látni, ki tudja, meddig még. Talán örökre. Amíg mi élünk.

CSODÁLATOS MAGYARORSZÁG

Szeretem az országomat.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.

Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.

Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.

ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

GITÁR

Dél múlt tíz perccel, és hideg volt. A villamos majdnem üresen érkezett a megállóba.
A bácsika kiskocsit vonszolt maga után. Egy olyan kétkerekű, kockás bevásárlószatyrot, alumínium fogantyúval. Becenevén "banyakamiont".
A bácsika a középső ajtóhoz igyekezett, a kiskocsi fél kereke le-lezökkent a járdasziget peremén. Az egyszemélyes karaván bosszantó forgalmi akadály lett volna – ha lett volna forgalom. De a nyugdíjas éveit csilingelő sárga vicinális minden ajtajához épp csak egy-egy felszálló jutott.
A bácsika megmászta a három magas lépcsőt, és a babakocsiknak fenntartott helyre telepedett le, furcsa málhájával. A kockás kis utánfutó szatyrából egy gitár nyaka állt ki, és mivel elég szűken szorongott ott, egy kicsit a gitár teste is. Egy gitár pucér teste, vagy valami, ami egy gitárra hasonlított. Nyomokban.
Inkább játéknak tűnt, mint hangszernek. Tisztességes gitár kikérné magának, hogy ilyesmivel összehasonlítsák. Mégse lehetett játék, mert ahhoz túl nagy volt, hajszál híján szabvány méretű. De csak hajszál híján, és egyébként semmiféle szabvány nem illett rá. A testét olcsó lemezből vágták ki, kontár, durva lakkal vonták be, és még valami primitív cikornyákat is véstek rá. Mindezt valaha réges-régen, mert erősen viseltesnek látszott. És annyiban sem volt gitár, hogy húrjai sem voltak.
A bácsika azonban gyönyörködve nézegette. Maga elé állította a kockás kiskocsit, és megtámasztotta a két térdével, hogy biztonságban legyen. Le se vette a szemét róla. Megsimogatta a gitár nyakát, az ujja hegyével letörölt róla egy kis port, olyan finoman, mintha ujjai alatt érezné a húrtalan instrumentum néma zenéjének lüktetését.
Ahogy figyeltem őt, a sovány öregembert, a majdnem muzeális villamoson, éreztem, hogy egy szép történetet látok, ám nem ismertem a történet elejét, se a végét. Próbáltam kitalálni.
A bácsika nem látszott csavargónak, bár két számmal nagyobb, megfakult, kék dzsekit hordott, és kopott bárányirha sipkát. Nem lehetett csavargó, ahhoz túl tiszta volt a ruhája, a kockás kiskocsija, és a tekintete is. Tehát nem lehetett afféle guberáló, aki most majd némi itókáért elcseréli a szemétből kitúrt holmit.
Nem, nem! Itt másról volt szó. A szépség az öregember szemében nem egy fél üveg cefrepálinka reményét csillogta.
A történetem kétféle alternatíva között bizonytalankodott. Az egyik, hogy hazafelé tart a gitárral, remélve, hogy lesz otthon az asztalfiókban néhány kóbor gitárhúr. Így estére talán a néma gitár-utánzat képes lesz eldalolni pár kedves nótát… A másik, hogy otthonról indult, és viszi a gitárt egy becses személynek. Akkor a kisöreg tekintete az ajándékozás önzetlen örömét ragyogja, mert a vén játékszerrel a legdrágább ajándékot adja valakinek, ami csak tőle telik.
Nem akartam dönteni. Nekem mindkét változat tetszett. Láttam a bácsikát, ahogy a gitárt nézte. Az ember talált kincsre néz így.
Hogy mit talált a gitárral; a zene örömét-e, vagy az ajándékot adó szeretetet, az mindegy. Mindkettő kincs. Talált kincs, ami átmelegíti a szívet a hidegben, egy két számmal nagyobb kék dzseki rejtekében, és egy király büszkeségével mosolyog a kopott báránybőr süveg alatt.

ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

ÁLARCOSBÁL

Kedves barátnőm segítségül hívott. Engem, de inkább a varrás-tudásomat. (Egyszer varrtam neki egy nyári ruhát, és tényleg jól sikerült.)
Ám most különleges eset forog fenn. Jelmez kell!
Ovis farsang. Nem is olyan egyszerű. Jelmezverseny is lesz, és egy hetünk van rá, hogy megalkossuk a szabómesterség remekét.
Azonban tényező is van. A tényező neve Péter, de rendesen csak Süninek szólítják. Dióbarna haja pontosan úgy áll a homlokán, akár egy kölyök sün módosult szőrzete, csinálhatnak vele bármit.
Tehát Süni, aki hatéves, nem enged a negyvennyolcból. Süninek terve van.
Egyik ötlet a másik után – díjnyertes ötletek, bizony – de Süni hajthatatlanul rázza a tüskéit.
– Postás leszek.
Postás? A mai világban? Kalózok, vámpírok, kísértetek, aranyláncos repperek hipp-hopp birodalmában Süni postás akar lenni!
Istenem, mi lesz ebből a gyerekből, mire felnő?
(Szerintem egy okos, energikus, önálló ember.)
Mondom, hogy meg tudom oldani ezt a postás jelmezt, és rajzolni kezdek. Süni mellém áll, és finoman lökdös.
– Táska is kell! Zöld sapka, és bicikli!
A manóba! Ez a gyerek tudja, mit akar!
Barátnőm azonban megvilágosodik.
– A bicikli! Persze! Anyósomtól kapta karácsonyra.
Tehát a bicikli. Azt muszáj megmutatni az oviban. Minél előbb, annál jobb. Világos.
– Lehetnél kerékpárversenyző.
– Én nem leszek rövid gatyában!
– Jó, akkor… pizzafutár?
– Az meg mi?
Igaz, honnan is tudná. Kertvárosban laknak, Süni nem sok pizzafutárral találkozott életének hat hosszú éve alatt.
– Milyen színű a bicikli?
– Zöld! Olyan, mint anyu hajcsatja.
Az bizony tényleg zöld. Ebből postás lesz, hacsak át nem festjük a bringát.
Így bajosan nyerünk jelmezversenyt. De talán nem is az a fontos.
Barátnőm keresni kezdi az öreg, barna oldaltáskát, amiben a szerszámokat tartották azelőtt. Nagyon meggyőző, majdnem teljesen postás táska.
A zöld sapka megvan, egy régi, tábori "baseball" sityakom, csak a posta logóját kell ráhímezni, és a zöld mellényt kell megvarrni. Semmiség, neki is futunk.
És Süni önfeledten guggol, ugrándozik, futkos, és megint guggol előttünk. Az arcán férfias, komoly szakértelem, ahogy ellenőriz minket, jól csinálunk-e mindent. Csak a szeme nevet.
És ez az, ami tényleg fontos.

ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

HÁNYADIKA VAN MA?

Kedves, köszönöm a csodálatos naptárat! A konyha sarkába akasztottam, a futónövény alá, a fali telefon mellé. Állandóan odatéved a szemem a januári lapra. Egy behavazott kert, madáretetővel, és néhány cinkével. Békés, és derűs kép. Azóta nem kiabálok senkivel a telefonban. (Mondjuk, amúgy is ritkán szoktam.)

Naptárak! Január elején még nem volt 2010-es naptáram. Nem is vettem. Gondoltam, majd kapok valakitől, ne legyen kettő. Bár szeretem a naptárakat, főleg, ha a névnapok is benne vannak.

Először kaptam egyet az édesanyámtól. Egy újságban találta, ajándék-mellékletként. Szép és gusztusos naptár, örültem neki, és a zongora fölé akasztottam. Aztán rájöttem, hogy a tavalyi naptáram utolsó lapja egyben az új év első hónapja, csak elfelejtettem megfordítani. Így múlt héten már két naptáram volt.

Azután érkezett egy klasszikus asztali naptár, olyan forgatós, amibe bejegyzéseket lehet írni. Apukám kapta a cégtől, ahol dolgozik. El is helyeztem az íróasztalomon, és akkor már három naptár tudósított engem, melyik nap van, milyen névnap, és hol tart a éppen holdfázis.

Akkor jöttél te, a nagyon is ízlésem szerint való kertes falinaptárral.
– "Neked hoztam. Azt mondtad, nincs naptárad."
– "Hát… a konyhában még tényleg nincs."

Ezzel tehát négyre növekedett a naptáraim száma, és én elégedetten nézegetem őket.

Tegnap a lépcsőházban összetalálkoztam a házunk közösségi képviselőjével.

– "Jó reggelt, Miklós! Nem késtem el csekkek befizetésével?"
– "Hirtelen nem is tudom, Juditka. Hányadika is van ma?"
– "Hogy hányadika van? Miklós! Fogalmam sincs!"

ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

HÁZINADRÁG

Bözsike néni a szomszédom. Pontosabban éppen szemben lakik velem. Nemrég megkért, hogy segítsek levenni az ajtajáról a karácsonyi koszorút. Amit én tettem fel. Amit én vettem, és pontosan olyan, mint az enyém. Mert amikor adventkor Bözsike néni meglátta a koszorút, arra kért, hogy vegyek neki egy ugyanilyet, mert ő ilyen szépet sehol, de sehol nem látott. Az a helyzet, hogy tele volt vele az áruház. Csak hát Bözsike néni nem jár oda. Mert nem telik neki rá. (Ezt most nem azért mondom, hogy megsajnáljátok, meg nem is azért, hogy szociálisan borzasztó érzékenynek tűnjek. Vagy nem is azért, mert egyesek szerint most divat panaszkodni. Egyszerűen ez az igazság. Bözsike néni átlagos nyugdíjas, és nem telik neki az áruházi holmikra.) (Meg az is az igazság, hogy én pedig nem rajongok a vásárolt kézműves dolgokért, mert szeretek barkácsolni, és meghittebb is. Gyártottam is egy gyönyörűt magamnak, aztán az történt, hogy eljött a barátnőm, és annyira megcsodálta, hogy nekiadtam. Ezért lett végül áruházi dekoráció az ajtómon. És ezért lett Bözsike nénién is.)

Pénteken Bözsike néni vásárolni indult. Ám problémák adódtak, a sztrájk miatt. Amúgy is dolgom volt, így elfuvaroztam őt a boltba. Mert ugyan van egy bolt "idebent" is (a lakótelepen), de Bözsike néni a "kintibe" jár, mert ott szebb a hús. Szerinte – de szerintem is. Nincs messze az sem, megoldható gyalog, hangulatos séta, de már nem az ő lábának való. Busszal szokott járni, csak hát a sztrájk…

Nos, kerestem a parkolóhelyet a zsúfolt placcon (a sztrájk!), és Bözsike néni csöndesen meditált mellettem. Azt mondta, hogy szeretne egy házinadrágot. Olyat, aminek bolyhos a bélése, mert az jó meleg. (Értsd, szabadidő, vagy melegítő nadrág, de ő így mondja, "házinadrág".) Látott is olyat a boltban, a pénztár előtt, ahol az ilyen olcsó, akciós holmit kínálják, ömlesztve, nagy kosarakban. A baj az, hogy egy élelmiszer boltban nem lehet nadrágot próbálgatni, és fél, hogy kicsi lesz a házinadrág, vagy netán nagy. Mert a pénzt nem szabad pazarolni. Főleg, ha nincs.

Megértettem, hogy segítséget kér tőlem, a maga kis öreges szégyellősségével. Mondtam, hagyjuk a pénztárnál a kosaras nadrágokat, bevásárlás után elviszem egy olyan boltba, ahol lesz sok házinadrág, és lehet próbálni is.

A csirkehús és a tej megvásárlása után aztán mentünk, és lett egy darab, sötétkék, csinos házinadrágunk, és kicsit még olcsóbban is, mint ahogy Bözsike néni tervezte. És nekem is lett egy új, piros kesztyűm. (Nem szoktam ilyen boltokban vásárolni – tényleg nem. Nem azért mondom, mintha szoktam volna, és szégyellném. Csak mert én az "inkább kevés, de minőségi" elvet vallom. Ám annak a kis piros vacaknak nem tudtam ellenállni. Hát így.)

Végül mindenki elégedett volt. Jól járt Bözsike néni, mert napok óta vágyott arra a meleg holmira. Jól jártam én is, mert kellemesen töltöttem a délelőttöt – bár közben a postára elfelejtettem bemenni. És jól járt a házinadrág is, mert Bözsike néni nagyon örült neki.

Mi a tanulság? Abszolút semmi. Csak azért írtam meg, mert jólesett. Sziasztok!

ÉLETKÉPEK (ÉLET-FILMEK)

AMIKOR FIÚ VOLTAM

Bizony, az voltam, egy egész estére.
Nem fizikai valómban. Csak amúgy virtuálisan.
Ahány karakter egy regényben, annyi lélek. A férfi szereplőimnek férfiasnak kell lenniük. Legalábbis, tőlem telhetően igyekszem.
(Sokak szerint amúgy is van valami férfias a jellememben. Köztünk szólva, szerintem is, de remélem, több a nőies vonásom.)
Ez most átcsordult a gyakorlatba.
Úgy volt, hogy regisztráltam egy fórumban, és mivel ez egy technikai kérdésekkel foglalkozó fórum, férfias nicket választottam. Azért, hogy ne nézzenek ki onnan, mert néha szükségem van műszaki és egyéb ilyesmi gondjaimat megbeszélni nálam hozzáértőbbekkel.
Fiús nick, fiús üzenet-stílus. (Nem hazudtam, csak nem fedtem fel magam, higgyenek, amit akarnak. És valószínűleg jó stílust használtam, mert férfiszámba vettek.)
Úgy kell nekem! Mert hát a hímnemű egyedek néha nem bánnak éppen kesztyűs szavakkal egymással.
Meghatározó élmény volt.
Leírtam valamit, amiben én biztos vagyok… de úgy tűnt, valaki más nem osztja a nézetemet. Üzenetek jöttek-mentek, a tónus egyre agresszívabb lett. És épp ez volt a "meghatározó élmény". Mert hirtelen belobbant a férfias énem. Igen? Így vagyunk? Láttam magam, amint leveszem a zakómat, és intek a fazonnak, hogy gyere ki a kocsma elé, folytassuk ököllel. Ez a vágy olyan erős volt, hogy alig tudtam megállni. Mármint leállni. Tényleg, nagyon szerettem volna bemosni egyet, mert van, amikor nem érdemes tovább vitatkozni. Igen, ezt egy férfi gondolja így.
Csakhogy én nem vagyok férfi. Így vettem egy mély levegőt, és megálltam. Okosabb enged. Néhány üzenet, és viszonylag lecsillapítottam a vihart.
Okosabb enged. Ez nőies gondolat. Vajon, ha férfi volnék, megálltam volna? Vagy kockáztattam volna azt is, hogy kizárjanak a fórumból, mert torolni kell… És vajon elment volna-e idáig a dolog, ha tudták volna, hogy nő vagyok?
Nem, nem volt játék. Nekem nem. Annak indult, de váratlanul lélektani tanulmány lett belőle.
Tanultam valamit a világról, amit talán eddig is tudtam, de tudni és tapasztalni, az nem ugyanaz.