A VONAT, A REPÜLŐ, ÉS A XX. SZÁZAD ELMENT – INTEGESS!

Miért vesztek el valamit, amit senki nem adott oda?
A fejlődés gyakran veszteség is, az építés néha rombolás is.
Lesz új. Lesz nagyobb. Lesz...
Amikor azt mondják, valami elavult, adni akarnak. Szebbet, vagy csak mást. Hogy azt mondhassák, ezt mi adtuk, ez a mi dicsőségünk. Aki a dicsőséget keresi, nem látja a porban a lábnyomokat.
Amikor az "elavult" a porba rogy, eltemeti a lábnyomokat. A múltat is, de nem az emlékeket, csak a falakat.
Amikor a régi talán nem is szép, de kedves – akkor még ott marad százezer emlék százezer lélekben.
Az emlék erősebb lesz. Hiába a dicsőség, az új, szebb, nagyobb. Ott lesz a régi, az elavult, a kedves.
Ott lesz, mint egy üde, illatos zápor felhője, és derűs tavaszi kísértet képében ráterül az újra, mint egy könnyű esőköpeny. Csak egy szellem, csak egy felhő, de ott marad. Azt nem lehet lerombolni.
Én látni fogom. Százezer lélek fogja látni, ki tudja, meddig még. Talán örökre. Amíg mi élünk.

A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS

Van egy ilyen címet viselő film. (Hm!)
Nem láttam. És biztosan nem is fogom. Ennek több oka is van.
Egyrészt, mert nem igazán jön be nálam az animált világ. Ez csak szubjektív dolog, mondhatja bárki, hogy magánügy, vagy hogy hülye vagyok, és pont.
Lehet, de van erre más okom is.

Szeretem Stanisław Lem könyveit. A Futurológiai Kongresszus egy hosszabb elbeszélés, vagy mondjuk, kisregény. És szenzációs. Találékony, lendületes, vicces, és elgondolkodtató. A humora többféle, nyelvi is, képi is (mármint, ha még akadnak olyanok, akik olvasás közben képeket látnak, méghozzá nem a tévében, nem monitoron, nem a kijelzőn, hanem a saját fejükben).
Kétlem, hogy ezt bármilyen film vissza tudná adni. Bár talán mégse kétlem, de úgy látom, ez a film nem adja.
Tudom, nem is akarta. Csak kiindulópontként, ötletgazdaként használta fel Lem írását. Oké. Csak én azért megkérdezném, hogy miért. Mi a fittyfenéért?
Miért?
Azért, hogy tudjuk, mit lehet elérni a drogokkal, tudatmódosító szerekkel?
Azért, hogy féljünk attól, hogy lesz valaha egy ilyen világ?
Azért, hogy netán attól féljünk, már van egy ilyen világ?
A gyógyszergyártó világmaffia az ábrándjainkat is megpénzesíti egy szép napon? Az örök fiatalságot, a boldogságot, a határtalanságot?
Ki tudja, mi lesz...
Nincs nekem ezzel a témával semmi gondom.
Vagyis, épp a témával van gondom, de csak annyiban, hogy az valaki másé.

A Futurológiai Kongresszust a 70-es évek elején írta meg Lem. A stílusa ironikus, de intelligens. (Vagy ez a két fogalom talán össze is tartozik. Próbálj meg ironikus lenni intelligencia nélkül!) Groteszk is kissé. És filozofikus is. És szórakoztató is. Csakhogy van egy kis hibája. Olvasni kell. Hajjaj! De hát a 70-es években még szokás volt olvasni. Hosszabb leírásokat is, mély gondolatok szellemes filozófiáját is, meg... Szóval, Lem ezt akkor írta, mikor még számíthatott rá, hogy mindebben nem hibát látnak, hanem erényt találnak az olvasók.
Na, elég ebből! Legfeljebb még annyit a filmhez: Lem biztosan nem alapozott volna egy történetet női karakterre. Nem tudom, miért, de nem.
Nem vagyok fordított soviniszta, se férfi-imádó. Csak egyszerűen tény, és kész. Idegennek érzem az ő szellemétől ezt a (rajz)filmet, és pazarlásnak tartom.
Vagy ki tudja, lehet, hogy élelmes ötletnek. Ha nem lesz ötletem, amit megírjak, majd én is ezt a módszert követem. Kiválasztok egy igazán nagy írót, kölcsönkérem egy príma ötletét, és aztán azt csinálok vele, amit akarok. Vagy nem. Én biztosan nem...

GYILKOS SZOPRÁN ÉS INTRIKUS TENOR

Nem az opera világára gondoltam. Ott ritkán fordul elő ilyen szokatlan hang-szereposztás.
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.

Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.

Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.

Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!

CSODÁLATOS MAGYARORSZÁG

Szeretem az országomat.
Nem mindig érzem ezt így, bár ezt talán nem illik bevallani, de néha... hát szóval, ezt most hagyjuk!
Március 15-e nagy hóval jött, és nagy bajjal.
Betemette a hó Magyarországot, és ez nem költői túlzás, még csak nem is újságírói közhely. Hanem úgy igazából, a szó szoros értelmében.
Sokan rekedtek kint az utakon, egyre hidegebb autókban. Sokan várták hiába a hazainduló buszt, vonatot. És jött az este, az éjszaka, és a félelem...
De útnak indultak a segítők. Sokan. Szervezetten, vagy hősies önkéntesként, és ott vannak még most is. Pedig nekik is hideg a hideg. De menni kell, mert emberek vannak életveszélyben, bajban, éhen-szomjan.

Hová lettek most a pártos heccelések, a semmit nem tisztelő, arrogáns egymásnak feszülések?
Szeretem az országomat!
Úgy látszik, még nem sikerült kiverni az emberek fejéből, hogy összetartozunk. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egymáshoz. Vagy valami ilyesmi... Nem akarok ideológiákat gyártani. Az egyszerű emberek egyszerű erejét mutatja most Magyarország. Az élet erejét.

Ez az egész egy kalandos emléket idézett fel bennem. Talán mert rosszabb még nem történt velem. De ma is itt van bennem az a puha, megnyugtató érzés, amit akkor átéltem.
Még majdnem gyerek voltam, és a szüleimmel utaztunk Lengyelországba. A Tátrában valahogy elszámítottuk magunkat a tervezett szállás távolságát illetően, és ott álltunk a nagy, zord hegyek között, az ijesztő estében hárman, egy gyengélkedő motorú Skodával. És akkor, mielőtt komolyan megijedhettünk volna, felfedeztünk valami fényt az út mellett. Egy tanya volt. Bekopogtunk, és magunk se hittük, de nagy szeretettel fogadtak. Nagyjából a szüleimmel egykorú házaspár élt ott, kaptunk vacsorát, és egy külön szobát éjszakára. Reggel még címet is cseréltünk, és sokáig tartottuk velük a kapcsolatot...
Szóval, emlékszem, milyen jó érzés volt, hogy volt valaki, aki megnyitotta az ajtaját, és a meleget és a fényt osztotta meg velünk.
Én mindenkinek köszönöm a segítséget! Nekem is segítettek – bízni.

MOST VAGYOK

Hogy is csináljátok? Fiataloknak fiatal regényeket, öreglányoknak öreg regényeket? Szerintem meg kellene próbálni fordítva. Öregeknek fiatal regények, és a fiatalok olvassanak vén regényeket.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára?
Ez tévedés. Nincs különbség, csak ti hiszitek. A tizenhat éves ábránd ott marad mindenkiben, még hetven évesen is. (Legfeljebb jobban elrejtőzik.) A lélek nem öregszik. Lassan megtanul alkalmazkodni, de nem öregszik.
Próbáljátok megérteni az idő múlását! Amennyit ad, annyit el is vesz. De az emberek túltesznek rajta. Még annál is többet vesznek el – egymástól.
"Öreg vagy te már ehhez!"
Ismerős? És összehúzod magad, bűnbánóan, ha meghallod?
Mondd ezt egy tizenhat évesnek! Nevetni fog és azt válaszolja: "Kit érdekel?"
Mitől változtál meg így?
Senkinek ne változz!
Még az időnek se hagyd, hogy elvegye tőled a fiatal lelkedet!

SEGÍTS MAGADON... NICODEMUS JONES!

Nicodemus Jones, a sikeres író, olyat tett, ami nagyjából a fél írótársadalom hátán felborzolta a szőrt.
(Mondanám, hogy a teljes írótársadalom hátán, de gyanítom, hogy a csöndben maradó fele azért tesz így, mert maga is tett már így.)

Vagyis hogyan?
Nicodemus Jones, ékesszólását nem kímélve, megdicsérte önmagát. Félre művészi szerénység – nemes öntudattal zseniálisnak nevezte írói munkásságát. Ez még nem volna akkora baj, legfeljebb a túltengő egóról lehetne szó. A botrány azért robbant, mert álnéven tette, és harmadik személyben ragozott.

Mi ezen a botrányos? Nem történt bűntény. Sem törvénysértés. Ez végül is nem tilos.
Csak etikátlanság? Csalás? Becstelenség? Vagy csak egy balszerencsével megvert huncutság?
A dolog egyszerű, épp ezért bárkinek eszébe juthatna. Regisztrál egy népszerű közösségi oldalon, álnevet használ, és leír minden szépet és jót, ami csak belefér a hozzászólások üres hasábjába. Még ármánykodik is egy kicsit, ha már ott van, "beszól" egyet-kettőt néhány irodalmi vetélytársának.

Mi is volt ez tulajdonképpen?
Néhányan azt kérdezik, miért nem kérte meg a barátait, hogy írjanak róla dicsérteket, ha ilyesmire vágyott?

Nos, megpróbálom empatikus módon megérteni Nicodemus Jonest.
Talán úgy érezte, senki más nem érti annyira a saját zsenialitását, mint saját maga.
Vagy talán csak a riválisait akarta jól leszólni, de közben nem tudta megállni, hogy magát ne állítsa velük ellentétbe.
Vagy talán nincs olyan barátja, akit megkérhetett volna.

Nicodemus Jones igazi neve Roger Jon Ellroy. Egy sort sem olvastam még tőle, de ezek után meggondolom. 

Kíváncsivá tett. És úgy sejtem, másokat is. Akkor meg mit "empátiázok"? Itt a válasz, hogy miért tette, amit tett.

Most a fél világ róla beszél. Hát nem világos?

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

IRIGY PROVOKÁTOROK

Láttam egy óvodás kisfiút a játszótéren. Úgy negyedórán át figyeltem, mit csinál. Játszott, vagy küzdött?
Igazából nem játszott, vagy ha igen, akkor életre-halálra. Bár sok játék volt a homokozóban, neki azok nem kellettek. Nem, azok nem, amelyekkel senki nem játszott. Neki mindig az kellett, ami valakinek a kezében volt. És meg is szerezte őket. Durván, gyorsan, erővel. Kirángatott egy zöld locsolókannát egy kislány karjából, és szinte élvezettel nézte, hogy a kislány tehetetlenül enged neki.  Töltött egy kevés homokot a kannába, majd unottan eldobta.

Újabb zsákmányra vadászott. Egy piros autóra. Ezt már nehezebb volt megszerezni, két fiúcska éppen garázst épített a csábító járműnek. A dolog nem ment harc nélkül, néhány dühödt ütés és sírás volt az ára, de kis hősünk végül megkaparintotta a málnaszínű ingóságot. Aztán tologatta vagy fél percig az autót, és végül otthagyta.
Ott bizony, mert nem ez volt a lényeg. Nem a játék. A szerzés öröme, vagy az erőfitogtatás, vagy mások bosszantása. Vagy talán nem is tudta, hogyan kell igazából játszani. Nem volt meg benne ez a képesség a tiszta örömre… az alkotásra. Csak rombolni szeretett, átélni újra és újra a rontás győzelmét. És mindeközben olyan békésen ragyogott a májusi napfény…

Találkoztam az utóbbi időben néhány kötekedő alakkal. Volt közöttük uralkodni vágyó bolti őr, aki nyilvánvaló zaklatási vágytól hajtva üldözte el a vevőket, akik belelapoztak egy szupermarket újságjaiba. Volt internetes "vita-provokátor", aki egy egész csoport ellen indított támadást, dühödt cinizmussal, sértő kíméletlenséggel. Volt egy drága autóban pöffeszkedő, félmeztelen krapek, aki a parkolón átsiető gyalogost próbálta elütni, majd agresszív gúnnyal kiabált rá, hogy "Ez parkoló, nem sétaút!" Ez utóbbi alak tette halmozottan bicskanyitogatónak bizonyult, mivel egy nővel szemben követte el azt…

Mit számít, hogy néhány szerencsétlen "troll" provokálósdit játszik frusztrált magányában?
Számít. Ők nem egyszerű "trollok".

A játék mindig ugyanaz volt, mint a játszótéren, csak nem locsolókannával.
Vannak olyan emberek, akik azzal a vággyal küzdenek nap mint nap, hogy kitűnjenek a tömegből. 
Bármi módon jelet hagyni magukról, legyen az akár egy sáros kézlenyomat a fehérre meszelt falon, akár a graffitisek, akik megunván a piszkos betonfalakat, csinos házak oldalát maszatolják be éjjelente, pamut-csuklyáik rejtekében. Nem alkotás, csupán rombolás.
Pusztítása a szépnek, a békésnek – a meghitt, vagy a kreatív létnek.
Ha képesek lennének építeni, alkotni, akkor azt csinálnák. De hogy nem teszik, annak két oka is van.

Az egyik, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell. A másik, hogy ha volna is, az alkotás nehéz dolog.  Fáradozni kell érte, türelemmel, és hittel.
És ami a legjobban dühíti ezeket az embereket, az az irigység. Azért, mert látják, hogy vannak, akik képesek a derűre, a szépre, a békésre, a kreatívra.

Vajon melyik az az életkor egy embernél, amikor még képes megváltozni? Remélem, nincs ilyen határ. Kívánok nekik pozitív, megvilágosodást hozó változásokat!

KULTURÁLIS DISZKRIMINÁCIÓ

…ÉS TI MOST MINDNYÁJAN MEGFIZETTEK!!!

…mondhatná egy terrorista, és felrobbantaná a…
Mindegy mit, mert nem erről lesz szó.

Én most a törvényt fogom megszegni, mert olyasmiről beszélek, ami illegális. És hogy miért beszélek róla? Mert én nem értem.
(Azaz, persze, hogy értem. Nem hülye vagyok, hanem dühös. Túl jól értem, csak éppen nem akarom elhinni, hogy itt tartunk.)

Kapaszkodjatok, mert messzire megyünk. Utazunk – az időben.
Volt egyszer egy szép világ. Tévé nélkül, videó, DVD, internet – sőt, rádió nélkül.
Azután Nikola Tesla feltalálta a rádiót.
Azután jöttek mások, és lett tévé, magnetofon, később képmagnó (videó), és aztán minden más (nem sorolom, mert elalszunk). És mi csak nézünk, és hallgatunk boldogan. Hallgatjuk a rádiót, és felvesszük, vagy CD-re írjuk, ami tetszik. És felvesszük (vagy DVD-re írjuk) a filmeket, hogy később is megnézhessük. És nem jön – egyelőre nem jön a média-vállalkozók csend-kommandója, hogy büntessen, felvételeket töröljön, vagy (és persze, erről szól az egész) hatalmas összegű csekkeket nyomjon a kezünkbe, hogy fizessük be, ha merészeltük felvenni a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című filmet a házi gyűjteménybe.

És most értünk el ide. Az internetre.

Szeretem a zenét.
Ha a rádióban ingyen hallgathatom, a neten miért kellene fizetnem érte?
Szeretem a filmeket. És szeretem a sorozatokat.
Eddig elég sokat megnéztem a neten. Na és?
Na és, kiderül, hogy ennek lassan fuccs.
Ha fizetek öt darab ezrest havonta a tévé csatornákért, mindent megnézhetek. Ha fizetek havonta öt darab ezrest az internetért, miért nem nézhetek meg egyre inkább semmit? Miért nem hallgathatok, amit megkívánok?

Tudom, miért. Csakhogy ez nem tartozik rám, egyszerű felhasználóra. Semmi közöm a zenei kiadók üzleti harcához, semmi közöm a film-vállalatok, tévé-társaságok pénzéhes marakodásához.
De egyre inkább közöm lesz hozzá, mert RÁNK vadásznak.
Álmuk, hogy kiderítsék, hol merészeltünk INGYEN zenét, filmet letölteni. Álmuk, hogy ennek mind megfizettessék az árát. Azt ám! A pénzt! Mert erről szól a modern mese. Nem a büntetésről, nem az újabb és újabb törvényekről, internet cenzúrákról. Hanem arról, hogy elérjék legszebb álmukat:
MINDENT MEG FOGUNK FIZETNI! Apránként, darabonként, egytől-egyig.

Alapjában csodálkozom. Azon, hogy mennyi mindenre elég a havi öt darab ezres a tévében. 60 csatornára, és azoknak minden filmjére, híradójára, koncertjére, sport-közvetítésére. Ma még!
Ha hagyjuk, hogy ez így menjen tovább, előbb-utóbb kijönnek, és felszerelik a perselyt a tévénkre, aztán majd a rádiónkra is. És pénzt kell bedobni minden zene, film, sorozat, meccs, és esti mese előtt, különben elsötétül a képernyő, elhallgat a rádió.
Az interneten már vadásznak ránk. Mi lesz? Megvárjuk a perselyes embereket, vagy…
Vagy mi lesz?

(A latin eredetű diszkrimináció szó önmagában szétválasztást, megkülönböztetést jelent.)

SZABAD FIRKÁSZOK, RAB ÍRÓK

MINDENNAPI HARAG

Nem szoktam. Talán, néha, egy picinykét… de inkább nem.
Ha író ember a politika tintájába döfi a tollát, elveszti regényes önmagát.
Láttunk ilyesmit az elmúlt időkben, túl sokat is.
Hiszem, hogy aki komolyan alkot a fantáziájával, az maradjon is ott. Másként hogyan vezesse ki a mindennapokba fásult olvasóit a mesék üdítő tisztására?
Hogyan szeressenek az olvasók egy kitalált világot, ha tudják, hogy akinek a világában járnak, nem gondolta azt komolyan? Vagy ha igen, sokan nem bocsátanák meg neki, hogy netán nem áll velük azonos oldalon…
Én komolyan gondolom, és az oldal, ahol állok, inkább felette van minden pártoskodásnak, mint közötte.

Mégis! Minden tollat forgató ember lát, hall, gondolkodik. Nem várhatja tőlünk senki, hogy ne érezzük a tollforgatók felelősségének súlyát. A leírt szó erejét semmi nem múlhatja felül. Nagy erő van a kezünkben, erős fegyver. Olyan erős, hogy nem illik (és nem is szabad) összevissza hadonászni vele. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem. Hacsak nem a pusztítás a szándék…

Látom az országomat, és látom a békétlenséget. Ismerem az országban pusztító, módszeresen gerjesztett futótüzek szándékát, de író vagyok, nem politizálok mégse. Juszt se! Azt a publicistákra hagyom, akik (MA MÉG?) (szerintem HOLNAP IS!) túláradóan szabadok, tehát megtehetik. Ők értenek hozzá, nekem meg nem ez a dolgom. Csak elgondolkodom. Szakértetlenül.

Szakértetlen gondolkodásom első állomása egy emlék:
Régen, nagyon régen történt. Volt egy főnökasszonyom az egyik első munkahelyemen. Egy afféle igazi sárkány volt. Nem tetszett neki a fiatalságom öntudata, talán zavarta a semmitől sem félő bátorság a szememben. Elhatározta, hogy módszeresen kikészít. Nem ment neki nehezen, bárkinek az idegeire ment, még ha nem akarta is. De ráadásul akarta. Minden napra, sőt, minden órára kitalált valami apró bosszantást, provokálást. Bejött a szobába, ahol dolgoztam, és semmi sem volt jó neki. Szóvá tette, hogyan áll a terítő az asztalon, vagy miért nincs középen a váza. Ha nyitva volt az ablak, becsukta, ha csukva volt, kinyitotta. Naponta beült egy-egy órára hozzám, hogy ellenőrizzen. Az összes munkámat, jegyzetemet megnézte. Az ujját végighúzta a leglehetetlenebb helyeken is, hogy talál-e egy szemernyi port valahol, mert a takarítás ugyan nem az én dolgom volt, de az is az én hibám lett volna, ha nem megfelelő a tisztaság…
Mondom, fiatal voltam, tapasztalatlan, és szenvedélyes. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Harcolni akartam vele. Pimasz lettem, agresszív, és a sértett düh válaszolt bennem. Egyszóval, bedőltem a provokálásnak. Majdnem sikerült, tulajdonképpen győztem is, de mindennek keserű volt az íze. Aztán, amint lehetett, elhagytam a csatateret. Felmondtam. Akkor úgy éreztem, a győzelem birtokában, de később inkább veszteségnek éreztem. Nem győztem igazán, bár nem is vesztettem. Vagy lehet, hogy mégis, mert végül elmenekültem onnan.

Miért meséltem el ezt?
Mert a csatavesztésem oka a naivitás volt. A provokáció egyszerű lélektani hadviselés. Mindenkit lehet provokálni. A terítő soha nem áll egyenesen az asztalon, és néhány apró porszem mindig marad, a leggondosabb takarítás után is. Amíg az ember elhiszi, hogy ezek valós problémák, addig sebezhető. A provokáció, az nem valóság. Egy fikció. Nem érdemes vele harcba szállni.

A publikált provokáció jelei olyannyira nyilvánvalóak, hogy akár utalnom sem kell rá. Gigászi médiafölénnyel sérteget, szurkálódik az egyik fél. Nem mondom, miért, mi okból, mert szerintem mindenki tudja. Csöndes, de kemény érvekkel küszködik ellene a másik oldal. Próbál minden apró vádra válaszolni, de úgy tűnik, sosem fognak azonos nyelven beszélni. Csak a keserű, ellenséges szikráktól vibrál a levegő körülöttünk, szünet nélkül.

Az egyik tisztelt felet megkérném, hagyja abba, de tudom, ez is naivitás. Jól fizetett műsort adnak, és meg kell dolgozniuk a pénzükért. (Átvitt értelemben, hiszen nem mindig pénzben kapják, de díj mindig jár érte.) Ezért badarság volna azt hinni, hogy szép szóra felhagynak vele.
A másik tisztelt felet is kérném, hogy türelmesebb legyen. Nem szabad minden provokálásnak bedőlni. Csakhogy tudom, némasággal nehéz küzdőteret nyerni. Sőt, életteret is.

Szakértetlen gondolkodásom második állomása is egy emlék:
Amikor iskolás voltam, úgy harmadikos, kiderült, hogy szemüveget kell hordanom. Igyekeztem csinosnak lenni, divatos keretet választottam. Az osztálytársaim úgy fogadtak el szemüveggel is, mintha nem is látnák rajtam. Ám a felsőbb évfolyamon volt néhány megátalkodott csibész, akik kipécéztek maguknak, és a szünetekben csúfolódva szólítottak meg, különféle gúnyneveken. Nem mutattam, de sebet ütöttek az önbizalmamon. Senkinek nem szóltam róla, de az én drága nagymamám egyszer elkísért az iskolába, és meghallotta. Azt mondta nekem: "Amíg ilyen öntudatosan, kihívóan bámulsz rájuk, ha csúfolnak, nem lesz vége-hossza. Ne vedd észre őket! Tégy úgy, mintha nem neked szólna! Hidd el, néhány hét múlva megunják, és abbahagyják." Nagymamámnak igaza lett, de akkor gyerekekről volt szó. Most egy országról beszélek.

Nyugalmas országban szeretnék élni. Nyugodt, felnőtt országban. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Csak egy fikciós író vagyok, nem publicista. Meséket találok ki, ez a dolgom, és ennek semmi köze a hétköznapokhoz. A mesék világának tisztelete köti a kezemet, és köti az emberi érzések tisztelete is. Nem bántok senkit, mert nem ezért fizetnek ;)
És nem bántok senkit, mert szeretem az országomat. Még így is, mindennapos, ádáz disszonanciába merülten. Sérti a fülemet a sok fals akkord, de nem állok be a karmesterek közé, abban a naiv hitben, hogy az én pálcám intése harmóniát teremthet.
Nem megyek én arra a szintre, ahol ezek a lélektani erőpróbák zajlanak. Gazdaságilag túl magas távlat ez egy egyszerű mesemondónak, morálisan pedig túlságosan alul van, a föld szintje alatt, nagyjából egy emésztőgödör mélységében.

Csak kérek. Mindenkit kérek, mérsékelje magát. Egyetlen életünk van, és többségünknek ez az ország az egyetlen hely, ahol élni akar és tud. Nem vagyunk egyformák, de egy közösség vagyunk. Úgy teljesség, ahogyan van, és ennek része mindenki.

Nem szólok tehát egyik félhez sem. Mindenkihez szólok, aki olvassa.
Érts meg, hozzád is szólok! Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz! Hátha érdemesebb lemondani a kétes dicsőségről, vagy bármilyen álságos előnyről, cserébe a békéért. Szabad vagy. Ha szabadon beszélhetsz, akkor szabadon el is hallgathatsz. Az is dicsőség, ha önmaga rosszabbik énjét győzi le az ember, ha nem is jár érte piros pont.

Ha csak egy vagy, ha csak te egyedül értesz engem, és megteszed, már nem írtam hiába…

A szó fegyver. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem! Hacsak nem a pusztítás a szándék! Mit akarsz elpusztítani?

BLOGOK, HONLAPOK, STÁTUSSZIMBÓLUMOK

INGYENES LÁZADÁS

Hát, az enyémek a Google oldalain vannak. Mármint a blogjaim, és a honlapom.
Tehetném máshová. Az internetes szolgáltatómnál jár nekem bőséges tárhely, és saját domain-nevet is vehetnék.
Akkor pedig mi változna?
A megítélésem? A státuszom? A rangom?
Lehet, hogy néhányan így gondolják, de én nem hiszek ebben. Vagyis, talán hiszek, de nem vetem alá magam ennek az irányzatnak.
Valaki nemrég megkérdezte, miért nem hozok létre saját webcímű, egyedi honlapot?
Most megint egy régi bálványomat fogom megidézni; John Lennont.
Akik többet tudnak róla, mint egy régen eltávozott klasszikus könnyűzenész nevét, azok emlékeznek, biztosan emlékeznek John szemüvegére. Arra a jellegzetes, kerek, apró, drótkeretes okuláréra. Az a szemüveg John Lennon egyik védjegye volt.
Vehetett volna méregdrága, divatos szemüvegkeretet, akár minden hétre újat. De szándékosan azt az olcsó keretet hordta, amit az ő hazájában a legolcsóbb betegbiztosítás támogatott. Ha magyar viszonyokra lefordítanám, azt mondhatnám, SZTK szemüveget viselt. A szegények szemüvegét.
Lázadásból, szolidaritásból, együttérzésből.
Én nem hasonlítom magam hozzá, ilyen nagyképűségre sosem vetemednék. Ő egy különleges csillag volt… De ezzel a példával mégis, talán egyszerűbben megindokoltam, miért nincs saját domaines, hivalkodó weboldalam.
Mert, ha nem is mérhetem magam John Lennonhoz, azért lehetnek hasonló elveim, mint neki voltak. Mintha egy példaképet követnék (bár ez enyhe túlzás). Az én egyszerű, tucatsablonos oldalaim az én SZTK szemüvegem.
Történetesen abban hiszek, hogy nem a státuszra kell törekedni, hanem a munka minőségére. Itt nincsenek egyedi kunsztok, nagy webes truvájok. Ha jó, amit írok, az jó az ingyen-oldalon is. Ha meg nem jó, akkor mire hivalkodna egy ilyen kacsalábon forgó web-palota?
Szilveszterkor nem tettem semmiféle fogadalmat (nem szoktam). Ám most teszek egyet, a közelgő tavasz, és a heteken belül megjelenő új könyvem alkalmából.
Ünnepélyesen megfogadom, hogy ha úgy hozza a sors, és sikeresebb leszek, mint most vagyok – ha a könyveim akárhány tízezres példányszámban fogynának, és az olvasóim a kiadómat ostromolnák már a megjelenés előtt egy-egy új regényem első példányaiért – akkor is ezt az egyszerű, ingyen-oldalt fogom használni. Ezen, vagy egy ehhez hasonló helyen lesz a bázisom, és ide várom mindazokat, akik szeretik, amit csinálok.
Itt, és a weboldalamon most is kedves vendégem mindenki, aki olvasta, olvassa, vagy olvasni fogja bármelyik könyvemet. Azok is, akik sosem fogják őket elolvasni, csak élvezik a blogjaimat. Sőt, azok is, akik csak véletlenül esnek be ide, és azt sem tudják, ki vagyok. Még akkor is kedves vendégek, ha egyik feltételnek sem felelnek meg, és fejcsóválva, sietve továbbállnak.
Olvassatok kedvetekre, és ajánlom a régebbi bejegyzéseimet, a másik blogomat, és a weboldalam novelláit is, szeretettel.

ZENEI DISZKRIMINÁCIÓ

ZENE HENDIKEPPEL

"A latin eredetű diszkrimináció szó önmagában szétválasztást, megkülönböztetést jelent."

Úgy kezdődött, hogy szerettem volna egy aloldalt a honlapomra, ahol zenéket osztok meg. Veletek, akik olvastok tőlem. Többen is megdicsértétek a zenei ízlésemet, gondoltam, mutatok még néhány ínyenc zenét, amit talán nem ismertek.

Elég régóta keresgélek zenéket a Neten, mert… Miért is?
Nem csak ott, de nálam a zene nem hobbi, hanem létkérdés. Írni sem tudok olyan jól, ha nincs.
Nem feltétlenül akarok mindent ingyen, tudom, hogy a zenész is a piacról él. (mivel magam is dolgoztam ebben a szakmában)
Mégis, azt hiszem, van egy határ, az emberi tényező. The Human Factor.
Megveszem a CD-t, ha tetszik. A baj az, hogy nem tetszik. A kínálat több, mint egysíkú. Nem adok érte egy marék ezrest, hogy legyen két sláger, és tizenkét alig hallgatható szám ugyanattól az előadótól. Ez egyszerűen unalmas. És a szubjektív módon összeállított válogatásokból sem kérek.
Én szeretem összeállítani a saját válogatásaimat. Mert a zenében nem ismerek tréfát.
Igen, tudom, vegyem meg a Neten, és töltsem le.
Nem veszem meg!
Felvehetem a zenét a rádióból. Vagy a sztereó tévéből. Vagy a telefonom rádiójából. Vagy több módja is van. (Rögzíthetek bármit, amit a számítógépem lejátszik.)
A videó-klipet is felvehetem. CD íróval, hagyományos videóval, vagy akár egy újabb tévé is tárolja, és bármikor visszajátssza.
És akkor elloptam?
A frászt!
A zene mindenkié.
Ki mondta ezt?
Ha nem érdemtelenül írtam jeles diplomadolgozatot belőle, akkor Kodály Zoltán mondta.
A Youtube egy ingyenes videó-megosztó oldal. (Volt?)
Szabad megkérdezni, miért nyomulnak be oda a jenki zeneműkiadók? És miért döntenek úgy, napról-napra egyre jobban vérszemet kapva, hogy bizonyos felvételeket én, a magyar nem oszthatok meg onnan (az ingyenes portálról!), és egyre többet meg se hallgathatok ott?
Feltettem volna a weboldalamra sok zenét, videóval. Fel is tettem néhányat, de a terveim fele lehetetlen küldetés lett.
A videók helyett tájékoztató feliratok jöttek.
A weboldalamra nem illett, de itt teljes nyugalommal felsorolok párat a díszes, címzetes társaságból: Én ugyanis nem félek tőlük. (Miért, van, aki igen?)
Sony Music
EMI Records
UMG (Vevo)

Nem hiszem, hogy a tulajdonosaik a zenét szeretik. A pénz csörgését, na azt…

Illenék ide John Lennon egyik híressé vált szövege:
„Az olcsóbb helyeken ülők tapsoljanak, a többiek csöröghetnek az ékszereikkel.”

Most lehunyom a szemem, és elképzelem ezeket a kiadókat tíz év múlva.
A kémeik fekete ruhában, fekete símaszkban fognak osonni az utcákon, és minden ablak alatt megállnak, mint a Mikulás. Hallgatóznak. Azt fülelik, szól-e odabent valami zene. És ha igen, fizettek-e érte?
Mert ha nem, úgy reszkessenek azok, ott bent!

Az Amazonas őserdejében él egy kis indián törzs. Lehet, hogy jövő héten már ők is ezt fogják utánozni. Esténként meggyújtják a tüzet a kunyhók között, a táncosok befestik a testüket, felveszik a színes tollakkal díszes ékszereiket, és megvárják, míg a sámán körbejár a faluban. Egy nagy tarisznyával megy, és mindenkinek bele kell dobnia három szem gyümölcsöt, vagy három madártojást, különben nem lesz dobszóló, se tánc. Különben csend lesz, szomorú, sötét, éjjeli csend…

Ember! Emlékszel még, miért találtad ki a zenét?

HAZUDÓS VAGYOK

NAPLÓLAPOK

Hallottam a tévében egy teljesen elszállt mondatot. Mindegy, melyik csatornán (kereskedelmi!), és mindegy, ki mondta (egy pöfeteg "megmondó ember" a sok közül).
– "Aki azt mondja, hogy nem akarna elmenni ebből az országból, az hazudik."

Én nem akarnék. Nem akarok!
Hazudnék?
Lehet.
Elmennék, igen. Mondjuk, most éppen Ausztriába készülök, csak a havat várom. Szeretem a téli világot, és ott nagyon szép. Nyáron pedig készültem Spanyolországba, de végül közbejött valami. Persze, el akartam menni…
Tudom, nem így értette. Én se így, csak játszom a mondat alternatív értelmezésével.
Nem így értette. Sajnos!
Úgy értette, hogy örökre? (Sajnálom, hogy a magyar nyelvben nincs két kérdőjel, mint a spanyolban. Ennek a kérdésnek – amekkora hülyeség – az elejére is illene egy kérdőjel, a döbbent hangsúly kedvéért.)
¿Úgy értette?
Úgy képzelte, hogy hagyjuk a sorsára az országunkat? A hazánkat? Mindenki el akar menni (szerinte), mert egyként menthetetlennek találjuk, amit itt hagyhatnánk, ha akarnánk?
Aztán az utolsó majd oltsa le a villanyt! (Tudom, nem a villanyt, hanem a lámpát. Csakhogy, ezt az én kamasz koromban így mondtuk. Nem tudom, honnan ered, de valahogy rááll a szám. Sok mindent kifejező mondat.)

Hát nem!
Hány ilyen ember lehet "ebben az országban"? Aki csak úgy szórja maga körül a lelkevesztett hülyeségeit, mint kutya a pocsolyavíz cseppjeit, ha megrázza magát.
Mindegy most, hogy ez a műsorban hogyan értelmeződött, és az is mindegy, hogy volt-e értelme felháborodni rajta. Amiről beszélek, ez az egyetlen mondat. És a kérdés: "Hány ilyen ember él velünk egy határon belül?"
Mi van a többiekkel? Akik házat építenek, kertet rendeznek, cseresznyefát ültetnek. Azért, hogy majd legyen. Nyárra, jövő nyárra, vagy tíz év múlva. Akik "ebben az országban" képzelik el hátralévő életüket. "Ebben az országban" – amit rövidebben hívhatunk hazánknak is. Persze, csak mi, akik cseresznyefát ültetünk, és majd szeretnénk róla cseresznyét enni is. Nem egy tálból a… Mindegy!

Akárhányan vagytok is, remélem, teljesül a vágyatok. Hiszen mehettek, ahová tetszik.
Mi pedig, akik szerintetek hazudtunk, integetünk utánatok. És esszük a cseresznyénket. Villanyfényben. Mert mindig maradunk itt annyian, hogy érdemes legyen világítani magunknak. Nem lesz "utolsó", aki majd eloltja!

REBELLIÓ

LEKTŰR

Mostanában népbetegség a felületesség. Néhányan szeretnek minden szórakoztató művet "leponyvázni". Ezt a lektűr írók nevében kikérem magunknak. (Bár nem vagyunk sokan.)
Lektűr és nem ponyva. Van különbség? Van.

Bár itt a saját definícióm következik, de azt hiszem, a legkönnyebb így megmagyarázni.
A ponyvaregényeknek nemigen van egyéniségük. A lektűrnek kell, hogy legyen.
Egyénisége van az író stílusának, témaválasztásának, történet-vezetésének. Egyénisége van a művek szereplőinek (még ha a fantázia-szülte, vad képzeletből jönnek is.)
Lehetne itt hosszan részletezni, milyen nagy távolság választja el e két műfajt egymástól, kezdve a szerzők kifejezőkészségének nyelvi igényszintjén, és befejezve a művek számán. Egy ponyva-szerző akár száznál is több írást képes évente kifacsarni magából. Mi ezt nem tudjuk utánuk csinálni.
(Nagymamám szokta mondogatni, hogy „hamar munka ritkán jó”.)

Bölcselkednék még tovább - de miért tenném? Sokan majd így is legyintenek az egészre, hogy ez nem korszakos kérdés. Tényleg nem az.

Az igazán könyv-szerető olvasók úgyis tudják az igazságot. A többiek pedig csináljanak, amit akarnak.

A CSILLAGOS ÉG

Ez itt egy vacsora utáni beszélgetés.

Leültünk a kertben, és hallgattunk egy kicsit. A csillagokat néztük, ahol az almafa ágai nem takarták el az égboltot.
– Próbáltad?
– Köszönik, nem kérik.
– Miért?
– Csak.
– Mégis…
– Gazdasági válság. Például…
A Perseidák meteorraj éjszakái voltak. Felettünk formás, félig érett almák csodálkoztak a hullócsillagokra.
– Adnak ki rosszabbakat is.
– Köszönöm!
– Te is tudod, hogy értettem.
– Azok a könyvek eltartják a kiadókat. Szükséges rossz.
– És a te könyveid?
– Szerinted?
– Ráfizetés?
– A nevem gyenge védjegy. Még nem ismerik eléggé.
– Ha nem tudsz megjelenni, nem is fogják.
– És a kígyó a saját farkába harap…
A közeledő éjszaka fújt egyet, az ősz hűvös leheletével.
– Nekem mindegyik regényed tetszik.
– Mert te szeretsz engem.
– A történeteidet is szeretem.
– Azok is én vagyok.
– Mások is szeretnék őket.
– Honnan tudod?
– Jó bennük lenni. Irigylem a regényeid szereplőit. Izgalmas világban élnek.
– Szeretnék minél több embert meghívni oda.
Tücsökciripelés és csönd. A hullócsillagok nyomán káprázott a kívánságok fény-uszálya.
– Kívánj valamit, író kisasszony!
– Esélyt kívánok. Nem sokat. Csak annyit, hogy én is benevezhessek a versenybe.
– Elég ennyi?
– Elég. Ha beengednek a pályára, kiállok bárkivel.
– Tényleg verseny?
– Annak kellene lennie, de nem az. Csak zártkörű iszapbirkózás.
– Én úgy emlékszem, nem volt mindig így.
– Még én sem szoktam meg, hogy így van. Ehhez túl rövid idő telt el.
Hűvös nyárvégi éjszaka… gyümölcsöt érlelő almafa… hullócsillagok… csöndes rebellió. Tücsökzenével.
– Még változtathatunk rajta. Túl rövid idő telt el, hogy átszoktassanak bennünket.

A MEGMONDÓ EMBER
novella

Gyakran írt. A lap, ahol fizettek neki ezért, jól fogyott, és pontosan fizetett.
Néha a tévébe is meghívták. Leginkább olyan csatornák, amelyeket sokan néztek esténként, a lecsó mellett.
Mindig szívesen elmondta a véleményét. Szerette hallani saját, jól fogalmazott mondatait, melyek bizonyították szakértelmét.
A hozzáértésében nem voltak ellentmondások. És ő maga sem tűrte az ellentmondást. Néha mégis megtörtént vele, hogy valaki vitába szállt határozott, korrekt gondolataival. Ő csak elnézően mosolygott. Türelmesen megvárta, míg szóhoz jutott, azután egyetlen körmondattal döntő csapást mért ellenfelére.
Korai reggeleken, amikor a ház még álmos csöndben ébredezett, leült az írógépéhez, és töprengett. Ilyenkor jött el az új gondolatok ideje. Az emberiség megnevelésére tett céltudatos törekvései precíz rendben, osztályozva pihentek az íróasztalán.
– "Az éhgyomorra elfogyasztott kávé ártalmas az emésztőrendszerre."
– "A dohányzás lassú drog, káros az erekre, az elmére, és az erkölcsökre."
– "Az alapos fogmosás legalább négy percig tart, és zárjuk el közben a vizet, mert a Föld víztartalékai kimerülőben vannak."
– "A reggeli szex bizonyítottan csökkenti a koncentrálóképességet."
– "A jól végzett munka csak hosszas és alapos lehet. Aki jól dolgozik, nem fárad el könnyen."
Új lapot fűzött a gépbe és megírta a napi aktuális dörgedelmet.
– "A lektűr-irodalom olvasása destruktívan hat a szociális kapcsolatokra."
Tíz perc alatt kész volt a cikkel. A jól végzett munka elégedettségével dőlt hátra a széken. Megitta a félig kihűlt kávéját. Éhgyomorra. Aztán rágyújtott egy cigarettára, és bement a fürdőszobába. Megeresztette a vizet, hogy jó forró legyen, amíg borotválkozik, és tizenöt másodperc alatt fogat mosott. A víz még mindig zubogott a csapból.
A reggeli szex ártalmaival nem volt alkalma rombolni az egészségét. A felesége két éve elhagyta, egyedül élt. Helyette bevonult a hálószobába és levette a polcról kedvenc krimi-szerzőjének egyik rongyosra olvasott kötetét. Mára eleget dolgozott. Eljött a jól megérdemelt pihenés ideje.