KÖNYVAJÁNLÓ HOSSZÚ TÉLI ESTÉKRE – TITOKZATOSAK

Igen, még mindig tél van. Az utcák szomorúan üresek, a fák kopasz ágain hideg esővíz csepeg.
Mit lehet ilyenkor csinálni esténként?
Nos, tudom, sok mindent.
Például olvasni.
Akkor ajánlom nektek a Titokzatosak című regényemet.
Miért pont ezt?
Nem is tudom. Könnyű is és forró is. Ezt mondják... Mint egy bögre fűszeres kakaó.

Olvassatok belőle néhány részletet:

1.
Ez volt az én gyerekkorom legszebb meséje. Szerettem a meséket, mert gyerek voltam. És nő is voltam már. Hittem a szerelem csodájában.
Hatalmas volt a vihar. Hatalmas volt az erdő is, ahol lezuhant a gépünk. Túléltük. Ezt úgy hívják, kényszerleszállás. A pilóta meghalt. És az utaskísérő és a testőrünk is, akik a gép elejében voltak.
A férfi, aki elrabolt minket, nem halt meg. Nem haragudtam rá. Legalább nem maradtunk egyedül az őserdőben.
Eleinte nem tetszett, mert fegyvere volt. Fegyverrel a kezében kényszerítette a pilótát, hogy szálljon fel a viharban, és repüljön Kolumbia felé. Minket nem bántott. Látszott, hogy bajban van. Menekült valahonnan… de gyönyörű volt a nevetése. Nevetett, amikor felszálltunk, és kért egy üveg pezsgőt a stewardesstől. Azt hiszem, Mariannának rögtön megtetszett.
Kreolbőrű férfi volt, fiatal, és talán csinos is. Úgy tudom, ezt a típust hívják egzotikusnak. Jól beszélt angolul, bár néha eltévesztette a szavakat.
Az erdő magába fogadott minket. A férfi segített, hogy túléljük. Szép neve volt. Angel Luna volt a neve. Ez „Angyal” és „Hold”. Olyan volt, mint egy kamasz ördög. Nyúlánk, göndör hajú, vakmerő. Lágyan barna bőre volt, és jó volt az illata. Mint a levendula fűszerolajnak…
Azt mondta, Kolumbia várhat. Előbb elvisz minket Ecuador fővárosába, Quitóba. Onnan mi könnyen hazamehetünk. Azt mondta, két nap alatt elérjük Quitót. Azt is mondta, hogy elkerüljük a lakott helyeket.
Az erdő szerette őt. Eggyé vált vele. Tudta, merre van Quito – de volt egy térképe is, amit a pilóta táskájából szerzett. A gépen sok étel volt, és víz, meg konyak. Ezt mind elvittük. Két nap… Ennyi volt az út Quitóig.

2.
Quitóba egyedül mentünk be. Angel elvált tőlünk az első házaknál, hogy ne lássanak együtt minket. Marianna nekiadta az arany fülbevalóját, búcsúzóul. Azt mondta, adja el, hogy legyen pénze. Angel elfogadta. Megcsókolta Marianna kezét, és sokáig néztek egymás szemébe.
Én ott álltam Marianna háta mögött és vártam, hogy Angel tőlem is elbúcsúzzon. Letérdelt hozzám és a fülembe súgott valamit. Spanyolul. Marianna nem értett spanyolul. Később rengetegszer megkérdezte, mit mondott nekem Angel, de nem árultam el. Ez titok volt. Az én drága titkom – amit soha nem felejtek el.
Tetszett Quito, szívesen maradtam volna. Az Andok varázslatos színei – a parasztok ezerszínű ruhái, a zene, az emberek örökös jókedve… de én Angelre gondoltam. Quito és Angel összeölelkezett bennem.

3.
A ködös erdőben egy különös trilla visszhangzott. Talán egy madár lehetett, valamelyik fa koronáján. Önfeledten, gondtalanul kacagott a csúfondáros kis teremtmény, és újra, és újra kezdte. Mintha nem tudna betelni vele, hogy a saját jókedvű kacagásával van tele a világ.

Kellemes szórakozást, és sok szép estét kívánok nektek!

SEGÍTS MAGADON... NICODEMUS JONES!

Nicodemus Jones, a sikeres író, olyat tett, ami nagyjából a fél írótársadalom hátán felborzolta a szőrt.
(Mondanám, hogy a teljes írótársadalom hátán, de gyanítom, hogy a csöndben maradó fele azért tesz így, mert maga is tett már így.)

Vagyis hogyan?
Nicodemus Jones, ékesszólását nem kímélve, megdicsérte önmagát. Félre művészi szerénység – nemes öntudattal zseniálisnak nevezte írói munkásságát. Ez még nem volna akkora baj, legfeljebb a túltengő egóról lehetne szó. A botrány azért robbant, mert álnéven tette, és harmadik személyben ragozott.

Mi ezen a botrányos? Nem történt bűntény. Sem törvénysértés. Ez végül is nem tilos.
Csak etikátlanság? Csalás? Becstelenség? Vagy csak egy balszerencsével megvert huncutság?
A dolog egyszerű, épp ezért bárkinek eszébe juthatna. Regisztrál egy népszerű közösségi oldalon, álnevet használ, és leír minden szépet és jót, ami csak belefér a hozzászólások üres hasábjába. Még ármánykodik is egy kicsit, ha már ott van, "beszól" egyet-kettőt néhány irodalmi vetélytársának.

Mi is volt ez tulajdonképpen?
Néhányan azt kérdezik, miért nem kérte meg a barátait, hogy írjanak róla dicsérteket, ha ilyesmire vágyott?

Nos, megpróbálom empatikus módon megérteni Nicodemus Jonest.
Talán úgy érezte, senki más nem érti annyira a saját zsenialitását, mint saját maga.
Vagy talán csak a riválisait akarta jól leszólni, de közben nem tudta megállni, hogy magát ne állítsa velük ellentétbe.
Vagy talán nincs olyan barátja, akit megkérhetett volna.

Nicodemus Jones igazi neve Roger Jon Ellroy. Egy sort sem olvastam még tőle, de ezek után meggondolom. 

Kíváncsivá tett. És úgy sejtem, másokat is. Akkor meg mit "empátiázok"? Itt a válasz, hogy miért tette, amit tett.

Most a fél világ róla beszél. Hát nem világos?

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

A FANTÁZIA KAPUJA

A fikciós irodalomról gondolkodom, most is, mint már annyiszor. A képzelet teremtette történetekről.
 Arról, vajon mennyi az értékük.
A sci-fi, a krimi, a fantasy, a románc. Ezek mind kitalált történetek. Mesék, ha tetszik. A fantázia játékai.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell őket komolyan venni. A játék csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük. Gondoljatok a sportolókra! A focistákra, a tenisz-sztárokra, a sakk-nagymesterekre! Vagy a póker-klasszisokra!
A játék nagyon is komoly, és el is kell hinni – mindaddig, amíg benne vagy. Tovább nem muszáj, de addig bizony benne kell élni. Éppen ezért szórakoztat. Ezért van, hogy ellazít, megnyugtat, feltölt új erővel, vagy új ötleteket teremt a valóság holnapjaihoz. A fantázia – fontos fűszer a hétköznapok tartalmas levesében.

Mi, fikciós írók "csak" játszunk vele, de amint látjátok, elég alapos játék ez. Mégis, sokan nem értik, hogyan foglalkozhatunk ilyesmivel. Ki-be járunk a fantázia kapuján, közben elfelejtjük, hogy mennyi súlyos gond nyomja az emberek vállát a való életben…
Ők azok, aki méltóságán alulinak találják, hogy akár csak belessenek ezen a kapun. Általában túl komolyan veszik önmagukat és az életet. (Csak súgva mondom; félnek. A fantáziától. Attól, hogy ott rájönnek, rendezett és elégedett életük egyáltalán nem olyan élet, amilyet szeretnének... De ez már mélylélektan, úgyhogy hagyjuk!)

A fantázia lényege az, hogy nem valóság. Azt hiszem, éppen ettől olyan értékes. Megteremtheti azt, ami a világból hiányzik. Megteremtheti, vagy kiegészítheti, vagy kiszínezheti. Megszépítheti a világot. Tervek születhetnek belőle, új találmányok a technikában, vagy fontos változások a társadalomban. Ahogy ezt nálam nagyobb intellektusok szokták mondani: "Csak egy ötlet kell."

Mennyi értékes dolog, amire képesek vagyunk a fantáziánkkal!  Ne becsüljétek le!

A NAGYMESTER

BÚCSÚ RAY BRADBURY-TŐL

"Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni."

Az ember, különösen az alkotó ember, fiatalon hajlamos azt hinni, hogy az igazán nagy és híres művészek a tehetség jogán jutnak el oda, ahol vannak. Hogy elég csak nagyon jónak lenni, és felragyog az új csillag az emberi elme világmindenségének csillagködében. Az univerzum  törvényeit uraló kozmikus lélegzet pedig elégedetten sóhajt egy nagyot, és a spektrométer által szinte már érzékelhetetlen, álombéli színeivel fújja be az új ragyogást...
Később az ember rájön, hogy ez nem teljesen így van. Nem elég jónak lenni. Jó helyen is kell lenni, jó időben. Vagy néha jónak sem kell lenni, elegendő az utóbbi két feltétel. Igen, ez az emberi univerzum kérlelhetetlen törvénye.
Ám azután, még több tapasztalattal és objektivitással arra is rájön, hogy mégis vannak a nagy csillagok között olyanok, akiknek a ragyogása nem véletlen szerencse vagy földies törtetés végeredménye. A hatalmas, örökfényű állócsillagok egy másféle törvénynek engedelmeskednek. Talán az egyetlen törvénynek, amely igazán megkérdőjelezhetetlen: a látható fény kvantumai mindig bevilágítják a sötétséget. Legyenek akárhol, akármely időben. Egyszerűen attól fénylenek, hogy léteznek.
A szavak varázslatát tudni - isteni adomány. Varázslatos meséket mesélni - annyi, mint élni ezzel az adománnyal. És mesélni, mesélni egy életen át, kifogyhatatlan varázslattal - a legszebb mód megköszönni ezt az élet-ajándékot.
Bradbury meséi nem fogytak el. A kozmikus lélegzet színei örökké ragyognak bennük. Örökké...

"Örökké élni. Az űrhajó földet ért. Örökké élni."

MIKOR?

HÁT AKKOR MÁRCIUS

Úgy látszik, ez a hónap az új regények hónapja. Előbbre ígértem, de a Sors játszik velem.
Akárcsak tavaly a Titokzatosak, az újabb regényem is megvárta a tavaszt. A könyv kész, de a forgalmazás csak jövő héten indul.

Kibontják virágjukat a krókuszok, rügyeznek a bokrok, és kinyílnak a könyvlapok.
Nem baj. Szeretem ezt az évszakot is.
Talán a még el nem felejtett, el nem avult Nőnapra megjelenik.
Hát akkor március.

JANUÁR

DUPLA BLOG – DUPLA BOLDOGSÁG

Január van. A gerlék reggelente búgnak az öreg, kiszáradt diófán. A hó békés fehérséggel takargatja a fázós kertet…

Január van, tehát döntöttem. Nem zárom le ezt a blogot sem. Legyen kettő!
Van akkor egy pöttyös, és egy ábránd-kék.
Írnivalóm pedig lesz, kettőre is elegendő.
Legyetek a vendégeim mindkét blogomon!

La Cuentacuentos
http://gjgoth.blogspot.com

ÚJ BLOG - A MESEMONDÓ (La Cuentacuentos)

SABLONOK ÉS VÁLASZTÁSOK

Igen, most tényleg elhagyom a pöttyöket.
Ezt a blogot itt abbahagyom. Nem tűnik el, de nem bővítem már tovább.
(Nincs szívem ezt a sablont eltüntetni a feledés ködében, így inkább költözöm. Talán jobb is, mert új blog, új inspiráció.)

Egyszerű. Ez volt a gondolatom az új bloghoz. (Azért kicsit ábrándos is legyen!)
Nem bonyolítottam. Megköszöntem szépen a Google-nak, hogy ilyen szépek a gyári sablonjai, és beértem vele. Még nincs teljesen kész, de már olvasható.
Igyekszem majd később minden fontos, régebbi bejegyzést láthatóvá tenni onnan is.
Gyertek, nézzétek meg!
(És dicsérjétek meg egy kicsit! Jólesik az ilyesmi, így, hideg decemberben.)

AZ ÚJ BLOGOM CÍME:

La Cuentacuentos
http://gjgoth.blogspot.com

Szeretettel várok ott mindenkit!
(És szeretettel várom, hogy régi és új olvasók iratkozzanak fel rá. Légyszi! Nem kell saját néven, hiszen tudjátok! A fő, hogy jó sokan legyetek!)

A SZFINKSZ MOSOLYA

BÚCSÚ MANIZALESTŐL

Még! Még, és még! Nem volt megállás.
Már öt hete dolgoztam, és egyre keményebb tempót diktáltam magamnak. Nem engedhettem, hogy veszítsek. A kézirat nagy volt, és egyre nagyobb lett. Már csak egy hetem volt a határidőig, és még nem tudtam, hogyan oldódik meg két bonyodalom. A megoldását tudtam, de azt, hogyan jutok el oda, el se tudtam képzelni. Az egyik éppen a történet kulcsa volt. És nem találtam azt a kulcsot.

(Hogy én állandóan kulcsokat keresek! Nem valami karma ez? Á, ugyan! Családi örökség. Nálunk, amióta az eszemet tudom, valaki mindig keresett valamit a lakás különféle pontjain. Na jó, mondjuk egy regény vezérfonalát, azt nem. Azt egyedül én szoktam…)

Napi öt órát aludtam, azt is két részletben. Aztán már csak négyet. Aztán, az utolsó három nap alatt összesen két órát. Ez volt a vége-hajrá, a célegyenes.
Majdnem 350 oldalas regényt írtam. (A nyomtatásban talán lesz is annyi.)
A végére persze minden hiányzó láncszem, és minden kulcs meglett.
És most készen vagyok.

Eladtam a regényt! Megjelenésére két időpont várható.
1. November eleje.
2. Január.
Még ezen a héten eldől a kérdés, de ez már nekem nem fontos. Mindkettő megfelel.
A címe megint titok, nem árulom el. Kiderül, amikor a boltokban lesz.

Manizales egy bűbájos kolumbiai város, Antioquía tartományban, a hegyek között. Öt héten át sok időt töltöttem ott – képzeletben. Most elbúcsúzom tőle, mert visszatértem a valóságba. De ez is szép hely, ha az embert a jól végzett munka elégedettsége ringatja benne.
Egy új varázslatot érzek. Véghezvittem a magam újabb kis csodáját.

A SZFINKSZ MOSOLYA

HARMADIK

Mindenkinek szépen köszönöm, hogy látogattok, olvastok, néha még érdekes hozzászólásokat is írtok (bár ebből szívesen olvasgatnék többet is).
Most eltűntem egy kicsit, és még két hét türelmet kérek azoktól, akik várják az új posztokat.
Október 10-ére megígértem egy csodát magamnak. Egy felébe-harmadába se kész regényt kell befejeznem. Talán sikerül kiadnom, ha elkészül a határidőre.Talán!
Itt vagyok én, itt a kézirat. És itt van velem a múzsám.
Fejvesztett munka, reggel, délután, és persze a csöndes éjszakákon át is. Gyönyörű feladat, élvezem is, de azt már tudom, hogy ha meglesz, többet ilyet, így nem csinálok. (Vagy legalábbis egyhamar nem.)

Azért drukkoljatok nekem!

A SZFINKSZ MOSOLYA

DOLGOZOM

Egyedül vagyok, a számítógépben egyhangúan búg a ventilátor. Írok.
Egyszer csak ott ül, a karosszékben. A sarokban, a cserepes hibiszkusz friss-zöld levelei alatt.
A függöny se lebben, a szék se nyikordul. Engem néz, és mosolyog.
Az arca egy lírai ábránd, de a szemében energikus, pimasz fény.
– Ma kit játsszak el neked?
– Válassz! Minden hősöm illik rád. Mindegyik te vagy.
Olyan a láthatatlan mosoly a szája sarkában, mint egy soha be nem váltható ígéret.
– Nem untál te még meg engem?
Rápillantok, hogy mit feleljek. Az arcán egy bűbájos, huncut titok, egy Buddhai önelégült bölcsesség mosolya. Ki tudná ezt megunni?
– Hiányoztál. És most már ne ülj ott! Színpadra!
Megnyitom a kéziratot.
A szavak megszínesednek. A mondatok, mint elégedett sóhaj, eliramodnak a mese kanyargós útján.
Mióta írok?
Nem is tudom, mert éjjel is, hajnal is van. Ma van már.
A hibiszkusz alatt csöndes nevetést hallok, de a sarokban a karosszék üres.
Egyedül vagyok. Írok.
Már minden együtt van, hogy készen legyen.
Itt vagyok én, itt a kézirat. És itt van velem a múzsám.

MOSOLY

MÁRCIUS, ÁPRILIS…

Így indult a reggel: Tücsök állt a ház előtt, a kályhaszínű Forddal. Igazából sötét metálszürke, de szerintem kályhaszínű.
– Most elrabollak, és estig nem hozlak vissza.
– Lehetne holnap reggelig?
– Lehetne. Hozd a macis takarót! Messzire megyünk.
Ember így még nem örült emberrablásnak.
Macis takaró; a kályhaszínű Fordban jó meleg volt, és az autóparfüm mandarin-illatot párállott.
– Jó, hogy elraboltalak?
– Megmentettél.
– Zenét?
– Mike Oldfield!
– Hadd szóljon!
Néztem a várost a barnára árnyalt szélvédőn át. Szeretem Tücsök arcát, amikor vezet.
– Hogy telt a heted?
– Nélküled. Dolgoztam, és rád gondoltam. Hiányoztam?
– Esténként, amikor a holdat néztem.
– Máskor nem?
– Én is dolgoztam.
– Írtál valamit?
Hagytam egy kis időt a válasz előtt. Hallgattam a zenét. "Shadow on the Wall"…
– Eladtam egy regényt.
Sávot váltottunk, és dimenziót is. A lejátszó kiköpte a CD-t, és csak a motor duruzsolta az ébredő tavasz csöndjét. Mert a tavasz ébredezett az esőfelhős égen.
– Ezt csak most mondod?
– Nem volt biztos…
– Miért nem hívtál fel?
– Most mondom. Így nem jó?
– Mindenhogy jó! Legfeljebb összetöröm a kocsit…
Nem törtük össze a kocsit. Megálltunk a Duna partján, és nevettünk.
– Melyiket adtad el?
– Titok. Majd megtudod.
Belecsókoltunk az esőszagú tavaszba. Március, április…
Tavasz van. Megjelenik a második regényem.
Ez a Titok…
Holnap reggelig minden titok, és rügyeznek a fák a Duna partján.
Március, április…

A SZFINKSZ MOSOLYA

REGÉNYRÉSZLETEK

FEKETEFEHÉR

RÉSZLET

A szekrény belsejében felgyulladtak a sárga hangulatfények. A férfi túlvilági arcának minden árnyékredője angyali áhítattal sötétlett a sárga rivaldafényben. – Megcsókolnálak…
– A sitten merészebb voltál – kuncogott a lány. Kitöltötte az italt, de csak Santiagónak, aztán az üveggel a kezében leült mellé a fotel karfájára.
A férfi belenyalt az italba, és a keze borzongató-lágyan rásimult Olivia derekára. Engedelmes alázattal nézett fel rá, kérlelt, reménykedett, esedezett a tekintete. Mint egy mitikus-melankolikus bálványimádás – ahogyan a szegény kis démon ácsingózik a magasba, az elérhetetlen égi angyal után, valami egzaltált középkori festményen.
– A sitten… igen, ott sajnáltál engem. – Mohón felhajtotta a maradék italt. – És én is magamat, cseszettül… Adsz még ebből?
Olivia színültig töltötte neki a poharat. – Sápadt vagy. Nem vagy jól? Segíthetek?
– Jól vagyok. Már nem lennék itt, de látni akartalak. – Úgy itta ki a teli pohár italt, mint egy szomjas gyerek a vizet, lehunyt szemmel, szürcsölve. – Szabad vagyok! – lihegte, minden arcizmával formálva a szavakat.
– Igen! – A lány gyors pillantást vetett az ablak felé. – És maradj is az! Fuss innen, Miguel, amíg lehet!
Santiago feszülten összekulcsolta a kezét, és epekedve nézett fel rá. – Adsz egy búcsúcsókot?
Olivia letérdelt elé és óvatosan rátámaszkodott a férfi combjára. – Hány embert öltél meg ma éjjel?
– Remélem, sokat! – ragyogta a hivalkodó vigyor.
Olivia bódult tekintete meg se rezdült. – Beszélj csak… tiszta őrület, amit beszélsz, de nem fontos! Senkinek nem mondhattam el, hogy az őrület szélén állok magam is. – A férfi selyemszövet nadrágjának gyűrődéseit simogatta és valami önkívület-köd lebegett az arcán. – Le se hunytam a szemem azóta, hogy McGee elvitetett téged. Csak bolyongtam a nyomodban, mint egy eszelős…
– Most már nyugodj meg, angyalkám! Látod, itt vagyok. Szabad vagyok és erős, mint a szélvihar.

FEKETE SZÉL

RÉSZLET

– Kegyetlennek kell lenni, ha győzni akarsz. Ezért győznek többször a rosszak. Ők nem sajnálnak senkit és semmit.
– Naiv vagyok. Az ember hajlamos összetéveszteni azt a két szót, hogy „legális” és „tisztességes”. Az egész világképed, a kokainról, a harcról, Kolumbiáról teljes káosz… De nem! A világ pontosan ilyen. Egy káosz. Ki állíthatja, hogy ő tudja, mi az igazság ezekről a dolgokról, vagy bármiről? Sokan hiszik, hogy birtokában vannak az egyedül helytálló ítéletnek… és az az igazi naivitás, akármilyen bölcsességgel támogatják is meg.
– Túl jó vagy, Via.
– Hát akkor ronts el! Mondd! Hallani akarom!
– Miért? Nem látod, mi vagyok?
– Nem. Mondd, mi vagy, Miguel Santiago? Mi vagy éjjel nappal, úton és ágyban, szeretőnek és főnöknek, embernek és nem-embernek… Mi vagy?
– A „feketefehér”… Mert minden az, ami – és mégse az. Mert százévesnek érzem magam, de néha tízéves gyereknek. Gyűlölöm a világot, mert rossz, de te is tudod, hogy van, amit és akit szeretek… Kihasad a zsebem a pénztől, mégis mindig rongyos csavargónak látom magam. Imádom, hogy rettegnek tőlem, de majd meghalok érte, hogy szeressen végre valaki. Feketefehér vagyok, Via, de ezt csak te tudod. A világon csak te egyedül. Mindenki csak feketének lát, egy fekete árnyéknak. De így jó ez. Így akarom.
– De miért így?
– Ha tudnák az igazságot, nem félnének tőlem.
– Akkor bezártad a kört. És a sok válasz között is ott maradtak a kérdések. Soha senki nem fog tudni válaszolni rájuk.
– Miért kell mindenre válasz?
– Nem kell. Így van jól; te egy parabola vagy.
– Az mi?
– Megfejthetetlen, kitudhatatlan, soha megnyugvást nem hozó titokzatosság.
– Ja, úgy! Parabola. Hát… igyekszem az lenni.

A SZÉL ÉRINTÉSE

RÉSZLET

Santiago összekulcsolt kézzel sétált fegyelmezett csöndben üldögélő emberei előtt. Fekete kabátján alul sárfoltok éktelenkedtek, a ronggyá gyűrt bársonynadrág szára a betyárosan kifűzött bakancsába gyűrve, izzadt selyeminge a hasáig kigombolva… Akár egy Napóleon a vesztes csata előtt.
– Az álcázás elsőrangú… csak szart se ér. Még mindig látnak minket. Pontosan be vagyunk nekik tájolva. Még azt is tudják, hogy valamiért meggondoltuk magunkat.
– Akkor most hogy, Capitán? – Ersindo ritkán szánta el magát egy beszélgetésre, de most ő is gondterhelten állt az egyik tank lánctalpának dőlve. Kokalevelet rágott, és a kését húzogatta ki-be a tokjából. – Van ötleted?
– Csak türelem! Megvárjuk a sötétedést. – Santiago felugrott a levelekkel álcázott tankra és a műholdas térképfotókat hajtogatta az ujjai között. – Figyeljetek! Nem akarok háborút a DEA-vel. Ekkora túlerővel még részletekben se bírunk el, nyílt harcban. Ha most elindulunk, csókoltathatjuk a családot.
Az emberek lassan letelepedtek a takarókra. Ha a Capitánnak ötlete van, az más.
– Mit léphetünk erre?
– Mire ül itt száz tökfej, hogy belepje az esti harmat? Elmondom, hol lesz a szállítmány új útvonala.
– Capitán, a DEA nagyon gyors lehet. Helikopterekkel és páncélos terepjárókkal…
– Elcsaljuk őket! Akit észrevesznek, azt lelövöm! – Santiago lelibbent a tankról, és kényelmesen elhelyezkedett a ponyván, amit Joaquín terített le neki a földre. – Adjatok egy korty pálinkát, vagy akármit! Meg lehet itt fagyni!