KÖNYVAJÁNLÓ HOSSZÚ TÉLI ESTÉKRE – TITOKZATOSAK

Igen, még mindig tél van. Az utcák szomorúan üresek, a fák kopasz ágain hideg esővíz csepeg.
Mit lehet ilyenkor csinálni esténként?
Nos, tudom, sok mindent.
Például olvasni.
Akkor ajánlom nektek a Titokzatosak című regényemet.
Miért pont ezt?
Nem is tudom. Könnyű is és forró is. Ezt mondják... Mint egy bögre fűszeres kakaó.

Olvassatok belőle néhány részletet:

1.
Ez volt az én gyerekkorom legszebb meséje. Szerettem a meséket, mert gyerek voltam. És nő is voltam már. Hittem a szerelem csodájában.
Hatalmas volt a vihar. Hatalmas volt az erdő is, ahol lezuhant a gépünk. Túléltük. Ezt úgy hívják, kényszerleszállás. A pilóta meghalt. És az utaskísérő és a testőrünk is, akik a gép elejében voltak.
A férfi, aki elrabolt minket, nem halt meg. Nem haragudtam rá. Legalább nem maradtunk egyedül az őserdőben.
Eleinte nem tetszett, mert fegyvere volt. Fegyverrel a kezében kényszerítette a pilótát, hogy szálljon fel a viharban, és repüljön Kolumbia felé. Minket nem bántott. Látszott, hogy bajban van. Menekült valahonnan… de gyönyörű volt a nevetése. Nevetett, amikor felszálltunk, és kért egy üveg pezsgőt a stewardesstől. Azt hiszem, Mariannának rögtön megtetszett.
Kreolbőrű férfi volt, fiatal, és talán csinos is. Úgy tudom, ezt a típust hívják egzotikusnak. Jól beszélt angolul, bár néha eltévesztette a szavakat.
Az erdő magába fogadott minket. A férfi segített, hogy túléljük. Szép neve volt. Angel Luna volt a neve. Ez „Angyal” és „Hold”. Olyan volt, mint egy kamasz ördög. Nyúlánk, göndör hajú, vakmerő. Lágyan barna bőre volt, és jó volt az illata. Mint a levendula fűszerolajnak…
Azt mondta, Kolumbia várhat. Előbb elvisz minket Ecuador fővárosába, Quitóba. Onnan mi könnyen hazamehetünk. Azt mondta, két nap alatt elérjük Quitót. Azt is mondta, hogy elkerüljük a lakott helyeket.
Az erdő szerette őt. Eggyé vált vele. Tudta, merre van Quito – de volt egy térképe is, amit a pilóta táskájából szerzett. A gépen sok étel volt, és víz, meg konyak. Ezt mind elvittük. Két nap… Ennyi volt az út Quitóig.

2.
Quitóba egyedül mentünk be. Angel elvált tőlünk az első házaknál, hogy ne lássanak együtt minket. Marianna nekiadta az arany fülbevalóját, búcsúzóul. Azt mondta, adja el, hogy legyen pénze. Angel elfogadta. Megcsókolta Marianna kezét, és sokáig néztek egymás szemébe.
Én ott álltam Marianna háta mögött és vártam, hogy Angel tőlem is elbúcsúzzon. Letérdelt hozzám és a fülembe súgott valamit. Spanyolul. Marianna nem értett spanyolul. Később rengetegszer megkérdezte, mit mondott nekem Angel, de nem árultam el. Ez titok volt. Az én drága titkom – amit soha nem felejtek el.
Tetszett Quito, szívesen maradtam volna. Az Andok varázslatos színei – a parasztok ezerszínű ruhái, a zene, az emberek örökös jókedve… de én Angelre gondoltam. Quito és Angel összeölelkezett bennem.

3.
A ködös erdőben egy különös trilla visszhangzott. Talán egy madár lehetett, valamelyik fa koronáján. Önfeledten, gondtalanul kacagott a csúfondáros kis teremtmény, és újra, és újra kezdte. Mintha nem tudna betelni vele, hogy a saját jókedvű kacagásával van tele a világ.

Kellemes szórakozást, és sok szép estét kívánok nektek!

AZ ESTÉK TITKAI

TÉRDIG ÉR

Igen, kipróbáltam. Nekem pont térdig. Ropog a lépteim alatt, és szikrázó fehér csillagok porlanak körülöttem. Január Apó búcsúintése mindent beborított hóból-jégből szőtt csönddel.
Most elbújtam a régi kis szobámban. Otthon, a szüleimnél.
Ha tegnap nem jöttem volna, ma már nem sikerült volna. Sikerült, és most itt vagyok. Nézem az ablakból a kertet. A téli mesét látom, amiről régóta álmodtam.
Telefon? Nem vagyok itt. Senkinek. Ez a szabadság napja.
Kettéosztottam az életemet. Ha itt vagyok, a békés házban, félig gyerekként, mesékről álmodom. Ha elindulok innen, felnőtt erővel magamra veszem az élet súlyát, mint egy elegáns kabátot. És nem érzem nehéznek, mert a te ölelésed tart meg.
Nagyon szeretem a havat.
Száz év súlya ül a fák törékeny ágain.
Száz év. Ennyit várt Csipkerózsika a hercegre, hogy felébressze.
Hiányzol. Nem a bánat szava ez, nevetve mondom. Hiányzol, mert így akarom. Dolgozni akarok. Egyedül. Szeretem, ha hiányzol. Száz és száz szó telik meg élettel, míg rád gondolok. Most ezekre az élő, eleven szavakra van szükségem. Csipkerózsika alszik, és álmodni akar.
Mesékre vágyom. Olyan csábítóak az új történetem! Becsukom a szemem, hogy lássam a rettenthetetlen hőseimet.
Mégse írok? Mi tart vissza?
Egy autó hangját hallom, amit jól ismerek.
Hogy jöttél át a havon? Az egész világ megtorpant egy kicsit, foglyok lettünk a tél ábrándos csöndjében… de te nem. Persze, hiszen neked nem ér térdig. Ha én a válladig érek, akkor neked a hó csizmaszárig. Hó, hó! Mi az neked, ha látni akarsz!
Mindegy, hogy jöttél. Itt vagy.
Egy hőst már látok.
Jó, hogy itt vagy.
A mesék? Ez is az. A többit majd holnap…

AZ ESTÉK TITKAI

SZÉP TÖRTÉNETEK - BIZALMASAN

Te tudod, hogy neked írok.
Bele sem kezdtem volna. Ott vagy minden pontosvesszőmben. (Ez egy kicsit pajzán gondolat, ugye?) Látlak, amikor elolvasod a gondolataimat. Bár ahhoz nem kell őket leírnom.
Miattad találtam ki ezt az oldalt. Szeretem, hogy így is tudunk beszélgetni.
Most elmesélek neked két új történetet.

Az egyik egy kislányról szól. És rólam. A lány rólam írt, egy internetes naplóban. Egy olyan blogban, mint ez itt. Már egy éve írta azt a bejegyzést, de én csak tegnap olvastam el.
A Feketefehérről írt, és nekem nagyon tetszik.
Nem azért, mert megdicsérte. Kedves volt tőle, de ettől még nem volna különleges. A dicséret személytelen dolog, és néha még unalmas is. Ez a kislány nem megdicsérte, hanem megértette a történetet. Jobban, mint eddig bárki. Úgy írt róla, mint ahogy én írnék a saját könyvemről, ha nem én lennék én. Valahogyan az saját gondolataim tükörképét látom a lány szavaiban.
Egyetlen erős fonalra fűztem fel a Feketefehér Trilógia három regényét, egyetlen fontos érzés formálja az értelmét, hogy a történetnek folytatódnia kell. És ő éppen ezt a füzért látta meg benne. Éppen ezt, pedig a két másik regényt még nem olvashatta.
Ez érdekes, nem? Vagy több…
http://niola.blog.hu/2008/06/04/g_j_goth_feketefeher

A másik történet is rólam szól, és a Feketefehérről. Rólam, és egy kedves fiúról. (Ne légy féltékeny, régen történt.)
Amikor a regényen dolgoztam, elmentem egy könyvesboltba. Fegyverekről kerestem anyagot, és elmélyülten lapozgattam egy súlyos kiadványt a polcon - az ára is súlyos volt.
Egy alacsony fiatalember lépett hozzám, és megkérdezte, segíthet-e. Észrevettem, hogy percek óta figyel. Nem elárusító volt. A bolt biztonsági őre.
Nem tűnt ádáznak, inkább barátságosnak. Mosolygott, bár egy csinos pisztoly rejtőzött a derékszíjában. Felvillanyozta, hogy egy női lényt(!) a fegyverek érdekelnek.
Bizalmat éreztem iránta. Elárultam neki, hogy a kézifegyverek tulajdonságait próbálom kisilabizálni, mert regényt írok. Kellene egy különleges géppisztoly a történetbe, de nem értek hozzá.
Nevetett. Mi lehet különleges egy géppisztolyon? Azok mind széria darabok, és célozni sem lehet velük igazán.
Két fegyvermániás találkozott egy könyvesboltban. Egy nagyon kezdő, és egy profi. Majdnem egy órán át beszélgettünk. (Közben bizalmasan megmutatta az igazolványát. Rendőr volt! Civilben, másodállásban! Megváltozott a hozzáállásom a rendőrök felé.)
A történet esszenciája - ennek a kedves, huncut rendőr-fiúnak köszönhetem Miguel Santiago ördögi kézifegyverét, a félelmetes, kilences kaliberű automata Berettát. A tanításait és a tanácsait utólag is nagyon köszönöm, bár a nevét, bevallom, már elfelejtettem.

Most hívj fel, és mondd, hogy láttad! Aztán gyere, ahogy szoktál, esténként, és hozd el az új mesék simogatását, aranyszínű papírba csomagolva, mint a csokoládé szíveket.
Elolvastad? Este várlak.