Nem az opera világára gondoltam. Ott ritkán fordul elő ilyen szokatlan hang-szereposztás.
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.
Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.
Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.
Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.
Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.
Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.
Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!
