KÖNYVES DÉLUTÁNOK – ÉDEN

Olvastam én azelőtt mindenféle sci-fit. Lemtől is olvastam, a Pirx pilótát, a Magellán felhőt, a Solarist. A többi regénye valahogy nem vonzott akkoriban. Talán türelmetlen voltam; hosszú, aprólékos mondatai megrémítettek.
Most viszont nekiestem a műveinek, mint "tót az ólajtónak". Hirtelen kíváncsi lettem, ennyi az egész.

Először az Éden akadt a kezembe. Nem nagyon lehet ám válogatni, a könyvtárban már alig-alig találni régi, klasszikus fantasztikus regényeket. Vagy talán vannak, de folyton olvassa őket valaki (remélem).
Az Éden szövege megtetszett, így elhoztam.
Elolvastam róla néhány ismertetőt, kritikát. Hogy azt mondja: utópia és anti-utópia egyben. Meg hogy személytelen a karakterábrázolásban. Meg hogy az eleje unalmas, de aztán...

Hát nem! Én úgy olvastam, hogy leültem a lépcsőre a kertben, az ölembe tettem a könyvet – és utaztam. Eltűnt körülöttem a kert, nem hallottam a rigófüttyöt, nem éreztem a lombokon átsurranó napfény melegét. Az Édenen jártam.
Először is, a könyv nem unalmas. Az eleje sem. Aprólékos, az igaz. Csakhogy Lem képes volt rá, hogy élő, gazdag látványt teremtsen a szavakból. Mindent láttam, az ő lelki szemével. Mint egy telepatikus adás, átsugározta nekem a fényeket, a képeket, a hangokat, a szagokat.
Meg kell ám becsülni, ha egy író akkor is hiteles és érdekes marad, amikor látszólag hibázik. Az "íróiskolák" óva intenek mindenkit az ilyenfajta részletgazdag ábrázolástól. Azt mondják, az olvasó közben elalszik.
Nem aludtam el. Én voltam a hetedik asztronauta. A Koordinátor, a Mérnök, a Fizikus, a Kibernetikus, a Vegyész, a Doktor... és az Író. Én voltam Lem, ahogyan ő ott járt velük hetedikként. Ne mondja senki, hogy csak elképzelte, mert igenis, ott járt.
Személytelenséget pedig csak azok látnak benne, akik felületesen olvassák. Igaz, a szereplőknek "nincs neve" (csak egyiküknek), beszélgetéseik szinte személytelennek tűnnek – de én, valami titokzatos módon a történet végére jól ismertem mindegyiküket. Hibátlanul le tudnám írni mindegyik karakter jellemét, erényeit és gyengeségeit. Úgyhogy, ott van az is, a jellemábrázolás, csak nem a megszokott, direkt módon. Olyan csöndesen, hogy észre sem venni. Így talán még jobb!

Olyan vasárnapi érzés volt. (Péntek volt különben.) Volt az egészben valami ünnepi. Ez a hat ember egy tökéletes egység. Egy felfedező űr-egység, akikről nem olvassuk ugyan, hogy barátok lettek volna, de azok voltak. Többek mint bajtársak. Ismerték egymás képességeit, jellemét, erősségeket és gyengeségeket. Még véletlenül se bántották egymást. Tisztelték mindegyikük munkáját, bíztak a tehetségükben, nem kételkedtek egymásban. Hagyták egymást kibontakozni, nem hangzottak el az "én jobban tudnám", és a "ha elfogadsz egy javaslatot" kezdetű mondatok.
Tudták, hogy az életük a tét, mégis volt kedvük és erejük egyszerre két fontos feladatra: helyrehozni az űrhajót, és felfedezni a bolygót. Miért is ne, hiszen űrhajósok!
Ahogy én olvastam, ez a könyv az emberi tökéletesség krónikája. Bajban voltak, mégsem kezdték el keresgélni, ki volt a hibás abban, hogy bajba kerültek. Elfogadták, hogy így van, és rögtön a megoldáson kezdtek dolgozni.
Bár űrhajósok voltak, és tudósok, műszaki szakemberek, mély egyetértésben csodálták a bolygót, és az egyetemes szépséget.
Ez volt a titkuk, ezért élték túl, és ezért jöhettek vissza a Földre. Az Éden számukra egy próba is volt, és ők kiállták a próbát. Összetartani és embernek maradni, még egy olyan helyen is, ahol a világon semmi sem emberi. Hazajöttek, és csak néhány emléket hoztak magukkal. Szépséget, sikert, megértést, és szomorúságot.

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – TALÁLKOZÁS PIRX PILÓTÁVAL

A kezembe került ez a régi könyv. Novellagyűjtemény, a sci-fi történelem igazi hőse. Szórakoztató írások, Lem finom humorával átszőve, mély, néhol drámai történetekkel. Valódi emberi történetek az űrhajók díszletei között. Nagyon örülök neki, hogy rátaláltam és újra elolvastam.

Újra, mert én ismerem ám Pirx pilótát. Kamaszkoromban olvastam már a könyvet, és a tévében is láttam a hasonló című, bájos, régi sorozatot.
Szó se róla, Papp János csinos srác volt hajdanán, na igen! Bár az én Pirxem kicsit másképp néz ki, de nem jelentős a különbség.
Azt a filmsorozatot nem fogom most lekicsinylő szavakkal illetni, mert élni kellett akkor, abban a korban, hogy az ember értse, ez csak játék volt. Könnyed kísérlet egy nagyon új televíziós technika bűvöletében. Olyan, mint amikor egy gyerek játszik, és birodalmat épít a műanyag figuráinak. Lehet egy felfordított pohár a palota tornya, és lehet a kimustrált vasaló a holdjáró...
Most inkább a könyvről beszélek.
Minden sora átmelegítette a szívemet. A jövőről olvastam Lem történeteiben. A valóságos jövőről, amiben már benne is élünk. Akkor teljesen valószínűnek tűnt, és annak tűnik ma is. Akár így is lehetett volna, de nem így lett. Az egyik fele még nem valósult meg, a másikat pedig már túlhaladtuk. Tehát ez egy olyan jövő, amelynek az egyik fele a valóságos múlt, a másik fele a még előttünk álló jövendő. Űrhajózási társaságok, űrközlekedési sztrádák, őrjárat a szektorokra osztott űrben. Holdbéli kutatóközpontok, hold-ércet bányászó robotok, "nem líneáris" android pilóták... Ez még a mi életünkben is egy nagyszerű jövő képe. De már ma sem használnak morzét, nem jegyzik le kézzel az űrkommunikációs telegramokat, és ha lesznek luxus turista járatok a Holdra, sem a fedélzeten, sem a vezérlőteremben nem dohányozhat senki. Na bumm! Ezek kis csomócskák a kákán. A lényeg itt a világ maga. Lem világa.

"Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén."

"Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai..."

Hát erről beszélek. Egy fiatal űrhajósról, akinek szerelme, minden gondolata a világűr. Akinek "őrülten becsületes" képén az emberiség tiszta jövőjét látjuk mosolyogni. Kicsit naiv mosoly ez, de teljesen bűntelen. És nem, ez nem idealizmus. Ez tanítás. Arról, hogy meg kell őriznünk a tisztaságot, a becsületesség és bűntelenség tiszteletét a jövőben is, akármilyen lesz is az a jövő.

KÖNYVAJÁNLÓ HOSSZÚ TÉLI ESTÉKRE – TITOKZATOSAK

Igen, még mindig tél van. Az utcák szomorúan üresek, a fák kopasz ágain hideg esővíz csepeg.
Mit lehet ilyenkor csinálni esténként?
Nos, tudom, sok mindent.
Például olvasni.
Akkor ajánlom nektek a Titokzatosak című regényemet.
Miért pont ezt?
Nem is tudom. Könnyű is és forró is. Ezt mondják... Mint egy bögre fűszeres kakaó.

Olvassatok belőle néhány részletet:

1.
Ez volt az én gyerekkorom legszebb meséje. Szerettem a meséket, mert gyerek voltam. És nő is voltam már. Hittem a szerelem csodájában.
Hatalmas volt a vihar. Hatalmas volt az erdő is, ahol lezuhant a gépünk. Túléltük. Ezt úgy hívják, kényszerleszállás. A pilóta meghalt. És az utaskísérő és a testőrünk is, akik a gép elejében voltak.
A férfi, aki elrabolt minket, nem halt meg. Nem haragudtam rá. Legalább nem maradtunk egyedül az őserdőben.
Eleinte nem tetszett, mert fegyvere volt. Fegyverrel a kezében kényszerítette a pilótát, hogy szálljon fel a viharban, és repüljön Kolumbia felé. Minket nem bántott. Látszott, hogy bajban van. Menekült valahonnan… de gyönyörű volt a nevetése. Nevetett, amikor felszálltunk, és kért egy üveg pezsgőt a stewardesstől. Azt hiszem, Mariannának rögtön megtetszett.
Kreolbőrű férfi volt, fiatal, és talán csinos is. Úgy tudom, ezt a típust hívják egzotikusnak. Jól beszélt angolul, bár néha eltévesztette a szavakat.
Az erdő magába fogadott minket. A férfi segített, hogy túléljük. Szép neve volt. Angel Luna volt a neve. Ez „Angyal” és „Hold”. Olyan volt, mint egy kamasz ördög. Nyúlánk, göndör hajú, vakmerő. Lágyan barna bőre volt, és jó volt az illata. Mint a levendula fűszerolajnak…
Azt mondta, Kolumbia várhat. Előbb elvisz minket Ecuador fővárosába, Quitóba. Onnan mi könnyen hazamehetünk. Azt mondta, két nap alatt elérjük Quitót. Azt is mondta, hogy elkerüljük a lakott helyeket.
Az erdő szerette őt. Eggyé vált vele. Tudta, merre van Quito – de volt egy térképe is, amit a pilóta táskájából szerzett. A gépen sok étel volt, és víz, meg konyak. Ezt mind elvittük. Két nap… Ennyi volt az út Quitóig.

2.
Quitóba egyedül mentünk be. Angel elvált tőlünk az első házaknál, hogy ne lássanak együtt minket. Marianna nekiadta az arany fülbevalóját, búcsúzóul. Azt mondta, adja el, hogy legyen pénze. Angel elfogadta. Megcsókolta Marianna kezét, és sokáig néztek egymás szemébe.
Én ott álltam Marianna háta mögött és vártam, hogy Angel tőlem is elbúcsúzzon. Letérdelt hozzám és a fülembe súgott valamit. Spanyolul. Marianna nem értett spanyolul. Később rengetegszer megkérdezte, mit mondott nekem Angel, de nem árultam el. Ez titok volt. Az én drága titkom – amit soha nem felejtek el.
Tetszett Quito, szívesen maradtam volna. Az Andok varázslatos színei – a parasztok ezerszínű ruhái, a zene, az emberek örökös jókedve… de én Angelre gondoltam. Quito és Angel összeölelkezett bennem.

3.
A ködös erdőben egy különös trilla visszhangzott. Talán egy madár lehetett, valamelyik fa koronáján. Önfeledten, gondtalanul kacagott a csúfondáros kis teremtmény, és újra, és újra kezdte. Mintha nem tudna betelni vele, hogy a saját jókedvű kacagásával van tele a világ.

Kellemes szórakozást, és sok szép estét kívánok nektek!

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

A FANTÁZIA KAPUJA

A fikciós irodalomról gondolkodom, most is, mint már annyiszor. A képzelet teremtette történetekről.
 Arról, vajon mennyi az értékük.
A sci-fi, a krimi, a fantasy, a románc. Ezek mind kitalált történetek. Mesék, ha tetszik. A fantázia játékai.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell őket komolyan venni. A játék csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük. Gondoljatok a sportolókra! A focistákra, a tenisz-sztárokra, a sakk-nagymesterekre! Vagy a póker-klasszisokra!
A játék nagyon is komoly, és el is kell hinni – mindaddig, amíg benne vagy. Tovább nem muszáj, de addig bizony benne kell élni. Éppen ezért szórakoztat. Ezért van, hogy ellazít, megnyugtat, feltölt új erővel, vagy új ötleteket teremt a valóság holnapjaihoz. A fantázia – fontos fűszer a hétköznapok tartalmas levesében.

Mi, fikciós írók "csak" játszunk vele, de amint látjátok, elég alapos játék ez. Mégis, sokan nem értik, hogyan foglalkozhatunk ilyesmivel. Ki-be járunk a fantázia kapuján, közben elfelejtjük, hogy mennyi súlyos gond nyomja az emberek vállát a való életben…
Ők azok, aki méltóságán alulinak találják, hogy akár csak belessenek ezen a kapun. Általában túl komolyan veszik önmagukat és az életet. (Csak súgva mondom; félnek. A fantáziától. Attól, hogy ott rájönnek, rendezett és elégedett életük egyáltalán nem olyan élet, amilyet szeretnének... De ez már mélylélektan, úgyhogy hagyjuk!)

A fantázia lényege az, hogy nem valóság. Azt hiszem, éppen ettől olyan értékes. Megteremtheti azt, ami a világból hiányzik. Megteremtheti, vagy kiegészítheti, vagy kiszínezheti. Megszépítheti a világot. Tervek születhetnek belőle, új találmányok a technikában, vagy fontos változások a társadalomban. Ahogy ezt nálam nagyobb intellektusok szokták mondani: "Csak egy ötlet kell."

Mennyi értékes dolog, amire képesek vagyunk a fantáziánkkal!  Ne becsüljétek le!

KALANDREGÉNY

KINCSVADÁSZAT

Kalandregény-blog, és nincs benne kalandregény? Még egy olyan picike sem, mint egy egérke kopasz, rózsaszín farka?
(Az tény, hogy a gépemet több ezer oldalnyi kalandregény kézirat terheli. De ez másik történet.)

Akkor legyen kalandregény!

Egy kulcsot kerestünk.
Délután lementem a pincébe, és bedobozoltam néhány lomot. Aztán a lépcsőn felfelé eszembe jutott, hogy ha már lent vagyok, felviszem az autóból a rövidnyakú zsiráfot, és megvarrom, mert leszakadt az akasztója. A kalaptartón hevert szegény, mert amúgy a hátsó ablakban szokott himbálózni. Már amikor van akasztója.
Megvarrtam a rövidnyakú zsiráfot, megfőztem a csokoládét, és éppen megérkezett az én kedvesem. Hosszú útról jött, hosszú, fekete kabátjában kissé fáradtan állt a küszöbön. Hosszú útról jött… hát igen!
Mire kiszabadultam az öleléséből, és levegőt is kaptam, eldicsekedtem vele, hogy a pincében jártam.
Levette a kabátját, és megfordult, hogy felakassza a kulcsát.
– Nem féltél? – Csúfolódott velem, igen.
– Mitől féltem volna, mikor te nem voltál ott…
Nevetni akartam, de a kezét néztem, és bennem ragadt a nevetés.
A kulcstartón nem volt a helyén a pincekulcs. A lejáró kulcsa ott volt, de amelyik a mi pincénket nyitja, annak csak hűlt helye volt.
– Tücsök, baj van! Nem tudom, hová tettem a kulcsot.
– Mit csináltál?
– Megvarrtam a rövidnyakú zsiráfot.
– Nem varrtad rá a kulcsot?
– Azt talán mégse…
– Akkor keresünk!
Konyha, szoba, varródoboz, hűtő, tejes doboz, zongora (arra nem is jártam), rövidnyakú zsiráf… A kulcs nem volt sehol. És közben teljesen este lett.
– Le kell mennünk az autóhoz.
– Jó, hozom a zseblámpát.
– És talán a pincébe is…
– Akkor hozok szenteltvizet és fokhagymát is.
Az autóban nem volt egy árva pincekulcs sem. Körülötte is megnéztük, a letaposott hóban.
– A pincében hagytad. Fogadjunk, hogy a zárban lesz.
– Menjünk…
Késő este a pincébe? Ha látnátok azt a pincét! Még nappal is!
Mi szokott történni egy ilyen helyen? Indiana Jones félretol néhány pókhálós csontvázat, és megtalálja az elveszett kristálycukortartót.
Sötét folyosó, a lejáró lámpája alig világít. A szürke vasajtók mögött fekete sötétség, a falakon imbolygó árnyékok.
És valami furcsa zaj. Komolyan! Mintha valaki tárgyakat tologatna az egyik ajtó mögött. De ott sötét van!
– Tücsök, menjünk fel!
– Ne félj! Nálam van a cserkészbicskám.
– És az ostorod? Hallod ezt a hangot?
– Ezt nem ember csinálja.
– A nénikédet ijesztgesd! Én felmegyek!
– Mi lesz a kulccsal?
– Majd valaki megtalálja.
– Mondjuk, egy betörő?
Akármi is volt a zaj, pontosan a mi pincénkből jött.
Indiana Jones megnézné, mi az.
– Add azt a lámpát!
A kilincs engedett. Az ajtó nem volt bezárva. Egyszerűen belöktem, és bevilágítottam a helyiségbe. Kész voltam rá, hogy üssek, vagy fussak, ahogy majd az ösztönöm diktálja…
Zöldes, szomorú kis fény nézett vissza rám. Két zöld fény. És egy sovány, barna-csíkos macska álmos pofija. A délután becsomagolt dobozaimon ült, és égnek állt a hátsó lába, ahogy félbehagyta a mosakodást a váratlan lámpafényre. Nem volt megijedve, csak bámult ránk hunyorogva.
– Hozok le tejet, és maradt csirkemell tegnapról. Tücsök, várj meg itt!
– A cicusnak mondd! Én itt leszek.
– Ő sem megy el.
A zsebembe nyúltam, és ott volt a kulcs. A kabátom zsebében, jó mélyen.
Óvatosan becsuktam a pinceajtót, és aztán nevetni kezdtünk.
– Megírod?
– Lehet. Csak előbb megetetem az összes éhes kandúrt.
– Az összeset?
– A csíkosat, meg a feketét.
– Menjünk fel!
Felmelegített forró csokoládé, rövidnyakú zsiráf akasztóval, elveszett kulcs, és jóllakott kandúrok dorombolása. Békés éjszaka elé néztünk.