MINDENKINEK CSAK AZT, AMIT MEGÉRDEMEL (?)
Kettőt szeretni. Lehet?
Lehet.
Én már láttam ilyet. Talán éreztem is, már nem emlékszem.
Ez a szerelmi háromszög egyik változata. Nem az, amikor ketten szeretnek egyet, hanem fordítva.
Leggyakrabban akkor van így az ember, amikor két kapcsolat határán áll. Az egyiket még, a másikat már.
Az egyiket MÉG nem tudja elengedni. Túl sok az emlék, szépek a gondolatok, ha rá néz. Az együtt töltött idő aranyos fénye még beragyogja az ablakot. Hiába érzi, hogy vége, hogy nem tud már vele úgy megélni mindent, ahogy régen. Hogy titkok surrannak közéjük, és jól esik, hogy azok a titkok már nem kötik hozzá. De ott van még az érintése emléke a kézben, ahogy a csészéért nyúl. Ott van még a kérdés a fejében, ha tenne valamit, ő hogy fogadná? Tetszene neki ez a ruha, az az ing?
A másikat MÁR nem tudja elengedni. Új még, és talán bizonytalan is, de belepezsdül a vér, beleborzong a remény, hogy milyen is lehet. A pillantása is új világokat épít. Kell! Ő kell! A megújulás, a felfedezés, a lüktető vágy kell. Hogy megmutassa a világot neki, ahogy csak benne létezik. Nem annak, aki már ismeri. Azt a világot a kíváncsiság élteti. Megtalálta, aki megint kíváncsi lesz rá. Akinek minden szava újdonság. Tervek születnek, tettek, és új energiák. Ez túl vonzó érzés, már nem ereszt a varázslat.
Erről írtam az új regényemben is, bár igazán nem a valódi élet mélységével. Inkább csak a játék kedvéért. Érdekes egy olyan történet, ahol a főhős két nőbe szerelmes, és a sors rákényszeríti hogy válasszon közöttük.
A valóságban is ez történik a leggyakrabban. Valamiért eljön az az idő, amikor már nem lehet játszani ezt a bújócskát tovább. Dönteni kell.
Lehet benne bűnbánat, lelkifurdalás. Bár van, aki ezt a fogalmat csak hírből ismeri, de a többség azért képes rá. Lehet benne fáradtság. A hazugságba is bele lehet fáradni. És, ahogy a történetemben, úgy az életben is lehet, hogy a körülmények teszik lehetetlenné.
A legdrámaibb, legkegyetlenebb, de gyakran a legszebb része mégis ez. A döntés.
És három út vezet onnan tovább. Az egyik, hogy marad a régi szerelem, és mélyebb, erősebb lesz, mint addig bármikor. Az ember rájön, hogy mi a legfontosabb a számára.
A másik, hogy elengedi a régit, és átadja magát az újnak. És megújul benne az egész világ.
A harmadik – ilyen is előfordul – hogy mindkettőt elveszíti. Erre mondják, hogy „két szék közül a pad alá”. Ez vicces mondás, de azt hiszem, aki átéli, annak nem ennyire humoros.
Nem hiszem, hogy aki kettőt szeret, az bűnt követ el. Ez is a sors játéka, és ha megtörténik, már nem lehet belőle olyan egyszerűen kiszállni. Ha napvilágra kerül, jönnek a bírák, az ítéletet harsogók. Ők azok, akik mindenkinek előírnák, hogyan éljen, és hogyan ne. Pedig az érzelmek világa túl kusza ahhoz, hogy kívülről belelássunk. Sokszor annyira zavaros, hogy még saját magunkkal se vagyunk tisztában.
„Mindenkinek csak azt, amit megérdemel.” – ezt mondja a regényem főhőse gyakran, és szentül hiszi, hogy ezzel mindent a helyére tehet. Míg egy napon a végzet olyan helyzetbe sodorja, amilyet egészen biztosan nem érdemelt, és még-sincs belőle menekülés. És ez a legszigorúbb valóság. A Sors kegyetlen, és aki az igazságot keresi benne, az az igazi idealista. Igazság nem létezik. Csak élet van, és egyáltalán nem mindenkinek olyan ez az élet, amilyet megérdemel.
Csak egy lehetőség van…
Vajon mi az?
