A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS

Van egy ilyen címet viselő film. (Hm!)
Nem láttam. És biztosan nem is fogom. Ennek több oka is van.
Egyrészt, mert nem igazán jön be nálam az animált világ. Ez csak szubjektív dolog, mondhatja bárki, hogy magánügy, vagy hogy hülye vagyok, és pont.
Lehet, de van erre más okom is.

Szeretem Stanisław Lem könyveit. A Futurológiai Kongresszus egy hosszabb elbeszélés, vagy mondjuk, kisregény. És szenzációs. Találékony, lendületes, vicces, és elgondolkodtató. A humora többféle, nyelvi is, képi is (mármint, ha még akadnak olyanok, akik olvasás közben képeket látnak, méghozzá nem a tévében, nem monitoron, nem a kijelzőn, hanem a saját fejükben).
Kétlem, hogy ezt bármilyen film vissza tudná adni. Bár talán mégse kétlem, de úgy látom, ez a film nem adja.
Tudom, nem is akarta. Csak kiindulópontként, ötletgazdaként használta fel Lem írását. Oké. Csak én azért megkérdezném, hogy miért. Mi a fittyfenéért?
Miért?
Azért, hogy tudjuk, mit lehet elérni a drogokkal, tudatmódosító szerekkel?
Azért, hogy féljünk attól, hogy lesz valaha egy ilyen világ?
Azért, hogy netán attól féljünk, már van egy ilyen világ?
A gyógyszergyártó világmaffia az ábrándjainkat is megpénzesíti egy szép napon? Az örök fiatalságot, a boldogságot, a határtalanságot?
Ki tudja, mi lesz...
Nincs nekem ezzel a témával semmi gondom.
Vagyis, épp a témával van gondom, de csak annyiban, hogy az valaki másé.

A Futurológiai Kongresszust a 70-es évek elején írta meg Lem. A stílusa ironikus, de intelligens. (Vagy ez a két fogalom talán össze is tartozik. Próbálj meg ironikus lenni intelligencia nélkül!) Groteszk is kissé. És filozofikus is. És szórakoztató is. Csakhogy van egy kis hibája. Olvasni kell. Hajjaj! De hát a 70-es években még szokás volt olvasni. Hosszabb leírásokat is, mély gondolatok szellemes filozófiáját is, meg... Szóval, Lem ezt akkor írta, mikor még számíthatott rá, hogy mindebben nem hibát látnak, hanem erényt találnak az olvasók.
Na, elég ebből! Legfeljebb még annyit a filmhez: Lem biztosan nem alapozott volna egy történetet női karakterre. Nem tudom, miért, de nem.
Nem vagyok fordított soviniszta, se férfi-imádó. Csak egyszerűen tény, és kész. Idegennek érzem az ő szellemétől ezt a (rajz)filmet, és pazarlásnak tartom.
Vagy ki tudja, lehet, hogy élelmes ötletnek. Ha nem lesz ötletem, amit megírjak, majd én is ezt a módszert követem. Kiválasztok egy igazán nagy írót, kölcsönkérem egy príma ötletét, és aztán azt csinálok vele, amit akarok. Vagy nem. Én biztosan nem...

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – ÉDEN

Olvastam én azelőtt mindenféle sci-fit. Lemtől is olvastam, a Pirx pilótát, a Magellán felhőt, a Solarist. A többi regénye valahogy nem vonzott akkoriban. Talán türelmetlen voltam; hosszú, aprólékos mondatai megrémítettek.
Most viszont nekiestem a műveinek, mint "tót az ólajtónak". Hirtelen kíváncsi lettem, ennyi az egész.

Először az Éden akadt a kezembe. Nem nagyon lehet ám válogatni, a könyvtárban már alig-alig találni régi, klasszikus fantasztikus regényeket. Vagy talán vannak, de folyton olvassa őket valaki (remélem).
Az Éden szövege megtetszett, így elhoztam.
Elolvastam róla néhány ismertetőt, kritikát. Hogy azt mondja: utópia és anti-utópia egyben. Meg hogy személytelen a karakterábrázolásban. Meg hogy az eleje unalmas, de aztán...

Hát nem! Én úgy olvastam, hogy leültem a lépcsőre a kertben, az ölembe tettem a könyvet – és utaztam. Eltűnt körülöttem a kert, nem hallottam a rigófüttyöt, nem éreztem a lombokon átsurranó napfény melegét. Az Édenen jártam.
Először is, a könyv nem unalmas. Az eleje sem. Aprólékos, az igaz. Csakhogy Lem képes volt rá, hogy élő, gazdag látványt teremtsen a szavakból. Mindent láttam, az ő lelki szemével. Mint egy telepatikus adás, átsugározta nekem a fényeket, a képeket, a hangokat, a szagokat.
Meg kell ám becsülni, ha egy író akkor is hiteles és érdekes marad, amikor látszólag hibázik. Az "íróiskolák" óva intenek mindenkit az ilyenfajta részletgazdag ábrázolástól. Azt mondják, az olvasó közben elalszik.
Nem aludtam el. Én voltam a hetedik asztronauta. A Koordinátor, a Mérnök, a Fizikus, a Kibernetikus, a Vegyész, a Doktor... és az Író. Én voltam Lem, ahogyan ő ott járt velük hetedikként. Ne mondja senki, hogy csak elképzelte, mert igenis, ott járt.
Személytelenséget pedig csak azok látnak benne, akik felületesen olvassák. Igaz, a szereplőknek "nincs neve" (csak egyiküknek), beszélgetéseik szinte személytelennek tűnnek – de én, valami titokzatos módon a történet végére jól ismertem mindegyiküket. Hibátlanul le tudnám írni mindegyik karakter jellemét, erényeit és gyengeségeit. Úgyhogy, ott van az is, a jellemábrázolás, csak nem a megszokott, direkt módon. Olyan csöndesen, hogy észre sem venni. Így talán még jobb!

Olyan vasárnapi érzés volt. (Péntek volt különben.) Volt az egészben valami ünnepi. Ez a hat ember egy tökéletes egység. Egy felfedező űr-egység, akikről nem olvassuk ugyan, hogy barátok lettek volna, de azok voltak. Többek mint bajtársak. Ismerték egymás képességeit, jellemét, erősségeket és gyengeségeket. Még véletlenül se bántották egymást. Tisztelték mindegyikük munkáját, bíztak a tehetségükben, nem kételkedtek egymásban. Hagyták egymást kibontakozni, nem hangzottak el az "én jobban tudnám", és a "ha elfogadsz egy javaslatot" kezdetű mondatok.
Tudták, hogy az életük a tét, mégis volt kedvük és erejük egyszerre két fontos feladatra: helyrehozni az űrhajót, és felfedezni a bolygót. Miért is ne, hiszen űrhajósok!
Ahogy én olvastam, ez a könyv az emberi tökéletesség krónikája. Bajban voltak, mégsem kezdték el keresgélni, ki volt a hibás abban, hogy bajba kerültek. Elfogadták, hogy így van, és rögtön a megoldáson kezdtek dolgozni.
Bár űrhajósok voltak, és tudósok, műszaki szakemberek, mély egyetértésben csodálták a bolygót, és az egyetemes szépséget.
Ez volt a titkuk, ezért élték túl, és ezért jöhettek vissza a Földre. Az Éden számukra egy próba is volt, és ők kiállták a próbát. Összetartani és embernek maradni, még egy olyan helyen is, ahol a világon semmi sem emberi. Hazajöttek, és csak néhány emléket hoztak magukkal. Szépséget, sikert, megértést, és szomorúságot.

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – TALÁLKOZÁS PIRX PILÓTÁVAL

A kezembe került ez a régi könyv. Novellagyűjtemény, a sci-fi történelem igazi hőse. Szórakoztató írások, Lem finom humorával átszőve, mély, néhol drámai történetekkel. Valódi emberi történetek az űrhajók díszletei között. Nagyon örülök neki, hogy rátaláltam és újra elolvastam.

Újra, mert én ismerem ám Pirx pilótát. Kamaszkoromban olvastam már a könyvet, és a tévében is láttam a hasonló című, bájos, régi sorozatot.
Szó se róla, Papp János csinos srác volt hajdanán, na igen! Bár az én Pirxem kicsit másképp néz ki, de nem jelentős a különbség.
Azt a filmsorozatot nem fogom most lekicsinylő szavakkal illetni, mert élni kellett akkor, abban a korban, hogy az ember értse, ez csak játék volt. Könnyed kísérlet egy nagyon új televíziós technika bűvöletében. Olyan, mint amikor egy gyerek játszik, és birodalmat épít a műanyag figuráinak. Lehet egy felfordított pohár a palota tornya, és lehet a kimustrált vasaló a holdjáró...
Most inkább a könyvről beszélek.
Minden sora átmelegítette a szívemet. A jövőről olvastam Lem történeteiben. A valóságos jövőről, amiben már benne is élünk. Akkor teljesen valószínűnek tűnt, és annak tűnik ma is. Akár így is lehetett volna, de nem így lett. Az egyik fele még nem valósult meg, a másikat pedig már túlhaladtuk. Tehát ez egy olyan jövő, amelynek az egyik fele a valóságos múlt, a másik fele a még előttünk álló jövendő. Űrhajózási társaságok, űrközlekedési sztrádák, őrjárat a szektorokra osztott űrben. Holdbéli kutatóközpontok, hold-ércet bányászó robotok, "nem líneáris" android pilóták... Ez még a mi életünkben is egy nagyszerű jövő képe. De már ma sem használnak morzét, nem jegyzik le kézzel az űrkommunikációs telegramokat, és ha lesznek luxus turista járatok a Holdra, sem a fedélzeten, sem a vezérlőteremben nem dohányozhat senki. Na bumm! Ezek kis csomócskák a kákán. A lényeg itt a világ maga. Lem világa.

"Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén."

"Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai..."

Hát erről beszélek. Egy fiatal űrhajósról, akinek szerelme, minden gondolata a világűr. Akinek "őrülten becsületes" képén az emberiség tiszta jövőjét látjuk mosolyogni. Kicsit naiv mosoly ez, de teljesen bűntelen. És nem, ez nem idealizmus. Ez tanítás. Arról, hogy meg kell őriznünk a tisztaságot, a becsületesség és bűntelenség tiszteletét a jövőben is, akármilyen lesz is az a jövő.

KÖNYVAJÁNLÓ HOSSZÚ TÉLI ESTÉKRE – TITOKZATOSAK

Igen, még mindig tél van. Az utcák szomorúan üresek, a fák kopasz ágain hideg esővíz csepeg.
Mit lehet ilyenkor csinálni esténként?
Nos, tudom, sok mindent.
Például olvasni.
Akkor ajánlom nektek a Titokzatosak című regényemet.
Miért pont ezt?
Nem is tudom. Könnyű is és forró is. Ezt mondják... Mint egy bögre fűszeres kakaó.

Olvassatok belőle néhány részletet:

1.
Ez volt az én gyerekkorom legszebb meséje. Szerettem a meséket, mert gyerek voltam. És nő is voltam már. Hittem a szerelem csodájában.
Hatalmas volt a vihar. Hatalmas volt az erdő is, ahol lezuhant a gépünk. Túléltük. Ezt úgy hívják, kényszerleszállás. A pilóta meghalt. És az utaskísérő és a testőrünk is, akik a gép elejében voltak.
A férfi, aki elrabolt minket, nem halt meg. Nem haragudtam rá. Legalább nem maradtunk egyedül az őserdőben.
Eleinte nem tetszett, mert fegyvere volt. Fegyverrel a kezében kényszerítette a pilótát, hogy szálljon fel a viharban, és repüljön Kolumbia felé. Minket nem bántott. Látszott, hogy bajban van. Menekült valahonnan… de gyönyörű volt a nevetése. Nevetett, amikor felszálltunk, és kért egy üveg pezsgőt a stewardesstől. Azt hiszem, Mariannának rögtön megtetszett.
Kreolbőrű férfi volt, fiatal, és talán csinos is. Úgy tudom, ezt a típust hívják egzotikusnak. Jól beszélt angolul, bár néha eltévesztette a szavakat.
Az erdő magába fogadott minket. A férfi segített, hogy túléljük. Szép neve volt. Angel Luna volt a neve. Ez „Angyal” és „Hold”. Olyan volt, mint egy kamasz ördög. Nyúlánk, göndör hajú, vakmerő. Lágyan barna bőre volt, és jó volt az illata. Mint a levendula fűszerolajnak…
Azt mondta, Kolumbia várhat. Előbb elvisz minket Ecuador fővárosába, Quitóba. Onnan mi könnyen hazamehetünk. Azt mondta, két nap alatt elérjük Quitót. Azt is mondta, hogy elkerüljük a lakott helyeket.
Az erdő szerette őt. Eggyé vált vele. Tudta, merre van Quito – de volt egy térképe is, amit a pilóta táskájából szerzett. A gépen sok étel volt, és víz, meg konyak. Ezt mind elvittük. Két nap… Ennyi volt az út Quitóig.

2.
Quitóba egyedül mentünk be. Angel elvált tőlünk az első házaknál, hogy ne lássanak együtt minket. Marianna nekiadta az arany fülbevalóját, búcsúzóul. Azt mondta, adja el, hogy legyen pénze. Angel elfogadta. Megcsókolta Marianna kezét, és sokáig néztek egymás szemébe.
Én ott álltam Marianna háta mögött és vártam, hogy Angel tőlem is elbúcsúzzon. Letérdelt hozzám és a fülembe súgott valamit. Spanyolul. Marianna nem értett spanyolul. Később rengetegszer megkérdezte, mit mondott nekem Angel, de nem árultam el. Ez titok volt. Az én drága titkom – amit soha nem felejtek el.
Tetszett Quito, szívesen maradtam volna. Az Andok varázslatos színei – a parasztok ezerszínű ruhái, a zene, az emberek örökös jókedve… de én Angelre gondoltam. Quito és Angel összeölelkezett bennem.

3.
A ködös erdőben egy különös trilla visszhangzott. Talán egy madár lehetett, valamelyik fa koronáján. Önfeledten, gondtalanul kacagott a csúfondáros kis teremtmény, és újra, és újra kezdte. Mintha nem tudna betelni vele, hogy a saját jókedvű kacagásával van tele a világ.

Kellemes szórakozást, és sok szép estét kívánok nektek!

MOST VAGYOK

Hogy is csináljátok? Fiataloknak fiatal regényeket, öreglányoknak öreg regényeket? Szerintem meg kellene próbálni fordítva. Öregeknek fiatal regények, és a fiatalok olvassanak vén regényeket.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára?
Ez tévedés. Nincs különbség, csak ti hiszitek. A tizenhat éves ábránd ott marad mindenkiben, még hetven évesen is. (Legfeljebb jobban elrejtőzik.) A lélek nem öregszik. Lassan megtanul alkalmazkodni, de nem öregszik.
Próbáljátok megérteni az idő múlását! Amennyit ad, annyit el is vesz. De az emberek túltesznek rajta. Még annál is többet vesznek el – egymástól.
"Öreg vagy te már ehhez!"
Ismerős? És összehúzod magad, bűnbánóan, ha meghallod?
Mondd ezt egy tizenhat évesnek! Nevetni fog és azt válaszolja: "Kit érdekel?"
Mitől változtál meg így?
Senkinek ne változz!
Még az időnek se hagyd, hogy elvegye tőled a fiatal lelkedet!

A KI NEM MONDOTT KÍVÁNSÁG

A legjobban a hó illatára emlékszem. Majdnem idegenül ropogott a hócipőm talpa alatt, pedig nem a hó volt idegen. Csakhogy ez budai hó volt, én pedig pesti hóhoz voltam szokva. A porhanyós, cukor-omlós fehérséghez, amely közel volt az arcomhoz, mikor a szánkómon hasaltam, és Papa húzta a szánkót. Ezt szerettem, ahogy a pillantásom belekalandozott az apró növényekkel és kavicsokkal tarkálló porcukor birodalomba, és nem gondolkodtam olyankor, csak repültem a szánkón, talán nem is földön...
De az a hó másféle volt. Illata volt bizony, tartása és úri eleganciája. A budai hó!
Olyankor egész nap készülődtem a várható csodára. Ünneplő ruha, fényesre pucolt lakkcipő és fehérre súrolt hócipő.
Aztán bemásztam a kis autó hátsó ülésére, és nem szóltam már senkihez. A szívem ki volt tárva a saját varázslatomhoz, nem engedtem be oda senkit. Amikor átmentünk a hídon és a kis kocsi óvatosan kapaszkodott az ilyenkor mindig havas budai utcákon, egy idegen országban utaztam. Tudtam, mi vár ott engem, de mindig úgy néztem, mintha először látnám.
Nem szaladtam előre, illedelmes gyerekként mentem a szüleim között, de a szememmel csak őt kerestem. És meg is találtam rögtön, amikor beléptünk az üvegajtón.
Sok gyerek vette körül, ő mosolygott. Nem túlzóan, csak finoman. Egyszerűen volt öltözve, fehér kucsmában, sötétvörös irhabundában, fehér prémmel. Kerek barna szemüvege mögül huncut szürke szemével nézett rám.
Valódi, fehér szakálla és bajusza volt. Nem afféle ócska vatta. Ő volt az igazi!
A zizegős, piros csomagnak, amit nekem adott, ugyanolyan hó-szaga volt, mint odakint az egész világnak. És csokoládé illata.
Aztán mesefilmeket is nézhettem a moziteremben, de nem nagyon érdekelt. Majdnem végig őt figyeltem, ahogy néhány kedélyes felnőttel beszélgetett a félhomályos terem ajtajában. Nem mertem volna megszólítani, csak reméltem, hogy kitalálja a gondolatomat. Mert igazából azt szerettem volna megtudni tőle, hogy a ki nem mondott kívánságokat is teljesíti-e. Azokat, amelyeket csak elgondol egy kisgyerek a jégvirágos ablakok mögött, a téli este szobamelegében.
Szerettem volna ha kiolvassa a mindentudó nagy könyvéből, hogy azt kérem, maradjon minden úgy, ahogy van.
Hadd maradjak gyerek, ne kelljen felnőnöm, ne kelljen elmennem a Nagy Életbe. És mindenki, aki körülvesz, a szüleim, a nagyszüleim, maradjanak velem, úgy, ahogy vannak. Hogy... álljon meg az idő!
Nem hiszem, hogy annyi évesen ezt így ki tudtam volna mondani, de látni láttam, ez a kép a fejemben volt.
Ezt az ajándékot nem kaptam meg.
Azt hittem, talán nem gondoltam rá elég erősen, vagy elég kitartóan. Vagy a Mikulás volt túl elfoglalt, és nem jutott el hozzá a ki nem mondott kívánság. Vagy a komisz kis Krampusz eldugta valami sötét zsák mélyébe...
Később megértettem, hogy az időt senki nem állíthatja meg, még a Mikulás sem. És akkor rájöttem, hogy mégis megpróbálta a kedvemért. Nagyon hálás vagyok neki azokért az emlékekért, amelyeket megőrzött nekem. A szánkóm siklását a nyúldombon. A frissen esett hó szikráit az utcalámpák fényében. A nagypapám bakancsának csikorgását a fagyott járdán. És a nagymamám nevetését, ahogy esténként az ablakban könyökölt velem, és bámultuk együtt az utcát...
Az örök szeretet volt a ki nem mondott kívánság. És megkaptam.

SEGÍTS MAGADON... NICODEMUS JONES!

Nicodemus Jones, a sikeres író, olyat tett, ami nagyjából a fél írótársadalom hátán felborzolta a szőrt.
(Mondanám, hogy a teljes írótársadalom hátán, de gyanítom, hogy a csöndben maradó fele azért tesz így, mert maga is tett már így.)

Vagyis hogyan?
Nicodemus Jones, ékesszólását nem kímélve, megdicsérte önmagát. Félre művészi szerénység – nemes öntudattal zseniálisnak nevezte írói munkásságát. Ez még nem volna akkora baj, legfeljebb a túltengő egóról lehetne szó. A botrány azért robbant, mert álnéven tette, és harmadik személyben ragozott.

Mi ezen a botrányos? Nem történt bűntény. Sem törvénysértés. Ez végül is nem tilos.
Csak etikátlanság? Csalás? Becstelenség? Vagy csak egy balszerencsével megvert huncutság?
A dolog egyszerű, épp ezért bárkinek eszébe juthatna. Regisztrál egy népszerű közösségi oldalon, álnevet használ, és leír minden szépet és jót, ami csak belefér a hozzászólások üres hasábjába. Még ármánykodik is egy kicsit, ha már ott van, "beszól" egyet-kettőt néhány irodalmi vetélytársának.

Mi is volt ez tulajdonképpen?
Néhányan azt kérdezik, miért nem kérte meg a barátait, hogy írjanak róla dicsérteket, ha ilyesmire vágyott?

Nos, megpróbálom empatikus módon megérteni Nicodemus Jonest.
Talán úgy érezte, senki más nem érti annyira a saját zsenialitását, mint saját maga.
Vagy talán csak a riválisait akarta jól leszólni, de közben nem tudta megállni, hogy magát ne állítsa velük ellentétbe.
Vagy talán nincs olyan barátja, akit megkérhetett volna.

Nicodemus Jones igazi neve Roger Jon Ellroy. Egy sort sem olvastam még tőle, de ezek után meggondolom. 

Kíváncsivá tett. És úgy sejtem, másokat is. Akkor meg mit "empátiázok"? Itt a válasz, hogy miért tette, amit tett.

Most a fél világ róla beszél. Hát nem világos?

CSILLAGKÖZI MESÉK

 

AZ UTAZÓ

Nagyon titokzatos volt, talán inkább misztikus. Mégis, nagyon elérhető. Felemelő. Izgalmas.
Az emberek – már akiknek ez megadatott – ültek a tévéjük előtt. Vagy mások tévéje előtt. A szomszédok átmentek egymáshoz, néhány lakásban egy egész csapat szorongott. Kicsi, mélyen ülő képernyők vibráltak a nagy, sötét dobozokban. Fekete-fehéren és homályosan. Hol voltak akkor még a mostani képfelbontás-méretek…
1969. július 20.
Olyan egyszerű volt. Nehéz szkafanderben is könnyedén – alig gravitációban, egyhatodnyi súllyal – óvatosan
leereszkedett a talajra. Apró porfelhők szálltak a csizmája alól. És ott volt. Az a kis lépés… amely olyan hatalmas volt.

Voltak, akik nem hitték el. Vannak, akik ma sem hiszik el. Miért nem? Az egész csak pontos navigáció kérdése. (Már a tudomány és technika szintjén és a sok-sok pénzen túl, ami még kellett hozzá.)

Én elhittem. Hiszem most is: Neil Alden Armstrong a Holdon járt. Elsőként. És utána még jó néhányan.
A Hold csak egy nagy kődarab. A Föld békés, csöndes társa a Nap körüli úton. És az űr viszonylatában nincs is túl messze. A fölény bizonyítása volt az oka, hogy megtegyék ezt a kis lépést, de ez mára lényegtelen. A fontos, hogy megtették.
Az űrhajós – Az Utazó – ott járt a Holdon, és mert most már örökre eltávozott a csillagporos sztrádán, megérdemli, hogy örökké emlékezzünk rá. Mert ő volt az első. Mert képes volt rá. Mert nem félt elsőnek lenni.

Neil Armtrong parancsnok minden elismerést megérdemel, és bármilyen gyönyörű emlékművet. Biztosan állítanak is majd neki. Szép és dicsőséges emlékmű lesz.

De hiszen már van! Nézzetek fel az égre holdfényes estéken! A Hold és Neil Armstrong összetartoznak. Ott ragyog az esti égen a legszebb emlékmű, az Utazó emlékére.

A FANTÁZIA KAPUJA

A fikciós irodalomról gondolkodom, most is, mint már annyiszor. A képzelet teremtette történetekről.
 Arról, vajon mennyi az értékük.
A sci-fi, a krimi, a fantasy, a románc. Ezek mind kitalált történetek. Mesék, ha tetszik. A fantázia játékai.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell őket komolyan venni. A játék csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük. Gondoljatok a sportolókra! A focistákra, a tenisz-sztárokra, a sakk-nagymesterekre! Vagy a póker-klasszisokra!
A játék nagyon is komoly, és el is kell hinni – mindaddig, amíg benne vagy. Tovább nem muszáj, de addig bizony benne kell élni. Éppen ezért szórakoztat. Ezért van, hogy ellazít, megnyugtat, feltölt új erővel, vagy új ötleteket teremt a valóság holnapjaihoz. A fantázia – fontos fűszer a hétköznapok tartalmas levesében.

Mi, fikciós írók "csak" játszunk vele, de amint látjátok, elég alapos játék ez. Mégis, sokan nem értik, hogyan foglalkozhatunk ilyesmivel. Ki-be járunk a fantázia kapuján, közben elfelejtjük, hogy mennyi súlyos gond nyomja az emberek vállát a való életben…
Ők azok, aki méltóságán alulinak találják, hogy akár csak belessenek ezen a kapun. Általában túl komolyan veszik önmagukat és az életet. (Csak súgva mondom; félnek. A fantáziától. Attól, hogy ott rájönnek, rendezett és elégedett életük egyáltalán nem olyan élet, amilyet szeretnének... De ez már mélylélektan, úgyhogy hagyjuk!)

A fantázia lényege az, hogy nem valóság. Azt hiszem, éppen ettől olyan értékes. Megteremtheti azt, ami a világból hiányzik. Megteremtheti, vagy kiegészítheti, vagy kiszínezheti. Megszépítheti a világot. Tervek születhetnek belőle, új találmányok a technikában, vagy fontos változások a társadalomban. Ahogy ezt nálam nagyobb intellektusok szokták mondani: "Csak egy ötlet kell."

Mennyi értékes dolog, amire képesek vagyunk a fantáziánkkal!  Ne becsüljétek le!

KIS LEVELEK

JEROMOS

Nos, lehetne eredetibb neve is, de ma kereszteltem el, és ma Jeromos napja van.
Amint látjátok, szeretem a havat. Jeromos is szereti (ki, ha ő nem?), tehát jól megvagyunk.
Havas üdvözlet mindenkinek!

ROMANTIKUS SZERELEM ELSŐ PILLANTÁSRA

ROMANTIKA

Talán, mert jön a tavasz. Talán, mert vannak véletlenek. Talán, mert figyeltem rá.
Akármiért is, de az elmúlt napokban több helyen is találkoztam ezzel a témával.
A romantikával.

Nem tudom, van-e blog etikett, miszerint nem illik mások blogjára válasz-bejegyzést írni. Ha van ilyen illemszabály, én most megszegem. Ha nincs, akkor nincs baj.

A téma igazából két téma.

1. Létezik-e szerelem első látásra?
2. Kell-e egy regénybe romantikus cselekmény?

Úgy éreztem, nekem is be kell szállnom ebbe a virtuális, és egyébként sem létező vitába.

A regényeimben többször, és többféleképpen is exponáltam efféle helyzeteket. Nem vagyok kimondottan romantikus regényíró, de a romantika a történeteim fontos része. (Bár igyekszem ezt tetszetősen, de a realitás közelében maradva elrendezni.)
Nálam tehát mindenképpen szezonja van a kérdésnek. Azaz, mindig szezonja van, így most is.

1. Szerelem első pillantásra.

Abba nem szeretnék beleszólni, ki miben hisz. Minden ember úgy teljes, ahogy van. Mindenki szabadon hihet bármit, ez a szép benne.
Csak a kifejezést igyekszem megmenteni: "szerelem első látásra".
Van. De mert sokfélék vagyunk, úgy pontosabb, hogy kinél van, kinél meg nincs.
Talán bizonyos személyiségjegyek szükségesek hozzá, hogy valaki képes legyen szerelmesnek lenni egyetlen kósza perc alatt.
Egy arc, egy tekintet, egy illat, egy mozdulat. Néhány különleges szó, vagy egy szép gondolat. Bármi, amiben a testi-lelki másik felünket véljük felfedezni.
Itt nem arról van szó, hogy mennyire tartósak az ilyen érzések. Akár azok is lehetnek. Vagy nem. Láttam már ilyet is, olyat is.
Olvastam egyszer valahol erről egy tanulmányt. Azt mondják, a pillanat kell hozzá. Hogy olyan lelki szakaszban legyünk, mikor szükségünk van a vonzódásra, és nyitottak vagyunk a bizakodásra. És a testi vágyaink is működjenek. Mert ha ezek éppen távol állnak tőlünk, akkor beléphet az ajtón életünk nagy ábrándja, minden test-lelki tökéletességgel – vagy akár az ölünkbe is ülhet – nem fog hatni ránk.
Ennyit a fogalomról.

Miért van az, hogy a romantikus írók szívesen használják ezt a ritka érzelmi jelenséget?
Egyrészt, mert a romantikus írók igyekeznek mindenből a legszebbet megmutatni. A legszebb nők, a legvonzóbb férfiak, a legszebb tájak, a legpuhább ágyak (bocsi!) Ez egy ilyen műfaj. Az első látásra szerelem pedig vitán felül szintén a világ egyik legszebb tüneménye.
Másrészt, mert a romantikus írók is praktikusan gondolkodnak. Egy romantikus regény általában egy szerelem története. Ha ötven oldal kellene hozzá, hogy a főhős és a főhősnő egymásba szeressen, az rengeteg munkát jelentene, és alig maradna hely a tényleges cselekményre, az u.n. történet-vezetésre.
Egyszerűbb mindjárt exponálni a csodás szerelmet, aztán jöhet a bonyodalom.
Én így látom ezt, de lehet velem vitatkozni.

2. A regények romantikus száláról indított kerekasztal-konferenciát pedig nem igazán értem. Kell, vagy nem ilyesmi egy regénybe.

Kérem!
Attól függ.
Ha úgy van kitalálva, hogy van neki, akkor kell.
Ha meg azt a koncepció, hogy teljesen más a téma, akkor nem kell.
Mindkét esetben íródhat irodalmi csoda is, meg csapnivaló férc-ponyva is. Nem ettől függ.
Nohát!

BLOGOK, HONLAPOK, STÁTUSSZIMBÓLUMOK

INGYENES LÁZADÁS

Hát, az enyémek a Google oldalain vannak. Mármint a blogjaim, és a honlapom.
Tehetném máshová. Az internetes szolgáltatómnál jár nekem bőséges tárhely, és saját domain-nevet is vehetnék.
Akkor pedig mi változna?
A megítélésem? A státuszom? A rangom?
Lehet, hogy néhányan így gondolják, de én nem hiszek ebben. Vagyis, talán hiszek, de nem vetem alá magam ennek az irányzatnak.
Valaki nemrég megkérdezte, miért nem hozok létre saját webcímű, egyedi honlapot?
Most megint egy régi bálványomat fogom megidézni; John Lennont.
Akik többet tudnak róla, mint egy régen eltávozott klasszikus könnyűzenész nevét, azok emlékeznek, biztosan emlékeznek John szemüvegére. Arra a jellegzetes, kerek, apró, drótkeretes okuláréra. Az a szemüveg John Lennon egyik védjegye volt.
Vehetett volna méregdrága, divatos szemüvegkeretet, akár minden hétre újat. De szándékosan azt az olcsó keretet hordta, amit az ő hazájában a legolcsóbb betegbiztosítás támogatott. Ha magyar viszonyokra lefordítanám, azt mondhatnám, SZTK szemüveget viselt. A szegények szemüvegét.
Lázadásból, szolidaritásból, együttérzésből.
Én nem hasonlítom magam hozzá, ilyen nagyképűségre sosem vetemednék. Ő egy különleges csillag volt… De ezzel a példával mégis, talán egyszerűbben megindokoltam, miért nincs saját domaines, hivalkodó weboldalam.
Mert, ha nem is mérhetem magam John Lennonhoz, azért lehetnek hasonló elveim, mint neki voltak. Mintha egy példaképet követnék (bár ez enyhe túlzás). Az én egyszerű, tucatsablonos oldalaim az én SZTK szemüvegem.
Történetesen abban hiszek, hogy nem a státuszra kell törekedni, hanem a munka minőségére. Itt nincsenek egyedi kunsztok, nagy webes truvájok. Ha jó, amit írok, az jó az ingyen-oldalon is. Ha meg nem jó, akkor mire hivalkodna egy ilyen kacsalábon forgó web-palota?
Szilveszterkor nem tettem semmiféle fogadalmat (nem szoktam). Ám most teszek egyet, a közelgő tavasz, és a heteken belül megjelenő új könyvem alkalmából.
Ünnepélyesen megfogadom, hogy ha úgy hozza a sors, és sikeresebb leszek, mint most vagyok – ha a könyveim akárhány tízezres példányszámban fogynának, és az olvasóim a kiadómat ostromolnák már a megjelenés előtt egy-egy új regényem első példányaiért – akkor is ezt az egyszerű, ingyen-oldalt fogom használni. Ezen, vagy egy ehhez hasonló helyen lesz a bázisom, és ide várom mindazokat, akik szeretik, amit csinálok.
Itt, és a weboldalamon most is kedves vendégem mindenki, aki olvasta, olvassa, vagy olvasni fogja bármelyik könyvemet. Azok is, akik sosem fogják őket elolvasni, csak élvezik a blogjaimat. Sőt, azok is, akik csak véletlenül esnek be ide, és azt sem tudják, ki vagyok. Még akkor is kedves vendégek, ha egyik feltételnek sem felelnek meg, és fejcsóválva, sietve továbbállnak.
Olvassatok kedvetekre, és ajánlom a régebbi bejegyzéseimet, a másik blogomat, és a weboldalam novelláit is, szeretettel.

A SZÓ EREJE

GYÉMÁNTOK

Ha kérdezek, felelsz. Ha nem kérdezek…

Van egy öreg vicc.
- Mi az abszolút pimaszság?
- Ablak alá …-ni, és bekopogni e.ü. papírért.

(Az eredeti vicc durvább szavakat használ, de én csak a regényeimben trágárkodom – néha, ha épp oda illik.)

Azért jutott eszembe ez a vicc, mert nem is olyan régen valaki épp így viselkedett velem. Nem is!
Fokozta a helyzetet. Fordítva csinálta. Bekopogott, hogy adjak neki e.ü. papírt, mert az ablakom alá óhajt …-ni.)

Mit mondhatnék neki? Mondjam, hogy jó szándékának mézes bödönbe töltött ecetéből egy csepp sem ért el a lelkemig?
Nem mondom, mert nem volna igaz. Nem hazudok, még miatta sem. Önmagamat nem csalom meg.

Kedves Mézes Ecet!
Jól tudom, és régóta tudom, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. Az ízlések sokfélék.
Bárkinek joga eldönteni, hogy tetszik valami, vagy nem, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen "viselkedni" kell, legalábbis, a valódi jóindulat látszatának kedvéért. Te mit gondolsz erről?
Én védjem meg azt, amit csinálok?
Nem gondolom, hogy szükséges.
Tisztelem és büszkén szeretem ezt a stílust, ezt a kifejezésmódot. Talán kevés író indul a pályára azzal a szándékkal, hogy féldrágaköveket alkosson – mindenki valódi gyémántokról ábrándozik. Nos, én a ritka kivételhez tartozom; színes kövekből szeretek alkotni, egyedi ékszereket. Nem áll jól nekem a hideg gyémánt…
Csak hát ez a dolog nem is erről szólt. Azt hittem, az élet majd minden találékony csapdáját ismerem már. Tévedtem. Még én is tanulhatok újat.
Apró mulasztás hozhat talán bosszús viszonzást, hogy a gyarló büszkeség revánsot vegyen.
Nos, ez volt a csapda. A bizonyosság ereje megingott bennem. Egy rövid időre…
Eltöprengtem rajta, vajon mennyire jó az, amit eddig létrehoztam. Nem azon, hogy mást kellene írnom a történeteim helyett (a fölényeskedő jelzőidet inkább nem biggyesztem ide) – csak azon, hogy talán nem vagyok olyan jó benne, bár sokan mondják, hogy igen.
Nos, igen! Azt hiszem, ezekkel a történetekkel jó társaságban vagyok.
Nincs szükségem rá, hogy ezt bizonygassam.

Januárban megjelenik az új regényem. Bizonyít helyettem.
Olvassátok el! Mindenkinek adni akartam vele. Egy szép varázslatot, egy komor és mégis napfényes szerelem izgalmas, drámai meséjét. Azt mondtam, mindenkinek! Azoknak is, akik az ecetet szeretik.

Én nem válogatok az olvasóim között. Mindenki ugyanazt kapja tőlem. A legjobbat, amire képes vagyok. Ennél drágább gyémántot senki nem tarthat a tenyerén.

JANUÁR

DUPLA BLOG – DUPLA BOLDOGSÁG

Január van. A gerlék reggelente búgnak az öreg, kiszáradt diófán. A hó békés fehérséggel takargatja a fázós kertet…

Január van, tehát döntöttem. Nem zárom le ezt a blogot sem. Legyen kettő!
Van akkor egy pöttyös, és egy ábránd-kék.
Írnivalóm pedig lesz, kettőre is elegendő.
Legyetek a vendégeim mindkét blogomon!

La Cuentacuentos
http://gjgoth.blogspot.com

ÜNNEP

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK
(és blog-látogatómnak és véletlen vendégemnek)

ÁLDOTT, BÉKÉS, MEGHITT KARÁCSONYT KÍVÁNOK!

ÚJ BLOG - A MESEMONDÓ (La Cuentacuentos)

SABLONOK ÉS VÁLASZTÁSOK

Igen, most tényleg elhagyom a pöttyöket.
Ezt a blogot itt abbahagyom. Nem tűnik el, de nem bővítem már tovább.
(Nincs szívem ezt a sablont eltüntetni a feledés ködében, így inkább költözöm. Talán jobb is, mert új blog, új inspiráció.)

Egyszerű. Ez volt a gondolatom az új bloghoz. (Azért kicsit ábrándos is legyen!)
Nem bonyolítottam. Megköszöntem szépen a Google-nak, hogy ilyen szépek a gyári sablonjai, és beértem vele. Még nincs teljesen kész, de már olvasható.
Igyekszem majd később minden fontos, régebbi bejegyzést láthatóvá tenni onnan is.
Gyertek, nézzétek meg!
(És dicsérjétek meg egy kicsit! Jólesik az ilyesmi, így, hideg decemberben.)

AZ ÚJ BLOGOM CÍME:

La Cuentacuentos
http://gjgoth.blogspot.com

Szeretettel várok ott mindenkit!
(És szeretettel várom, hogy régi és új olvasók iratkozzanak fel rá. Légyszi! Nem kell saját néven, hiszen tudjátok! A fő, hogy jó sokan legyetek!)

MAGYARORSZÁG EGY ELMÚLT BARÁTSÁGBAN

KÁVÉ, KÉT CUKORRAL

Tücsök két cukorral issza a kávét. (Én hárommal innám, ha kávéznék, de nem szoktam.)
Olyasféle csöndes délután volt, amikor az élet állni látszik. Senki nem jön, nem megy. A kávénak mesés illata volt, és hagytam múlni az időt.
A barátságról beszéltünk.
Nem akartam erről hosszan töprengeni, de megtettem, mert Tücsök egy barátjáról beszélt. Pontosabban egy volt barátjáról.
Nekem is vannak volt-barátaim.
Néhány barátság egyszerűen csak elmúlt, és nem láttuk egymást többet.
Néhány barátság újjászületett, és jobb, mint valaha.
Néhány barátság meghalt. Az emléke, mint egy halk-szavú ábránd, még itt lebeg, de feltámasztani lehetetlen.
Erről akarok beszélni.

Hallottam egy régi barátomról, aztán olvastam tőle néhány sort. Néhány mondatot, ott, ahol sokan láthatják. Ahol nyilvánossá válik, amit az ember leír.
Olvastam, és nem hittem el. Ő az, akit ismertem?
Voltatok már úgy, hogy valakiről azt hittétek, ismeritek?
Ez így elég. A mondat magában hordozza a folytatást. (Azt hittétek, de tévedtetek.)

Arra gondoltam, talán mégse tévedtem. Akkor úgy volt, és most másképp van. Gyorsan végiggondoltam, vajon én is megváltoztam? Mit mondanék most másképp neki, mint ahogy akkor mondtam?
Semmit. Minden ugyanúgy mondanék (ha még nem vagyok szenilis). Én tényleg nem változtam. Ám ő igen. Nem volt benne sohasem rossz szándék, most pedig csak azt látni rajta.

Mit vett el tőlünk az elmúlt tíz és valahány év? Hányan lehetünk, akik nem ismernek rá régi barátokra?
Én nem sajnálom azokat, akik barátokat veszítettek. Azokat sajnálom, akik elvesztek. Becsapták őket, és ők hagyták. Elhitték, hogy a gyűlölet erősebb egy országnál. Megszerették a gyűlölködést, a szószólói lettek. Tán büszkék is rá.
Nem keveredem vitákba, kéretlenül főleg nem. Nem szól hozzám, tehát én sem szólok, csak remélek. Remélem, azért maradt benne valami a jóból. Csak miatta remélem, hogy maradt. Hiszem, hogy egyszer mindenkit megmér a Sors. Előbb, vagy utóbb. Nem játszom a Sors Kezét, semmi közöm hozzá, csak nem kívánok rosszat egy régi barátnak. És nem haragszom rá. A világosságot kívánom neki, az értelem kinyíló kapujához a kulcsot. Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.
Túl sok a sötétség az országban. Túl sok a gyűlölet. Bizalmatlan, türelmetlen, ádáz, és gőgös. Magyarország 2010-ben.

Nem, ez nem igaz, tudom. Ez egy szép ország. Még mindig az. Ha nem hiszed, nézd meg a mosolyát, egy szép ünnepnapon!
Kevés a mosoly? Kevés az ünnep?
Akárhány ünnepnap lehet, nem kell ahhoz piros-betűs nap.
Mosolyogjatok! Arra is, aki gyűlölettel beszél (legalább belül mosolyogjatok)! Aztán majd csak lesz valahogy.
Ne add fel, Magyarország!

A SZERETET ÁRNYÉKA

HIÁNYTALANUL HIÁNYZIK

Rég nem kaptam levelet Garfieldtől. Ő nem a lustaságáról ismert cicus. Egy barátnőm volt, és nem hívják Garfieldnek. Maradjunk annál, hogy Mary. Ez is becenév volt, de ennyi elég.
Szerette azt a csíkos kis képregény-szörnyet, egy időben minden levelében rajzolt macskatappancs lenyomata kísérte az aláírását.
Ebből nem következik, hogy Mary éretlen személyiség lett volna. Ő volt az egyik legjobban összerakott ember, akit ismertem. Romantikus és mégis racionális, vidám és egyszerre ijesztően logikus is. És ezzel együtt képes volt képtelenül meggondolatlan is lenni. Sosem vette túl komolyan az életet, és talán éppen ezért, a legtöbb dologban sikeres volt.
És önzetlen barátnő is volt. Majdnem testvérnek éreztük, és így is neveztük egymást. Én voltam a „nővérkéje”, ő meg a „húgom”. (Egyikünknek sincs igazi testvére.) Tényleg régen volt.

Rengeteg vicces és ábrándos szamárságot műveltünk mi ketten. Mindenhová együtt mentünk, ahol csak történt valami érdekes. Kibeszéltük egymásnak az összes lelki és szerelmi ügyünket. És segítettünk egymásnak, mindketten elvégeztük a lelki varázslatok ránk eső részét, mint két szeleburdi őrangyal.
Két dolog jut eszembe, amire mindig emlékezni fogok, ha rá gondolok.

Amikor az első regényemet írtam (soha nem fejeztem be), hetente többször is találkoztunk. Egy parkban vártam rá, egy padon. Vagy ő rám, ha előbb ért oda. Aztán már csak kikapta a táskámból a kedvenc spirál-füzetemet. – „Mutasd!” – Elolvasta a legújabb részleteket, és tele volt lelkesedéssel. – „Több nincs? Mi lesz a folytatás?”

A Várban jártunk, ősz volt, vagy tavasz. A Halászbástyán, a lépcső alján álltam, ő pedig feljebb. A kőkorlátra támaszkodtunk, sütött a nap, és odafentről csodálatos zene szólt. Egy idős férfi gitározott a bástyán a turistáknak, spanyol dallamokat játszott. Már nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de akkor az egész életem ragyogott, mint a napfény, és dalolt, mint az a spanyol gitár, és ezt Mary-nek meséltem el.

Nem ezért, hanem másért. Más okból jutott eszembe, és megkeresném őt, de már kerestem, és nem találom.

Volt közöttünk valami rejtőző feszültség, nem igazán civódás, vagy vita, vagy harag. Azt hiszem, abból eredt, hogy ő még nagyon fiatal volt. Abban a korban járt, mikor az ember szereti azt hinni, hogy megtalálhatja önmagát. Lehet, hogy úgy érezte, én vagyok az árnyék a tükrében, amitől nem látja pontosan, ki is szeretne lenni, ha majd igazi felnőtt lesz.
Talán így volt, talán nem. De ha árnyék voltam is, csak a szeretet árnyéka…

Az az igazság, hogy Mary-t, az én Garfield cicus barátnőmet elvesztettem az élet sodrában. Nem is kaphatok tőle levelet, mert évek óta nem tudunk egymásról semmit. Nekem nagyon hiányzik, és mindig is hiányozni fog. És sajnos, nem jut eszembe egyetlen ideillő varázslat sem, hogy visszahozzam az elillant időt. Ezt a bejegyzést egy különleges barátság emlékének ajánlom.

ŐSZI BOLDOGSÁG

BLIG-BLOG

Ez csak egy szójáték, nem jelent semmit. Lehetne Big Blog, de nem az. Kicsike, és szerényke.
Szeretek blogokat böngészni, bár ritkán iratkozom fel. Nem lustaságból, hanem mert úgysem jönnek viszonozni. Na és akkor mi van?
Ágyesz bugyesz.

Ez most kicsit sértődötten hangzott, pedig sok minden vagyok, csak sértődött nem. Nem érnek el hozzám a rossz hangulatok. Például, mert boldog vagyok.
1. Megjelenik a harmadik regényem. 2. Ősz van, és ezt imádom. Belebújok egy nagy sálba, a szél ellen, és belebújok Tücsök kabátgallérjába (ő is benne van), és sétálunk. 3. Vásárolni voltam Tücsökkel, és kaptam tőle a láncomra egy szív függőt, piros gránátkővel. Csak úgy. Meg a regény örömére. Szeretem a sötét köves ékszereket, azt hiszem, jól állnak nekem.
Ez három „több mint boldogság”.

Szeretnék sok mindent leírni ide, de most nem megy. Írni fárasztó, amikor élni kell. Élni, élvezni a percek múlását. Pedig írnék titkokról, álmokról, munkáról, nevetésről. Majd!

(Nézegettem a neten olyan oldalakat, ahol a regényeim szerepelnek. Mit mondjak? Nem állnak hosszú, tömött sorban a hozzászólók. Írtam egy üzenetet nektek. Ott lent van, baloldalt, egy gyönyörű vers alatt.)

SZERETNÉK...

NÉMA VENDÉGSÉG

Elgondolkodtam. Már megint…
Azon töprengtem, milyen jól elképzeltem, hogy majd beszélgetünk. Ti és én.
Nem beszélgetünk. Jöttök hozzám, olvastok, és szó nélkül elmentek. Miféle vendégség ez?

Ez a blog az otthonom legszebb szobája. A vendégszoba. Szeretettel látlak itt benneteket.
Nem vagyok jó házigazda? Morcos az üdvözlés? Hideg a kávé? Kényelmetlen a fotel?
Szeretek beszélgetni. A profilomban is azt írtam, „beszélgetőtárs”.

A valódi életemben folyton beszélgetek. Pontosabban velem beszélgetnek. Gyakran idegenek is.
Megszólítanak az utcán idős nénikék. Tanácsot kérnek tőlem az üzletben. Beszélgetni kezd velem az eladó, vagy a pénztáros. Mögöttem áll a sor, és a pénztárosnő mosolyog, és beszél… Vagy a postás cseveg velem a kapuban. A szomszéd jön oda hozzám, mikor az utcán sepregetek… Felhív a barátnőm, és nem teszi le a kagylót, bár húsz perce csak semmiségekről folyik a szó…

A családom, a barátaim, a szerelmem. Az utca népe. Bárkinek lehetek beszélgetőtárs, csak nektek nem?
Ez a virtuális világ ennyire más? Elidegenít? Vagy csak el vagyok átkozva, mint Bagaméri, a fagylaltos?

Írok mindenféléről, ami eszembe jut. Mesélek nektek, mert arra születtem, hogy meséket mondjak.
Valaki mondja meg… De tényleg! Miről szeretnétek olvasni, miről tudnátok beszélgetni velem?
Hadd mondjak még több mesét!