A VONAT, A REPÜLŐ, ÉS A XX. SZÁZAD ELMENT – INTEGESS!

Miért vesztek el valamit, amit senki nem adott oda?
A fejlődés gyakran veszteség is, az építés néha rombolás is.
Lesz új. Lesz nagyobb. Lesz...
Amikor azt mondják, valami elavult, adni akarnak. Szebbet, vagy csak mást. Hogy azt mondhassák, ezt mi adtuk, ez a mi dicsőségünk. Aki a dicsőséget keresi, nem látja a porban a lábnyomokat.
Amikor az "elavult" a porba rogy, eltemeti a lábnyomokat. A múltat is, de nem az emlékeket, csak a falakat.
Amikor a régi talán nem is szép, de kedves – akkor még ott marad százezer emlék százezer lélekben.
Az emlék erősebb lesz. Hiába a dicsőség, az új, szebb, nagyobb. Ott lesz a régi, az elavult, a kedves.
Ott lesz, mint egy üde, illatos zápor felhője, és derűs tavaszi kísértet képében ráterül az újra, mint egy könnyű esőköpeny. Csak egy szellem, csak egy felhő, de ott marad. Azt nem lehet lerombolni.
Én látni fogom. Százezer lélek fogja látni, ki tudja, meddig még. Talán örökre. Amíg mi élünk.

GYILKOS SZOPRÁN ÉS INTRIKUS TENOR

Nem az opera világára gondoltam. Ott ritkán fordul elő ilyen szokatlan hang-szereposztás.
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.

Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.

Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.

Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!

CSODÁLATOS MAGYARORSZÁG

Szeretem az országomat.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.

Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.

Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.

MOST VAGYOK

Hogy is csináljátok? Fiataloknak fiatal regényeket, öreglányoknak öreg regényeket? Szerintem meg kellene próbálni fordítva. Öregeknek fiatal regények, és a fiatalok olvassanak vén regényeket.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára?
Ez tévedés. Nincs különbség, csak ti hiszitek. A tizenhat éves ábránd ott marad mindenkiben, még hetven évesen is. (Legfeljebb jobban elrejtőzik.) A lélek nem öregszik. Lassan megtanul alkalmazkodni, de nem öregszik.
Próbáljátok megérteni az idő múlását! Amennyit ad, annyit el is vesz. De az emberek túltesznek rajta. Még annál is többet vesznek el – egymástól.
"Öreg vagy te már ehhez!"
Ismerős? És összehúzod magad, bűnbánóan, ha meghallod?
Mondd ezt egy tizenhat évesnek! Nevetni fog és azt válaszolja: "Kit érdekel?"
Mitől változtál meg így?
Senkinek ne változz!
Még az időnek se hagyd, hogy elvegye tőled a fiatal lelkedet!

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

A FANTÁZIA KAPUJA

A fikciós irodalomról gondolkodom, most is, mint már annyiszor. A képzelet teremtette történetekről.
 Arról, vajon mennyi az értékük.
A sci-fi, a krimi, a fantasy, a románc. Ezek mind kitalált történetek. Mesék, ha tetszik. A fantázia játékai.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell őket komolyan venni. A játék csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük. Gondoljatok a sportolókra! A focistákra, a tenisz-sztárokra, a sakk-nagymesterekre! Vagy a póker-klasszisokra!
A játék nagyon is komoly, és el is kell hinni – mindaddig, amíg benne vagy. Tovább nem muszáj, de addig bizony benne kell élni. Éppen ezért szórakoztat. Ezért van, hogy ellazít, megnyugtat, feltölt új erővel, vagy új ötleteket teremt a valóság holnapjaihoz. A fantázia – fontos fűszer a hétköznapok tartalmas levesében.

Mi, fikciós írók "csak" játszunk vele, de amint látjátok, elég alapos játék ez. Mégis, sokan nem értik, hogyan foglalkozhatunk ilyesmivel. Ki-be járunk a fantázia kapuján, közben elfelejtjük, hogy mennyi súlyos gond nyomja az emberek vállát a való életben…
Ők azok, aki méltóságán alulinak találják, hogy akár csak belessenek ezen a kapun. Általában túl komolyan veszik önmagukat és az életet. (Csak súgva mondom; félnek. A fantáziától. Attól, hogy ott rájönnek, rendezett és elégedett életük egyáltalán nem olyan élet, amilyet szeretnének... De ez már mélylélektan, úgyhogy hagyjuk!)

A fantázia lényege az, hogy nem valóság. Azt hiszem, éppen ettől olyan értékes. Megteremtheti azt, ami a világból hiányzik. Megteremtheti, vagy kiegészítheti, vagy kiszínezheti. Megszépítheti a világot. Tervek születhetnek belőle, új találmányok a technikában, vagy fontos változások a társadalomban. Ahogy ezt nálam nagyobb intellektusok szokták mondani: "Csak egy ötlet kell."

Mennyi értékes dolog, amire képesek vagyunk a fantáziánkkal!  Ne becsüljétek le!

IRIGY PROVOKÁTOROK

Láttam egy óvodás kisfiút a játszótéren. Úgy negyedórán át figyeltem, mit csinál. Játszott, vagy küzdött?
Igazából nem játszott, vagy ha igen, akkor életre-halálra. Bár sok játék volt a homokozóban, neki azok nem kellettek. Nem, azok nem, amelyekkel senki nem játszott. Neki mindig az kellett, ami valakinek a kezében volt. És meg is szerezte őket. Durván, gyorsan, erővel. Kirángatott egy zöld locsolókannát egy kislány karjából, és szinte élvezettel nézte, hogy a kislány tehetetlenül enged neki.  Töltött egy kevés homokot a kannába, majd unottan eldobta.

Újabb zsákmányra vadászott. Egy piros autóra. Ezt már nehezebb volt megszerezni, két fiúcska éppen garázst épített a csábító járműnek. A dolog nem ment harc nélkül, néhány dühödt ütés és sírás volt az ára, de kis hősünk végül megkaparintotta a málnaszínű ingóságot. Aztán tologatta vagy fél percig az autót, és végül otthagyta.
Ott bizony, mert nem ez volt a lényeg. Nem a játék. A szerzés öröme, vagy az erőfitogtatás, vagy mások bosszantása. Vagy talán nem is tudta, hogyan kell igazából játszani. Nem volt meg benne ez a képesség a tiszta örömre… az alkotásra. Csak rombolni szeretett, átélni újra és újra a rontás győzelmét. És mindeközben olyan békésen ragyogott a májusi napfény…

Találkoztam az utóbbi időben néhány kötekedő alakkal. Volt közöttük uralkodni vágyó bolti őr, aki nyilvánvaló zaklatási vágytól hajtva üldözte el a vevőket, akik belelapoztak egy szupermarket újságjaiba. Volt internetes "vita-provokátor", aki egy egész csoport ellen indított támadást, dühödt cinizmussal, sértő kíméletlenséggel. Volt egy drága autóban pöffeszkedő, félmeztelen krapek, aki a parkolón átsiető gyalogost próbálta elütni, majd agresszív gúnnyal kiabált rá, hogy "Ez parkoló, nem sétaút!" Ez utóbbi alak tette halmozottan bicskanyitogatónak bizonyult, mivel egy nővel szemben követte el azt…

Mit számít, hogy néhány szerencsétlen "troll" provokálósdit játszik frusztrált magányában?
Számít. Ők nem egyszerű "trollok".

A játék mindig ugyanaz volt, mint a játszótéren, csak nem locsolókannával.
Vannak olyan emberek, akik azzal a vággyal küzdenek nap mint nap, hogy kitűnjenek a tömegből. 
Bármi módon jelet hagyni magukról, legyen az akár egy sáros kézlenyomat a fehérre meszelt falon, akár a graffitisek, akik megunván a piszkos betonfalakat, csinos házak oldalát maszatolják be éjjelente, pamut-csuklyáik rejtekében. Nem alkotás, csupán rombolás.
Pusztítása a szépnek, a békésnek – a meghitt, vagy a kreatív létnek.
Ha képesek lennének építeni, alkotni, akkor azt csinálnák. De hogy nem teszik, annak két oka is van.

Az egyik, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell. A másik, hogy ha volna is, az alkotás nehéz dolog.  Fáradozni kell érte, türelemmel, és hittel.
És ami a legjobban dühíti ezeket az embereket, az az irigység. Azért, mert látják, hogy vannak, akik képesek a derűre, a szépre, a békésre, a kreatívra.

Vajon melyik az az életkor egy embernél, amikor még képes megváltozni? Remélem, nincs ilyen határ. Kívánok nekik pozitív, megvilágosodást hozó változásokat!

KULTURÁLIS DISZKRIMINÁCIÓ

…ÉS TI MOST MINDNYÁJAN MEGFIZETTEK!!!

…mondhatná egy terrorista, és felrobbantaná a…
Mindegy mit, mert nem erről lesz szó.

Én most a törvényt fogom megszegni, mert olyasmiről beszélek, ami illegális. És hogy miért beszélek róla? Mert én nem értem.
(Azaz, persze, hogy értem. Nem hülye vagyok, hanem dühös. Túl jól értem, csak éppen nem akarom elhinni, hogy itt tartunk.)

Kapaszkodjatok, mert messzire megyünk. Utazunk – az időben.
Volt egyszer egy szép világ. Tévé nélkül, videó, DVD, internet – sőt, rádió nélkül.
Azután Nikola Tesla feltalálta a rádiót.
Azután jöttek mások, és lett tévé, magnetofon, később képmagnó (videó), és aztán minden más (nem sorolom, mert elalszunk). És mi csak nézünk, és hallgatunk boldogan. Hallgatjuk a rádiót, és felvesszük, vagy CD-re írjuk, ami tetszik. És felvesszük (vagy DVD-re írjuk) a filmeket, hogy később is megnézhessük. És nem jön – egyelőre nem jön a média-vállalkozók csend-kommandója, hogy büntessen, felvételeket töröljön, vagy (és persze, erről szól az egész) hatalmas összegű csekkeket nyomjon a kezünkbe, hogy fizessük be, ha merészeltük felvenni a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmet a házi gyűjteménybe.

És most értünk el ide. Az internetre.

Szeretem a zenét.
Ha a rádióban ingyen hallgathatom, a neten miért kellene fizetnem érte?
Szeretem a filmeket. És szeretem a sorozatokat.
Eddig elég sokat megnéztem a neten. Na és?
Na és, kiderül, hogy ennek lassan fuccs.
Ha fizetek öt darab ezrest havonta a tévé csatornákért, mindent megnézhetek. Ha fizetek havonta öt darab ezrest az internetért, miért nem nézhetek meg egyre inkább semmit? Miért nem hallgathatok, amit megkívánok?

Tudom, miért. Csakhogy ez nem tartozik rám, egyszerű felhasználóra. Semmi közöm a zenei kiadók üzleti harcához, semmi közöm a film-vállalatok, tévé-társaságok pénzéhes marakodásához.
De egyre inkább közöm lesz hozzá, mert RÁNK vadásznak.
Álmuk, hogy kiderítsék, hol merészeltünk INGYEN zenét, filmet letölteni. Álmuk, hogy ennek mind megfizettessék az árát. Azt ám! A pénzt! Mert erről szól a modern mese. Nem a büntetésről, nem az újabb és újabb törvényekről, internet cenzúrákról. Hanem arról, hogy elérjék legszebb álmukat:
MINDENT MEG FOGUNK FIZETNI! Apránként, darabonként, egytől-egyig.

Alapjában csodálkozom. Azon, hogy mennyi mindenre elég a havi öt darab ezres a tévében. 60 csatornára, és azoknak minden filmjére, híradójára, koncertjére, sport-közvetítésére. Ma még!
Ha hagyjuk, hogy ez így menjen tovább, előbb-utóbb kijönnek, és felszerelik a perselyt a tévénkre, aztán majd a rádiónkra is. És pénzt kell bedobni minden zene, film, sorozat, meccs, és esti mese előtt, különben elsötétül a képernyő, elhallgat a rádió.
Az interneten már vadásznak ránk. Mi lesz? Megvárjuk a perselyes embereket, vagy…
Vagy mi lesz?

(A latin eredetű diszkrimináció szó önmagában szétválasztást, megkülönböztetést jelent.)

SZABAD FIRKÁSZOK, RAB ÍRÓK

MINDENNAPI HARAG

Nem szoktam. Talán, néha, egy picinykét… de inkább nem.
Ha író ember a politika tintájába döfi a tollát, elveszti regényes önmagát.
Láttunk ilyesmit az elmúlt időkben, túl sokat is.
Hiszem, hogy aki komolyan alkot a fantáziájával, az maradjon is ott. Másként hogyan vezesse ki a mindennapokba fásult olvasóit a mesék üdítő tisztására?
Hogyan szeressenek az olvasók egy kitalált világot, ha tudják, hogy akinek a világában járnak, nem gondolta azt komolyan? Vagy ha igen, sokan nem bocsátanák meg neki, hogy netán nem áll velük azonos oldalon…
Én komolyan gondolom, és az oldal, ahol állok, inkább felette van minden pártoskodásnak, mint közötte.

Mégis! Minden tollat forgató ember lát, hall, gondolkodik. Nem várhatja tőlünk senki, hogy ne érezzük a tollforgatók felelősségének súlyát. A leírt szó erejét semmi nem múlhatja felül. Nagy erő van a kezünkben, erős fegyver. Olyan erős, hogy nem illik (és nem is szabad) összevissza hadonászni vele. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem. Hacsak nem a pusztítás a szándék…

Látom az országomat, és látom a békétlenséget. Ismerem az országban pusztító, módszeresen gerjesztett futótüzek szándékát, de író vagyok, nem politizálok mégse. Juszt se! Azt a publicistákra hagyom, akik (MA MÉG?) (szerintem HOLNAP IS!) túláradóan szabadok, tehát megtehetik. Ők értenek hozzá, nekem meg nem ez a dolgom. Csak elgondolkodom. Szakértetlenül.

Szakértetlen gondolkodásom első állomása egy emlék:
Régen, nagyon régen történt. Volt egy főnökasszonyom az egyik első munkahelyemen. Egy afféle igazi sárkány volt. Nem tetszett neki a fiatalságom öntudata, talán zavarta a semmitől sem félő bátorság a szememben. Elhatározta, hogy módszeresen kikészít. Nem ment neki nehezen, bárkinek az idegeire ment, még ha nem akarta is. De ráadásul akarta. Minden napra, sőt, minden órára kitalált valami apró bosszantást, provokálást. Bejött a szobába, ahol dolgoztam, és semmi sem volt jó neki. Szóvá tette, hogyan áll a terítő az asztalon, vagy miért nincs középen a váza. Ha nyitva volt az ablak, becsukta, ha csukva volt, kinyitotta. Naponta beült egy-egy órára hozzám, hogy ellenőrizzen. Az összes munkámat, jegyzetemet megnézte. Az ujját végighúzta a leglehetetlenebb helyeken is, hogy talál-e egy szemernyi port valahol, mert a takarítás ugyan nem az én dolgom volt, de az is az én hibám lett volna, ha nem megfelelő a tisztaság…
Mondom, fiatal voltam, tapasztalatlan, és szenvedélyes. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Harcolni akartam vele. Pimasz lettem, agresszív, és a sértett düh válaszolt bennem. Egyszóval, bedőltem a provokálásnak. Majdnem sikerült, tulajdonképpen győztem is, de mindennek keserű volt az íze. Aztán, amint lehetett, elhagytam a csatateret. Felmondtam. Akkor úgy éreztem, a győzelem birtokában, de később inkább veszteségnek éreztem. Nem győztem igazán, bár nem is vesztettem. Vagy lehet, hogy mégis, mert végül elmenekültem onnan.

Miért meséltem el ezt?
Mert a csatavesztésem oka a naivitás volt. A provokáció egyszerű lélektani hadviselés. Mindenkit lehet provokálni. A terítő soha nem áll egyenesen az asztalon, és néhány apró porszem mindig marad, a leggondosabb takarítás után is. Amíg az ember elhiszi, hogy ezek valós problémák, addig sebezhető. A provokáció, az nem valóság. Egy fikció. Nem érdemes vele harcba szállni.

A publikált provokáció jelei olyannyira nyilvánvalóak, hogy akár utalnom sem kell rá. Gigászi médiafölénnyel sérteget, szurkálódik az egyik fél. Nem mondom, miért, mi okból, mert szerintem mindenki tudja. Csöndes, de kemény érvekkel küszködik ellene a másik oldal. Próbál minden apró vádra válaszolni, de úgy tűnik, sosem fognak azonos nyelven beszélni. Csak a keserű, ellenséges szikráktól vibrál a levegő körülöttünk, szünet nélkül.

Az egyik tisztelt felet megkérném, hagyja abba, de tudom, ez is naivitás. Jól fizetett műsort adnak, és meg kell dolgozniuk a pénzükért. (Átvitt értelemben, hiszen nem mindig pénzben kapják, de díj mindig jár érte.) Ezért badarság volna azt hinni, hogy szép szóra felhagynak vele.
A másik tisztelt felet is kérném, hogy türelmesebb legyen. Nem szabad minden provokálásnak bedőlni. Csakhogy tudom, némasággal nehéz küzdőteret nyerni. Sőt, életteret is.

Szakértetlen gondolkodásom második állomása is egy emlék:
Amikor iskolás voltam, úgy harmadikos, kiderült, hogy szemüveget kell hordanom. Igyekeztem csinosnak lenni, divatos keretet választottam. Az osztálytársaim úgy fogadtak el szemüveggel is, mintha nem is látnák rajtam. Ám a felsőbb évfolyamon volt néhány megátalkodott csibész, akik kipécéztek maguknak, és a szünetekben csúfolódva szólítottak meg, különféle gúnyneveken. Nem mutattam, de sebet ütöttek az önbizalmamon. Senkinek nem szóltam róla, de az én drága nagymamám egyszer elkísért az iskolába, és meghallotta. Azt mondta nekem: "Amíg ilyen öntudatosan, kihívóan bámulsz rájuk, ha csúfolnak, nem lesz vége-hossza. Ne vedd észre őket! Tégy úgy, mintha nem neked szólna! Hidd el, néhány hét múlva megunják, és abbahagyják." Nagymamámnak igaza lett, de akkor gyerekekről volt szó. Most egy országról beszélek.

Nyugalmas országban szeretnék élni. Nyugodt, felnőtt országban. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Csak egy fikciós író vagyok, nem publicista. Meséket találok ki, ez a dolgom, és ennek semmi köze a hétköznapokhoz. A mesék világának tisztelete köti a kezemet, és köti az emberi érzések tisztelete is. Nem bántok senkit, mert nem ezért fizetnek ;)
És nem bántok senkit, mert szeretem az országomat. Még így is, mindennapos, ádáz disszonanciába merülten. Sérti a fülemet a sok fals akkord, de nem állok be a karmesterek közé, abban a naiv hitben, hogy az én pálcám intése harmóniát teremthet.
Nem megyek én arra a szintre, ahol ezek a lélektani erőpróbák zajlanak. Gazdaságilag túl magas távlat ez egy egyszerű mesemondónak, morálisan pedig túlságosan alul van, a föld szintje alatt, nagyjából egy emésztőgödör mélységében.

Csak kérek. Mindenkit kérek, mérsékelje magát. Egyetlen életünk van, és többségünknek ez az ország az egyetlen hely, ahol élni akar és tud. Nem vagyunk egyformák, de egy közösség vagyunk. Úgy teljesség, ahogyan van, és ennek része mindenki.

Nem szólok tehát egyik félhez sem. Mindenkihez szólok, aki olvassa.
Érts meg, hozzád is szólok! Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz! Hátha érdemesebb lemondani a kétes dicsőségről, vagy bármilyen álságos előnyről, cserébe a békéért. Szabad vagy. Ha szabadon beszélhetsz, akkor szabadon el is hallgathatsz. Az is dicsőség, ha önmaga rosszabbik énjét győzi le az ember, ha nem is jár érte piros pont.

Ha csak egy vagy, ha csak te egyedül értesz engem, és megteszed, már nem írtam hiába…

A szó fegyver. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem! Hacsak nem a pusztítás a szándék! Mit akarsz elpusztítani?

ELŐSZOBÁS TÍPUS

VAN ILYEN

Az ember kiélezett helyzetbe, konfliktusba kerül valakivel, de pontosan tudja, hogy neki van igaza. Csak éppen fölébe kerekednek, olyasmit mondanak neki, amivel nem tud mit kezdeni. Vagy próbál még az igazának érvényt szerezni, kétségbeesetten, ám eredménytelenül vergődik a szavak tengerében, vagy gyorsan feladja – de a lényeg, hogy veszít. Ahogy finom kis szlengben mondják, ledumálták.
És aztán otthagyja a tetthelyet, és lám… Lássatok csodát! Megvilágosodik. Eszébe jut az a bizonyos mondat, érv, tromf, amivel győzhetett volna. Csakhogy már késő.
Nos, erre a dologra mondta egy kedves hajdani tanárnőm, hogy "előszobás típus". Akinek mindig utólag ugrik be (kifelé menet, az előszobában), mit kellett volna válaszolni.
Arra már nem emlékszem, mi a megoldás, a tanárnőm szerint.
De abban biztos vagyok, hogy sokan voltatok már ilyen helyzetben. Ez aztán a dühítő állapot, mert utána még napokig dolgozik ott belül az a kihagyott lehetőség. Meg persze a veszteség dühe is.

Néha én is belefutok ilyen előszobás szindrómába, pedig igazán nem küzdök szó-szegénységgel. Engem az blokkol le, mikor valami falrengető, ordenáré pimaszsággal találom szembe magam. Hirtelen nem tudok dönteni; finom úrinőként, diplomatikusan lavírozzak el a támadás felett, vagy tegyem azt, amit az ellenfél, és menjek le az ő szintjére. Nálam ilyenkor gyakran az utóbbi győz. Sajnos. Azért van ez, mert nem hiszek benne, hogy a diplomatikusság tényét egyáltalán felfogja az illető. Még meghátrálásnak értelmezné… Akkor pokolba a diplomáciával! Aztán meg napokig bennem marad az egész, mert tudom, lett volna jobb megoldás is. Még a győzelem sem boldogít, mert tudom, lehetett volna nagyobb, szebb, elegánsabb is.

Szóval, hogy is van ez az előszobás típussal? Az ember nem lehet mindig a helyzet magaslatán. A legjobb, ha egyszerűen elfogadja ezt a tényt, és igyekszik elfelejteni az esetet. Vagy mégse?

BLOGOK, HONLAPOK, STÁTUSSZIMBÓLUMOK

INGYENES LÁZADÁS

Hát, az enyémek a Google oldalain vannak. Mármint a blogjaim, és a honlapom.
Tehetném máshová. Az internetes szolgáltatómnál jár nekem bőséges tárhely, és saját domain-nevet is vehetnék.
Akkor pedig mi változna?
A megítélésem? A státuszom? A rangom?
Lehet, hogy néhányan így gondolják, de én nem hiszek ebben. Vagyis, talán hiszek, de nem vetem alá magam ennek az irányzatnak.
Valaki nemrég megkérdezte, miért nem hozok létre saját webcímű, egyedi honlapot?
Most megint egy régi bálványomat fogom megidézni; John Lennont.
Akik többet tudnak róla, mint egy régen eltávozott klasszikus könnyűzenész nevét, azok emlékeznek, biztosan emlékeznek John szemüvegére. Arra a jellegzetes, kerek, apró, drótkeretes okuláréra. Az a szemüveg John Lennon egyik védjegye volt.
Vehetett volna méregdrága, divatos szemüvegkeretet, akár minden hétre újat. De szándékosan azt az olcsó keretet hordta, amit az ő hazájában a legolcsóbb betegbiztosítás támogatott. Ha magyar viszonyokra lefordítanám, azt mondhatnám, SZTK szemüveget viselt. A szegények szemüvegét.
Lázadásból, szolidaritásból, együttérzésből.
Én nem hasonlítom magam hozzá, ilyen nagyképűségre sosem vetemednék. Ő egy különleges csillag volt… De ezzel a példával mégis, talán egyszerűbben megindokoltam, miért nincs saját domaines, hivalkodó weboldalam.
Mert, ha nem is mérhetem magam John Lennonhoz, azért lehetnek hasonló elveim, mint neki voltak. Mintha egy példaképet követnék (bár ez enyhe túlzás). Az én egyszerű, tucatsablonos oldalaim az én SZTK szemüvegem.
Történetesen abban hiszek, hogy nem a státuszra kell törekedni, hanem a munka minőségére. Itt nincsenek egyedi kunsztok, nagy webes truvájok. Ha jó, amit írok, az jó az ingyen-oldalon is. Ha meg nem jó, akkor mire hivalkodna egy ilyen kacsalábon forgó web-palota?
Szilveszterkor nem tettem semmiféle fogadalmat (nem szoktam). Ám most teszek egyet, a közelgő tavasz, és a heteken belül megjelenő új könyvem alkalmából.
Ünnepélyesen megfogadom, hogy ha úgy hozza a sors, és sikeresebb leszek, mint most vagyok – ha a könyveim akárhány tízezres példányszámban fogynának, és az olvasóim a kiadómat ostromolnák már a megjelenés előtt egy-egy új regényem első példányaiért – akkor is ezt az egyszerű, ingyen-oldalt fogom használni. Ezen, vagy egy ehhez hasonló helyen lesz a bázisom, és ide várom mindazokat, akik szeretik, amit csinálok.
Itt, és a weboldalamon most is kedves vendégem mindenki, aki olvasta, olvassa, vagy olvasni fogja bármelyik könyvemet. Azok is, akik sosem fogják őket elolvasni, csak élvezik a blogjaimat. Sőt, azok is, akik csak véletlenül esnek be ide, és azt sem tudják, ki vagyok. Még akkor is kedves vendégek, ha egyik feltételnek sem felelnek meg, és fejcsóválva, sietve továbbállnak.
Olvassatok kedvetekre, és ajánlom a régebbi bejegyzéseimet, a másik blogomat, és a weboldalam novelláit is, szeretettel.

A SZÓ EREJE

GYÉMÁNTOK

Ha kérdezek, felelsz. Ha nem kérdezek…

Van egy öreg vicc.
- Mi az abszolút pimaszság?
- Ablak alá …-ni, és bekopogni e.ü. papírért.

(Az eredeti vicc durvább szavakat használ, de én csak a regényeimben trágárkodom – néha, ha épp oda illik.)

Azért jutott eszembe ez a vicc, mert nem is olyan régen valaki épp így viselkedett velem. Nem is!
Fokozta a helyzetet. Fordítva csinálta. Bekopogott, hogy adjak neki e.ü. papírt, mert az ablakom alá óhajt …-ni.)

Mit mondhatnék neki? Mondjam, hogy jó szándékának mézes bödönbe töltött ecetéből egy csepp sem ért el a lelkemig?
Nem mondom, mert nem volna igaz. Nem hazudok, még miatta sem. Önmagamat nem csalom meg.

Kedves Mézes Ecet!
Jól tudom, és régóta tudom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Az ízlések sokfélék.
Bárkinek joga eldönteni, hogy tetszik valami, vagy nem, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen "viselkedni" kell, legalábbis, a valódi jóindulat látszatának kedvéért. Te mit gondolsz erről?
Én védjem meg azt, amit csinálok?
Nem gondolom, hogy szükséges.
Tisztelem és büszkén szeretem ezt a stílust, ezt a kifejezésmódot. Talán kevés író indul a pályára azzal a szándékkal, hogy féldrágaköveket alkosson – mindenki valódi gyémántokról ábrándozik. Nos, én a ritka kivételhez tartozom; színes kövekből szeretek alkotni, egyedi ékszereket. Nem áll jól nekem a hideg gyémánt…
Csak hát ez a dolog nem is erről szólt. Azt hittem, az élet majd minden találékony csapdáját ismerem már. Tévedtem. Még én is tanulhatok újat.
Apró mulasztás hozhat talán bosszús viszonzást, hogy a gyarló büszkeség revánsot vegyen.
Nos, ez volt a csapda. A bizonyosság ereje megingott bennem. Egy rövid időre…
Eltöprengtem rajta, vajon mennyire jó az, amit eddig létrehoztam. Nem azon, hogy mást kellene írnom a történeteim helyett (a fölényeskedő jelzőidet inkább nem biggyesztem ide) – csak azon, hogy talán nem vagyok olyan jó benne, bár sokan mondják, hogy igen.
Nos, igen! Azt hiszem, ezekkel a történetekkel jó társaságban vagyok.
Nincs szükségem rá, hogy ezt bizonygassam.

Januárban megjelenik az új regényem. Bizonyít helyettem.
Olvassátok el! Mindenkinek adni akartam vele. Egy szép varázslatot, egy komor és mégis napfényes szerelem izgalmas, drámai meséjét. Azt mondtam, mindenkinek! Azoknak is, akik az ecetet szeretik.

Én nem válogatok az olvasóim között. Mindenki ugyanazt kapja tőlem. A legjobbat, amire képes vagyok. Ennél drágább gyémántot senki nem tarthat a tenyerén.

MAGYARORSZÁG EGY ELMÚLT BARÁTSÁGBAN

KÁVÉ, KÉT CUKORRAL

Tücsök két cukorral issza a kávét. (Én hárommal innám, ha kávéznék, de nem szoktam.)
Olyasféle csöndes délután volt, amikor az élet állni látszik. Senki nem jön, nem megy. A kávénak mesés illata volt, és hagytam múlni az időt.
A barátságról beszéltünk.
Nem akartam erről hosszan töprengeni, de megtettem, mert Tücsök egy barátjáról beszélt. Pontosabban egy volt barátjáról.
Nekem is vannak volt-barátaim.
Néhány barátság egyszerűen csak elmúlt, és nem láttuk egymást többet.
Néhány barátság újjászületett, és jobb, mint valaha.
Néhány barátság meghalt. Az emléke, mint egy halk-szavú ábránd, még itt lebeg, de feltámasztani lehetetlen.
Erről akarok beszélni.

Hallottam egy régi barátomról, aztán olvastam tőle néhány sort. Néhány mondatot, ott, ahol sokan láthatják. Ahol nyilvánossá válik, amit az ember leír.
Olvastam, és nem hittem el. Ő az, akit ismertem?
Voltatok már úgy, hogy valakiről azt hittétek, ismeritek?
Ez így elég. A mondat magában hordozza a folytatást. (Azt hittétek, de tévedtetek.)

Arra gondoltam, talán mégse tévedtem. Akkor úgy volt, és most másképp van. Gyorsan végiggondoltam, vajon én is megváltoztam? Mit mondanék most másképp neki, mint ahogy akkor mondtam?
Semmit. Minden ugyanúgy mondanék (ha még nem vagyok szenilis). Én tényleg nem változtam. Ám ő igen. Nem volt benne sohasem rossz szándék, most pedig csak azt látni rajta.

Mit vett el tőlünk az elmúlt tíz és valahány év? Hányan lehetünk, akik nem ismernek rá régi barátokra?
Én nem sajnálom azokat, akik barátokat veszítettek. Azokat sajnálom, akik elvesztek. Becsapták őket, és ők hagyták. Elhitték, hogy a gyűlölet erősebb egy országnál. Megszerették a gyűlölködést, a szószólói lettek. Tán büszkék is rá.
Nem keveredem vitákba, kéretlenül főleg nem. Nem szól hozzám, tehát én sem szólok, csak remélek. Remélem, azért maradt benne valami a jóból. Csak miatta remélem, hogy maradt. Hiszem, hogy egyszer mindenkit megmér a Sors. Előbb, vagy utóbb. Nem játszom a Sors Kezét, semmi közöm hozzá, csak nem kívánok rosszat egy régi barátnak. És nem haragszom rá. A világosságot kívánom neki, az értelem kinyíló kapujához a kulcsot. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.
Túl sok a sötétség az országban. Túl sok a gyűlölet. Bizalmatlan, türelmetlen, ádáz, és gőgös. Magyarország 2010-ben.

Nem, ez nem igaz, tudom. Ez egy szép ország. Még mindig az. Ha nem hiszed, nézd meg a mosolyát, egy szép ünnepnapon!
Kevés a mosoly? Kevés az ünnep?
Akárhány ünnepnap lehet, nem kell ahhoz piros-betűs nap.
Mosolyogjatok! Arra is, aki gyűlölettel beszél (legalább belül mosolyogjatok)! Aztán majd csak lesz valahogy.
Ne add fel, Magyarország!

ZENEI DISZKRIMINÁCIÓ

ZENE HENDIKEPPEL

"A latin eredetű diszkrimináció szó önmagában szétválasztást, megkülönböztetést jelent."

Úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy aloldalt a honlapomra, ahol zenéket osztok meg. Veletek, akik olvastok tőlem. Többen is megdicsértétek a zenei ízlésemet, gondoltam, mutatok még néhány ínyenc zenét, amit talán nem ismertek.

Elég régóta keresgélek zenéket a Neten, mert… Miért is?
Nem csak ott, de nálam a zene nem hobbi, hanem létkérdés. Írni sem tudok olyan jól, ha nincs.
Nem feltétlenül akarok mindent ingyen, tudom, hogy a zenész is a piacról él. (mivel magam is dolgoztam ebben a szakmában)
Mégis, azt hiszem, van egy határ, az emberi tényező. The Human Factor.
Megveszem a CD-t, ha tetszik. A baj az, hogy nem tetszik. A kínálat több, mint egysíkú. Nem adok érte egy marék ezrest, hogy legyen két sláger, és tizenkét alig hallgatható szám ugyanattól az előadótól. Ez egyszerűen unalmas. És a szubjektív módon összeállított válogatásokból sem kérek.
Én szeretem összeállítani a saját válogatásaimat. Mert a zenében nem ismerek tréfát.
Igen, tudom, vegyem meg a Neten, és töltsem le.
Nem veszem meg!
Felvehetem a zenét a rádióból. Vagy a sztereó tévéből. Vagy a telefonom rádiójából. Vagy több módja is van. (Rögzíthetek bármit, amit a számítógépem lejátszik.)
A videó-klipet is felvehetem. CD íróval, hagyományos videóval, vagy akár egy újabb tévé is tárolja, és bármikor visszajátssza.
És akkor elloptam?
A frászt!
A zene mindenkié.
Ki mondta ezt?
Ha nem érdemtelenül írtam jeles diplomadolgozatot belőle, akkor Kodály Zoltán mondta.
A Youtube egy ingyenes videó-megosztó oldal. (Volt?)
Szabad megkérdezni, miért nyomulnak be oda a jenki zeneműkiadók? És miért döntenek úgy, napról-napra egyre jobban vérszemet kapva, hogy bizonyos felvételeket én, a magyar nem oszthatok meg onnan (az ingyenes portálról!), és egyre többet meg se hallgathatok ott?
Feltettem volna a weboldalamra sok zenét, videóval. Fel is tettem néhányat, de a terveim fele lehetetlen küldetés lett.
A videók helyett tájékoztató feliratok jöttek.
A weboldalamra nem illett, de itt teljes nyugalommal felsorolok párat a díszes, címzetes társaságból: Én ugyanis nem félek tőlük. (Miért, van, aki igen?)
Sony Music
EMI Records
UMG (Vevo)

Nem hiszem, hogy a tulajdonosaik a zenét szeretik. A pénz csörgését, na azt…

Illenék ide John Lennon egyik híressé vált szövege:
„Az olcsóbb helyeken ülők tapsoljanak, a többiek csöröghetnek az ékszereikkel.”

Most lehunyom a szemem, és elképzelem ezeket a kiadókat tíz év múlva.
A kémeik fekete ruhában, fekete símaszkban fognak osonni az utcákon, és minden ablak alatt megállnak, mint a Mikulás. Hallgatóznak. Azt fülelik, szól-e odabent valami zene. És ha igen, fizettek-e érte?
Mert ha nem, úgy reszkessenek azok, ott bent!

Az Amazonas őserdejében él egy kis indián törzs. Lehet, hogy jövő héten már ők is ezt fogják utánozni. Esténként meggyújtják a tüzet a kunyhók között, a táncosok befestik a testüket, felveszik a színes tollakkal díszes ékszereiket, és megvárják, míg a sámán körbejár a faluban. Egy nagy tarisznyával megy, és mindenkinek bele kell dobnia három szem gyümölcsöt, vagy három madártojást, különben nem lesz dobszóló, se tánc. Különben csend lesz, szomorú, sötét, éjjeli csend…

Ember! Emlékszel még, miért találtad ki a zenét?

SZERELEM CSAK EGY LEHET?

MINDENKINEK CSAK AZT, AMIT MEGÉRDEMEL (?)

Kettőt szeretni. Lehet?
Lehet.
Én már láttam ilyet. Talán éreztem is, már nem emlékszem.
Ez a szerelmi háromszög egyik változata. Nem az, amikor ketten szeretnek egyet, hanem fordítva.
Leggyakrabban akkor van így az ember, amikor két kapcsolat határán áll. Az egyiket még, a másikat már.

Az egyiket MÉG nem tudja elengedni. Túl sok az emlék, szépek a gondolatok, ha rá néz. Az együtt töltött idő aranyos fénye még beragyogja az ablakot. Hiába érzi, hogy vége, hogy nem tud már vele úgy megélni mindent, ahogy régen. Hogy titkok surrannak közéjük, és jól esik, hogy azok a titkok már nem kötik hozzá. De ott van még az érintése emléke a kézben, ahogy a csészéért nyúl. Ott van még a kérdés a fejében, ha tenne valamit, ő hogy fogadná? Tetszene neki ez a ruha, az az ing?

A másikat MÁR nem tudja elengedni. Új még, és talán bizonytalan is, de belepezsdül a vér, beleborzong a remény, hogy milyen is lehet. A pillantása is új világokat épít. Kell! Ő kell! A megújulás, a felfedezés, a lüktető vágy kell. Hogy megmutassa a világot neki, ahogy csak benne létezik. Nem annak, aki már ismeri. Azt a világot a kíváncsiság élteti. Megtalálta, aki megint kíváncsi lesz rá. Akinek minden szava újdonság. Tervek születnek, tettek, és új energiák. Ez túl vonzó érzés, már nem ereszt a varázslat.

Erről írtam az új regényemben is, bár igazán nem a valódi élet mélységével. Inkább csak a játék kedvéért. Érdekes egy olyan történet, ahol a főhős két nőbe szerelmes, és a sors rákényszeríti hogy válasszon közöttük.
A valóságban is ez történik a leggyakrabban. Valamiért eljön az az idő, amikor már nem lehet játszani ezt a bújócskát tovább. Dönteni kell.
Lehet benne bűnbánat, lelkifurdalás. Bár van, aki ezt a fogalmat csak hírből ismeri, de a többség azért képes rá. Lehet benne fáradtság. A hazugságba is bele lehet fáradni. És, ahogy a történetemben, úgy az életben is lehet, hogy a körülmények teszik lehetetlenné.
A legdrámaibb, legkegyetlenebb, de gyakran a legszebb része mégis ez. A döntés.
És három út vezet onnan tovább. Az egyik, hogy marad a régi szerelem, és mélyebb, erősebb lesz, mint addig bármikor. Az ember rájön, hogy mi a legfontosabb a számára.
A másik, hogy elengedi a régit, és átadja magát az újnak. És megújul benne az egész világ.
A harmadik – ilyen is előfordul – hogy mindkettőt elveszíti. Erre mondják, hogy „két szék közül a pad alá”. Ez vicces mondás, de azt hiszem, aki átéli, annak nem ennyire humoros.

Nem hiszem, hogy aki kettőt szeret, az bűnt követ el. Ez is a sors játéka, és ha megtörténik, már nem lehet belőle olyan egyszerűen kiszállni. Ha napvilágra kerül, jönnek a bírák, az ítéletet harsogók. Ők azok, akik mindenkinek előírnák, hogyan éljen, és hogyan ne. Pedig az érzelmek világa túl kusza ahhoz, hogy kívülről belelássunk. Sokszor annyira zavaros, hogy még saját magunkkal se vagyunk tisztában.

„Mindenkinek csak azt, amit megérdemel.” – ezt mondja a regényem főhőse gyakran, és szentül hiszi, hogy ezzel mindent a helyére tehet. Míg egy napon a végzet olyan helyzetbe sodorja, amilyet egészen biztosan nem érdemelt, és még-sincs belőle menekülés. És ez a legszigorúbb valóság. A Sors kegyetlen, és aki az igazságot keresi benne, az az igazi idealista. Igazság nem létezik. Csak élet van, és egyáltalán nem mindenkinek olyan ez az élet, amilyet megérdemel.
Csak egy lehetőség van…
Vajon mi az?

A SZERETET ÁRNYÉKA

HIÁNYTALANUL HIÁNYZIK

Rég nem kaptam levelet Garfieldtől. Ő nem a lustaságáról ismert cicus. Egy barátnőm volt, és nem hívják Garfieldnek. Maradjunk annál, hogy Mary. Ez is becenév volt, de ennyi elég.
Szerette azt a csíkos kis képregény-szörnyet, egy időben minden levelében rajzolt macskatappancs lenyomata kísérte az aláírását.
Ebből nem következik, hogy Mary éretlen személyiség lett volna. Ő volt az egyik legjobban összerakott ember, akit ismertem. Romantikus és mégis racionális, vidám és egyszerre ijesztően logikus is. És ezzel együtt képes volt képtelenül meggondolatlan is lenni. Sosem vette túl komolyan az életet, és talán éppen ezért, a legtöbb dologban sikeres volt.
És önzetlen barátnő is volt. Majdnem testvérnek éreztük, és így is neveztük egymást. Én voltam a „nővérkéje”, ő meg a „húgom”. (Egyikünknek sincs igazi testvére.) Tényleg régen volt.

Rengeteg vicces és ábrándos szamárságot műveltünk mi ketten. Mindenhová együtt mentünk, ahol csak történt valami érdekes. Kibeszéltük egymásnak az összes lelki és szerelmi ügyünket. És segítettünk egymásnak, mindketten elvégeztük a lelki varázslatok ránk eső részét, mint két szeleburdi őrangyal.
Két dolog jut eszembe, amire mindig emlékezni fogok, ha rá gondolok.

Amikor az első regényemet írtam (soha nem fejeztem be), hetente többször is találkoztunk. Egy parkban vártam rá, egy padon. Vagy ő rám, ha előbb ért oda. Aztán már csak kikapta a táskámból a kedvenc spirál-füzetemet. – „Mutasd!” – Elolvasta a legújabb részleteket, és tele volt lelkesedéssel. – „Több nincs? Mi lesz a folytatás?”

A Várban jártunk, ősz volt, vagy tavasz. A Halászbástyán, a lépcső alján álltam, ő pedig feljebb. A kőkorlátra támaszkodtunk, sütött a nap, és odafentről csodálatos zene szólt. Egy idős férfi gitározott a bástyán a turistáknak, spanyol dallamokat játszott. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de akkor az egész életem ragyogott, mint a napfény, és dalolt, mint az a spanyol gitár, és ezt Mary-nek meséltem el.

Nem ezért, hanem másért. Más okból jutott eszembe, és megkeresném őt, de már kerestem, és nem találom.

Volt közöttünk valami rejtőző feszültség, nem igazán civódás, vagy vita, vagy harag. Azt hiszem, abból eredt, hogy ő még nagyon fiatal volt. Abban a korban járt, mikor az ember szereti azt hinni, hogy megtalálhatja önmagát. Lehet, hogy úgy érezte, én vagyok az árnyék a tükrében, amitől nem látja pontosan, ki is szeretne lenni, ha majd igazi felnőtt lesz.
Talán így volt, talán nem. De ha árnyék voltam is, csak a szeretet árnyéka…

Az az igazság, hogy Mary-t, az én Garfield cicus barátnőmet elvesztettem az élet sodrában. Nem is kaphatok tőle levelet, mert évek óta nem tudunk egymásról semmit. Nekem nagyon hiányzik, és mindig is hiányozni fog. És sajnos, nem jut eszembe egyetlen ideillő varázslat sem, hogy visszahozzam az elillant időt. Ezt a bejegyzést egy különleges barátság emlékének ajánlom.

ÖNTUDAT

TOMBOLA

Nem árulok zsákbamacskát. És nem veszek tombolát.
Fanyar képű vásáros legény kínálgatja tarka zsákját, és olcsó verkli-muzsika szól a kordéján. A foltozott zsákból apró ajándék helyett szúrós kis meglepetés is előkerülhet, ha meggondolatlanul belenyúlsz.
Ha egyszer megértem, miért van ez így, talán nagy bölcs lesz belőlem.
Tudom, hogy nem győzhetek mindig. Nem szerethet mindenki. Ez tény, de attól én még szerethetek mindenkit.
Vagy ha mégse, akkor csöndben maradok. Pedig a jó szónak nálam nincs ára. Nem volt, nem lesz, és ez már így marad. Én nem változom.
De nem veszek tombolát!
(És nem teszem zsákba a macskát.)

"Mutato nomine de te fabula narratur."

ÖNTUDAT

MORGÓS

Néha morgós vagyok. Tudom. Persze, csak itt. Meg ahol lehet. Ahol fölösleges, ott nem.
Egyik este, amikor beszélgettünk, azt mondtad, két dolgot tehet az ember. Az egyik, hogy odacsap. De akkor nagyot, hadd szóljon, robbanjon, recsegjen-ropogjon. A másik, hogy hallgat. Ha a csapás nem elég bátor, akkor hiábavaló. Akkor legyen csönd!
Mert ami a kettő között van, annak semmi értelme. Tudniillik a morgásnak.
Nem csapok oda. A bátorságom nem hiányzik hozzá, de a még (vagy már) túl erős bennem a józanság.
Akkor legyen csönd!
(Megbuktam a lázadás-vizsgán.)
Éljen a csöndes szépség. Mindaz, ami még megmaradt belőle.

ÖNTUDAT

AZ ÉN VALÓSÁG-SHOW ÉLETEM

Hírek jönnek és mennek – és én csak írok. Tulajdonképpen nem érdekel, mi történik a világban. Akár a fővárosban, akár Amerikában, akár Kínában. Nem kapcsolom be a tévét, nem kutatom a híreket az Interneten.
HNN1! Oltasd be magad! (vagy mégse?) Egy világcég csődöt jelentett! (addig legyek én szegény…) Madonna levetkőzött! (gerontofilek, hajrá!) Bemutattak egy új filmes világsikert! (újabb jellegtelen hollywoodi műmese) Megbukott egy miniszter! (hányadik?) Letartóztattak egy híres rendezőt! (az vesse rá az első követ, aki…) Javul a magyar életszínvonal! (na, ne mondjátok!)
Tudom, hogy az emberi agy szinte végtelen mennyiségű információ befogadására képes. Szinte! Az evolúció csúcsa mi vagyunk, az ember.
És akkor mi van?
Az evolúció megszülte az én-tudatot. Az egyéni lét érzetét. Az önazonosságot.
A házam templom, a lelkem oltár, az elmém szentély. Én döntök, mit akarok. És nem akarom, hogy az életemen át, mint egy New York-i sugárúton, idegen életek ontsák szennyes kipufogójuk gázát napról napra.
Csöndes zenét keresek a CD-im között. Teát főzök, gyümölcsteát, mézzel és nem cukorral. Rágyújtok, és azt is magamnak. Ha belehalok, az is magánügy lesz. Nem tartok rá igényt, hogy mások döntsenek helyettem, mi a jó nekem.
Halkan indul a gépem. A hátteremen egy novemberi erdő. A csöndjét hallgatom. Megnyitom a jegyzeteim dokumentumait. Hol is tartottam? Hamar megtalálom, a saját rendszeremben vagyok.
Toll és papír, és írás-szerkesztő. Minden együtt van. Indulhatok!
Nem vágyom másra. Miguel Santiago kiüríti a fegyvere tárát és átöleli Oliviát. Írok!
És várok rád. Tudom, nemsokára megérkezel. A vacsora a hűtőben, a bor a spájzban. Hűvösen, ahogy te szereted.
Ha megcsördül a kulcsod a zárban, leteszem a tollat. Bezárom a programot, és kikapcsolom a gépet. A zenét nem. Gitárok sírnak álmukban, míg átölelsz, hogy üdvözölj.
Megterítek és dúdolom közben a zene dallamát. Kuncogok, hogy a szobában szöszmötölsz, és meglesed a papírjaim között, mit írtam ma.
Megkérdezem, mi újság, és te elmeséled, hol jártál.
Megkérdezed, mi újság, és én elmesélem, hogyan vártalak.
Nem beszélünk arról, ami nem tartozik hozzánk. Nem egyezség ez. Nem szabály, nem törvény. Mindig így csináltuk, és sose egyezkedtünk róla. A világ úgyis megtalál. Megragad, felkap, megpörget a szélben, megtépáz. Nem bújhatunk el. Egészen nem, de azért egy kicsit meg lehet próbálni…
Nem baj, ha nem tart örökké. Egy perc, egy óra, egy nap – egy egész életnyi ajándék. Tőlem, neked.
Gyere, zárjuk ki a világot, és teremtsünk ketten egy újat!