GYILKOS SZOPRÁN ÉS INTRIKUS TENOR

Nem az opera világára gondoltam. Ott ritkán fordul elő ilyen szokatlan hang-szereposztás.
A magyar filmszinkron az, ahol mostanában bármilyen szereposztás előkerülhet a spájzból.
Ez nem válik a hajdan legendás magyar szinkron jelenkorának dicsőségére.

Nem hiszem, hogy tegnap kezdődött ez a néha már tragikomikus kocavadászat. Inkább tegnapelőtt.

Biztosan van még, aki emlékszik Az utolsó mohikán 1992-ben készült változatára. Én nagyon szerettem ezt a filmet; bár az eredeti regényből nem sok maradt a feldolgozásban, mégis igazán jó film lett.
Emlékszem, sokszor láttam (nem árulom el, hányszor) moziban. Akkoriban még nem voltak plázák, de a hajdani Kőbánya mozi remek adottságokkal rendelkezett. Kényelmes székek, nagy, szellős vetítőterem, és sztereó hang. Ez a film ott igazi élmény volt. Ennek az élménynek nagy részét éppen a film hangja adta. 1993-ban Oscar-díjat is kapott érte - a legjobb filmhang kategóriában.
Daniel Day-Lewis szuggesztív színész, a filmben mesésen nézett ki, és a hangja... nos, az megérne egy külön bejegyzést, de odáig nem ragadtatom magam. Viszont volt még néhány hangcsoda a filmben. Például a zajok, az öreg fegyverek térhatású dörgése és ropogása, a csaták, közelharcok halálos zöreje, az indiánok velőtrázó rikoltása, és mindehhez egy csodálatos zene, tökéletes egységben. Az angolok angolul beszéltek, a francia tisztek persze franciául, az indián szereplők mindkét nyelven, jellegzetes akcentussal; a törzsi nyelvek szavai; és a csúcsjelenet a huronok táborában, ahol három nyelven zajlik a vita életről-halálról. Virtuóz volt, komolyan!
Aztán a DVD megjelenés alkalmából kapott egy szinkront. Természetes, hiszen nem minden filmrajongó tud írni-olvasni. (!) A hangzó élményben a film így nagymértékű veszteséget szenvedett, (Oscar-díjas hangot magyar stúdiótól már akkoriban sem várhattunk), de azért még elérhető maradt a feliratos változat, a jobbak kedvéért. Ám amikor a film átkerült a tévécsatornák műsorába, a feliratos verzió valahol elveszett... És még örülhettek, akik az eredeti forgalmazó szinkronját kapták, mert aztán lett neki egy másik is, ami alulmúlhatatlannak bizonyult.

Akkoriban azt hittem, elszigetelt eset volt, de később sejteni kezdtem, hogy valójában a romlás kezdetének voltam fültanúja.
Most elindult egy kezdeményezés, mellyel szeretnék elérni, hogy a plázák 5.1-es szuper hangtechnikája az eredeti színészek eredeti - gyakran utánozhatatlanul szép és ihletett - hangját is közvetítse nekünk néhanap.
Gigászi harcnak néz elébe ez a kis mozgalom. Merthogy ez mára egy álomkép lett. Feliratos film? Ugyan, ki ülne be egy ilyenre...
Ha a 90-es években kevesebb írástudó néző mutatkozott, mint annak előtte, akkor ez mára nyilván hatványozódott. Istenem, hiszen akkor ki kellene betűzgetni az egy vagy másfél soros szöveget, és közben a képek tovaillannának. Micsoda erőfeszítés mindez egy másfél órás filmhez! Ki tudja egyszerre a véres képeket bámulni, marokkal enni a kukoricát, és még olvasni is?
Nos, a helyzet az, hogy akadnak még néhányan, akik tudják ezt a kunsztot. Igaz, nem túl sokan.
Így hát, egyelőre nem sok remény van, hogy a moziban, az óriási vászon előtt ülve teljes legyen a filmélményünk. A film-felirat elveszett a múlt ködében, mint a műszálas pulóver, meg a zsebrádió.
Nekünk már csak az marad, hogy megvehetjük teljes térhatásban a filmet, egy kisebb vagyonért (miután egy nagyobb vagyonért a megfelelő lejátszót megvettük), és akkor választhatjuk a feliratokat, magunknak, a sötét szobában, elrejtőzve a világ szeme elől. És akkora képernyőn nézhetjük, amekkorára futja. Egyedül, titokban, ahogy régen a külföldi pornót nézték az emberek.
Vagy hallgathatjuk a modern szinkronok parádéját, a rekedt szopránban sikongó bérgyilkosnőt, és a kappantenorján hadaró főgonoszt. Ja, és hogy tényleg azt mondják-e a színészek, amit a szinkronrendezők sivár sablonjai a szájukba adnak? Nos, ha nem, hát az se baj. Fontos, hogy jól fogyjanak a jegyek, és éljen a filmkultúra!

MOST VAGYOK

Hogy is csináljátok? Fiataloknak fiatal regényeket, öreglányoknak öreg regényeket? Szerintem meg kellene próbálni fordítva. Öregeknek fiatal regények, és a fiatalok olvassanak vén regényeket.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára?
Ez tévedés. Nincs különbség, csak ti hiszitek. A tizenhat éves ábránd ott marad mindenkiben, még hetven évesen is. (Legfeljebb jobban elrejtőzik.) A lélek nem öregszik. Lassan megtanul alkalmazkodni, de nem öregszik.
Próbáljátok megérteni az idő múlását! Amennyit ad, annyit el is vesz. De az emberek túltesznek rajta. Még annál is többet vesznek el – egymástól.
"Öreg vagy te már ehhez!"
Ismerős? És összehúzod magad, bűnbánóan, ha meghallod?
Mondd ezt egy tizenhat évesnek! Nevetni fog és azt válaszolja: "Kit érdekel?"
Mitől változtál meg így?
Senkinek ne változz!
Még az időnek se hagyd, hogy elvegye tőled a fiatal lelkedet!

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

IRIGY PROVOKÁTOROK

Láttam egy óvodás kisfiút a játszótéren. Úgy negyedórán át figyeltem, mit csinál. Játszott, vagy küzdött?
Igazából nem játszott, vagy ha igen, akkor életre-halálra. Bár sok játék volt a homokozóban, neki azok nem kellettek. Nem, azok nem, amelyekkel senki nem játszott. Neki mindig az kellett, ami valakinek a kezében volt. És meg is szerezte őket. Durván, gyorsan, erővel. Kirángatott egy zöld locsolókannát egy kislány karjából, és szinte élvezettel nézte, hogy a kislány tehetetlenül enged neki.  Töltött egy kevés homokot a kannába, majd unottan eldobta.

Újabb zsákmányra vadászott. Egy piros autóra. Ezt már nehezebb volt megszerezni, két fiúcska éppen garázst épített a csábító járműnek. A dolog nem ment harc nélkül, néhány dühödt ütés és sírás volt az ára, de kis hősünk végül megkaparintotta a málnaszínű ingóságot. Aztán tologatta vagy fél percig az autót, és végül otthagyta.
Ott bizony, mert nem ez volt a lényeg. Nem a játék. A szerzés öröme, vagy az erőfitogtatás, vagy mások bosszantása. Vagy talán nem is tudta, hogyan kell igazából játszani. Nem volt meg benne ez a képesség a tiszta örömre… az alkotásra. Csak rombolni szeretett, átélni újra és újra a rontás győzelmét. És mindeközben olyan békésen ragyogott a májusi napfény…

Találkoztam az utóbbi időben néhány kötekedő alakkal. Volt közöttük uralkodni vágyó bolti őr, aki nyilvánvaló zaklatási vágytól hajtva üldözte el a vevőket, akik belelapoztak egy szupermarket újságjaiba. Volt internetes "vita-provokátor", aki egy egész csoport ellen indított támadást, dühödt cinizmussal, sértő kíméletlenséggel. Volt egy drága autóban pöffeszkedő, félmeztelen krapek, aki a parkolón átsiető gyalogost próbálta elütni, majd agresszív gúnnyal kiabált rá, hogy "Ez parkoló, nem sétaút!" Ez utóbbi alak tette halmozottan bicskanyitogatónak bizonyult, mivel egy nővel szemben követte el azt…

Mit számít, hogy néhány szerencsétlen "troll" provokálósdit játszik frusztrált magányában?
Számít. Ők nem egyszerű "trollok".

A játék mindig ugyanaz volt, mint a játszótéren, csak nem locsolókannával.
Vannak olyan emberek, akik azzal a vággyal küzdenek nap mint nap, hogy kitűnjenek a tömegből. 
Bármi módon jelet hagyni magukról, legyen az akár egy sáros kézlenyomat a fehérre meszelt falon, akár a graffitisek, akik megunván a piszkos betonfalakat, csinos házak oldalát maszatolják be éjjelente, pamut-csuklyáik rejtekében. Nem alkotás, csupán rombolás.
Pusztítása a szépnek, a békésnek – a meghitt, vagy a kreatív létnek.
Ha képesek lennének építeni, alkotni, akkor azt csinálnák. De hogy nem teszik, annak két oka is van.

Az egyik, hogy fogalmuk sincs, hogyan kell. A másik, hogy ha volna is, az alkotás nehéz dolog.  Fáradozni kell érte, türelemmel, és hittel.
És ami a legjobban dühíti ezeket az embereket, az az irigység. Azért, mert látják, hogy vannak, akik képesek a derűre, a szépre, a békésre, a kreatívra.

Vajon melyik az az életkor egy embernél, amikor még képes megváltozni? Remélem, nincs ilyen határ. Kívánok nekik pozitív, megvilágosodást hozó változásokat!

SZABAD FIRKÁSZOK, RAB ÍRÓK

MINDENNAPI HARAG

Nem szoktam. Talán, néha, egy picinykét… de inkább nem.
Ha író ember a politika tintájába döfi a tollát, elveszti regényes önmagát.
Láttunk ilyesmit az elmúlt időkben, túl sokat is.
Hiszem, hogy aki komolyan alkot a fantáziájával, az maradjon is ott. Másként hogyan vezesse ki a mindennapokba fásult olvasóit a mesék üdítő tisztására?
Hogyan szeressenek az olvasók egy kitalált világot, ha tudják, hogy akinek a világában járnak, nem gondolta azt komolyan? Vagy ha igen, sokan nem bocsátanák meg neki, hogy netán nem áll velük azonos oldalon…
Én komolyan gondolom, és az oldal, ahol állok, inkább felette van minden pártoskodásnak, mint közötte.

Mégis! Minden tollat forgató ember lát, hall, gondolkodik. Nem várhatja tőlünk senki, hogy ne érezzük a tollforgatók felelősségének súlyát. A leírt szó erejét semmi nem múlhatja felül. Nagy erő van a kezünkben, erős fegyver. Olyan erős, hogy nem illik (és nem is szabad) összevissza hadonászni vele. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem. Hacsak nem a pusztítás a szándék…

Látom az országomat, és látom a békétlenséget. Ismerem az országban pusztító, módszeresen gerjesztett futótüzek szándékát, de író vagyok, nem politizálok mégse. Juszt se! Azt a publicistákra hagyom, akik (MA MÉG?) (szerintem HOLNAP IS!) túláradóan szabadok, tehát megtehetik. Ők értenek hozzá, nekem meg nem ez a dolgom. Csak elgondolkodom. Szakértetlenül.

Szakértetlen gondolkodásom első állomása egy emlék:
Régen, nagyon régen történt. Volt egy főnökasszonyom az egyik első munkahelyemen. Egy afféle igazi sárkány volt. Nem tetszett neki a fiatalságom öntudata, talán zavarta a semmitől sem félő bátorság a szememben. Elhatározta, hogy módszeresen kikészít. Nem ment neki nehezen, bárkinek az idegeire ment, még ha nem akarta is. De ráadásul akarta. Minden napra, sőt, minden órára kitalált valami apró bosszantást, provokálást. Bejött a szobába, ahol dolgoztam, és semmi sem volt jó neki. Szóvá tette, hogyan áll a terítő az asztalon, vagy miért nincs középen a váza. Ha nyitva volt az ablak, becsukta, ha csukva volt, kinyitotta. Naponta beült egy-egy órára hozzám, hogy ellenőrizzen. Az összes munkámat, jegyzetemet megnézte. Az ujját végighúzta a leglehetetlenebb helyeken is, hogy talál-e egy szemernyi port valahol, mert a takarítás ugyan nem az én dolgom volt, de az is az én hibám lett volna, ha nem megfelelő a tisztaság…
Mondom, fiatal voltam, tapasztalatlan, és szenvedélyes. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam. Harcolni akartam vele. Pimasz lettem, agresszív, és a sértett düh válaszolt bennem. Egyszóval, bedőltem a provokálásnak. Majdnem sikerült, tulajdonképpen győztem is, de mindennek keserű volt az íze. Aztán, amint lehetett, elhagytam a csatateret. Felmondtam. Akkor úgy éreztem, a győzelem birtokában, de később inkább veszteségnek éreztem. Nem győztem igazán, bár nem is vesztettem. Vagy lehet, hogy mégis, mert végül elmenekültem onnan.

Miért meséltem el ezt?
Mert a csatavesztésem oka a naivitás volt. A provokáció egyszerű lélektani hadviselés. Mindenkit lehet provokálni. A terítő soha nem áll egyenesen az asztalon, és néhány apró porszem mindig marad, a leggondosabb takarítás után is. Amíg az ember elhiszi, hogy ezek valós problémák, addig sebezhető. A provokáció, az nem valóság. Egy fikció. Nem érdemes vele harcba szállni.

A publikált provokáció jelei olyannyira nyilvánvalóak, hogy akár utalnom sem kell rá. Gigászi médiafölénnyel sérteget, szurkálódik az egyik fél. Nem mondom, miért, mi okból, mert szerintem mindenki tudja. Csöndes, de kemény érvekkel küszködik ellene a másik oldal. Próbál minden apró vádra válaszolni, de úgy tűnik, sosem fognak azonos nyelven beszélni. Csak a keserű, ellenséges szikráktól vibrál a levegő körülöttünk, szünet nélkül.

Az egyik tisztelt felet megkérném, hagyja abba, de tudom, ez is naivitás. Jól fizetett műsort adnak, és meg kell dolgozniuk a pénzükért. (Átvitt értelemben, hiszen nem mindig pénzben kapják, de díj mindig jár érte.) Ezért badarság volna azt hinni, hogy szép szóra felhagynak vele.
A másik tisztelt felet is kérném, hogy türelmesebb legyen. Nem szabad minden provokálásnak bedőlni. Csakhogy tudom, némasággal nehéz küzdőteret nyerni. Sőt, életteret is.

Szakértetlen gondolkodásom második állomása is egy emlék:
Amikor iskolás voltam, úgy harmadikos, kiderült, hogy szemüveget kell hordanom. Igyekeztem csinosnak lenni, divatos keretet választottam. Az osztálytársaim úgy fogadtak el szemüveggel is, mintha nem is látnák rajtam. Ám a felsőbb évfolyamon volt néhány megátalkodott csibész, akik kipécéztek maguknak, és a szünetekben csúfolódva szólítottak meg, különféle gúnyneveken. Nem mutattam, de sebet ütöttek az önbizalmamon. Senkinek nem szóltam róla, de az én drága nagymamám egyszer elkísért az iskolába, és meghallotta. Azt mondta nekem: "Amíg ilyen öntudatosan, kihívóan bámulsz rájuk, ha csúfolnak, nem lesz vége-hossza. Ne vedd észre őket! Tégy úgy, mintha nem neked szólna! Hidd el, néhány hét múlva megunják, és abbahagyják." Nagymamámnak igaza lett, de akkor gyerekekről volt szó. Most egy országról beszélek.

Nyugalmas országban szeretnék élni. Nyugodt, felnőtt országban. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Csak egy fikciós író vagyok, nem publicista. Meséket találok ki, ez a dolgom, és ennek semmi köze a hétköznapokhoz. A mesék világának tisztelete köti a kezemet, és köti az emberi érzések tisztelete is. Nem bántok senkit, mert nem ezért fizetnek ;)
És nem bántok senkit, mert szeretem az országomat. Még így is, mindennapos, ádáz disszonanciába merülten. Sérti a fülemet a sok fals akkord, de nem állok be a karmesterek közé, abban a naiv hitben, hogy az én pálcám intése harmóniát teremthet.
Nem megyek én arra a szintre, ahol ezek a lélektani erőpróbák zajlanak. Gazdaságilag túl magas távlat ez egy egyszerű mesemondónak, morálisan pedig túlságosan alul van, a föld szintje alatt, nagyjából egy emésztőgödör mélységében.

Csak kérek. Mindenkit kérek, mérsékelje magát. Egyetlen életünk van, és többségünknek ez az ország az egyetlen hely, ahol élni akar és tud. Nem vagyunk egyformák, de egy közösség vagyunk. Úgy teljesség, ahogyan van, és ennek része mindenki.

Nem szólok tehát egyik félhez sem. Mindenkihez szólok, aki olvassa.
Érts meg, hozzád is szólok! Gondold át, mit nyersz, és mit veszítesz! Hátha érdemesebb lemondani a kétes dicsőségről, vagy bármilyen álságos előnyről, cserébe a békéért. Szabad vagy. Ha szabadon beszélhetsz, akkor szabadon el is hallgathatsz. Az is dicsőség, ha önmaga rosszabbik énjét győzi le az ember, ha nem is jár érte piros pont.

Ha csak egy vagy, ha csak te egyedül értesz engem, és megteszed, már nem írtam hiába…

A szó fegyver. Fegyvert nem szabad ember felé fordítani, még töltetlenül sem! Hacsak nem a pusztítás a szándék! Mit akarsz elpusztítani?

ELŐSZOBÁS TÍPUS

VAN ILYEN

Az ember kiélezett helyzetbe, konfliktusba kerül valakivel, de pontosan tudja, hogy neki van igaza. Csak éppen fölébe kerekednek, olyasmit mondanak neki, amivel nem tud mit kezdeni. Vagy próbál még az igazának érvényt szerezni, kétségbeesetten, ám eredménytelenül vergődik a szavak tengerében, vagy gyorsan feladja – de a lényeg, hogy veszít. Ahogy finom kis szlengben mondják, ledumálták.
És aztán otthagyja a tetthelyet, és lám… Lássatok csodát! Megvilágosodik. Eszébe jut az a bizonyos mondat, érv, tromf, amivel győzhetett volna. Csakhogy már késő.
Nos, erre a dologra mondta egy kedves hajdani tanárnőm, hogy "előszobás típus". Akinek mindig utólag ugrik be (kifelé menet, az előszobában), mit kellett volna válaszolni.
Arra már nem emlékszem, mi a megoldás, a tanárnőm szerint.
De abban biztos vagyok, hogy sokan voltatok már ilyen helyzetben. Ez aztán a dühítő állapot, mert utána még napokig dolgozik ott belül az a kihagyott lehetőség. Meg persze a veszteség dühe is.

Néha én is belefutok ilyen előszobás szindrómába, pedig igazán nem küzdök szó-szegénységgel. Engem az blokkol le, mikor valami falrengető, ordenáré pimaszsággal találom szembe magam. Hirtelen nem tudok dönteni; finom úrinőként, diplomatikusan lavírozzak el a támadás felett, vagy tegyem azt, amit az ellenfél, és menjek le az ő szintjére. Nálam ilyenkor gyakran az utóbbi győz. Sajnos. Azért van ez, mert nem hiszek benne, hogy a diplomatikusság tényét egyáltalán felfogja az illető. Még meghátrálásnak értelmezné… Akkor pokolba a diplomáciával! Aztán meg napokig bennem marad az egész, mert tudom, lett volna jobb megoldás is. Még a győzelem sem boldogít, mert tudom, lehetett volna nagyobb, szebb, elegánsabb is.

Szóval, hogy is van ez az előszobás típussal? Az ember nem lehet mindig a helyzet magaslatán. A legjobb, ha egyszerűen elfogadja ezt a tényt, és igyekszik elfelejteni az esetet. Vagy mégse?

KÖZÖSSÉG

TŰZIJÁTÉK – AUGUSZTUS 20

2010 július, Magyarország. Itt vagyunk.
Beszéljetek, vagy hallgassatok! Csak legyetek!
Egy "népi" kezdeményezés történetének krónikája. Ez a tűzijáték-társasjáték.
Legyen, vagy ne?
Én nem rejtőzködöm. A maga idején csatlakoztam a Facebook csoporthoz, és másnap az iWiW ugyanilyen kezdeményezéséhez is. Mert nem lehetett nem csatlakozni.
Félreértés ne essék! Kevesen lehettek a csatlakozók között, akik azt hitték, ez a "minden bajra megoldás". Dehogy az. Viszont komoly dolog. Nagyjából akkora, mint ha Pista bácsi elküld 500 forintot éhbéres nyugdíjából az árvízkárosultak számlájára. Egy gesztus, amely bizonyít.
Azt, hogy magyarok vagyunk, együtt, ugyanabban az országban élünk, és érezzük egymást.
Na, azt hiszem, itt lesz a kutya elásva.
Hogy mégis lesz tűzijáték Budapesten, az csak a bizonyíték. És nem is annyira tragikus, hiszen a kormány amúgy is nyilván mindent megtesz a károsultakért. Mégis, bizonyíték, hogy nem ott vagyunk (még), ahová képzeltük magunkat.
Mit akar itt kétszázezer ember? Népakaratot? Együtt? Képes ennyi ember egy célért ugyanazt akarni? Ajaj! Ez baj! És még nagyobb baj, hogy ehhez fórumot is talál, ha nagyon akar.
Hogy a Facebook kezdeményezés oldalát megmagyarázhatatlan támadások érték (cyber-támadások), az talán igaz, talán nem. Az is nagyon életszerű (magyarország-szerű), ha igaz.
Aki nem értené még a lényeget, az keresse meg és olvassa el a Népszabadság idevágó cikkét. (Én nem olvasom el többször, és be sem linkelem, mert ebben a blogban nem lesz Népszabadság link! Még elrettentő példaként sem.)
Az viszont biztos, hogy ez nem az a pillanat, amikor meg szabad állni. Most nem sikerült. Nem baj. Majd legközelebb. (Nem a tűzijátékról beszélek.) Ez a társasjáték. Aki kiszáll, biztosan veszít. Ne szálljunk ki! Beszéljetek, vagy hallgassatok! Csak legyetek!

KÖZÖSSÉG

AZ AJTÓ

Megint villamosoztam. Néha szórakoztatóbb, mint autóval járni. Legalábbis, ha nincs 30 fok és csúcsforgalom.
A 30 fok megvolt (talán több is).
Leültem, mert volt hely bőven, és a friss szél úgy borzolta a hajamat mindenfelől, mintha egy nyitott cabrióban ülnék. Az összes ablak tárva volt.
Mit lehet csinálni egy hosszú villamos-út közben?
Olvasni, vagy telefonálni.
Hogy egyiket sem lehetett nyugodtan, annak az ajtó az oka. A százesztendős villamos kétszárnyú ajtaja. A legközépső önálló életre kelt. Úgy döntött, majd csukódik, ha akar. És nem akart.
Az egyik megállóban végképp nem, így a hatodik próba után a vezető úr hátrajött, és egy határozott balegyenessel becsukta. (handy-work)
Néhány megállón át semmi, aztán a makrancos ajtó újra próbálkozott, hogy akaratát érvényesítse. Azt viszont láthattuk, mi utasok, hogy a vezető úr el nem indul, míg az összes ajtó nem zárult be.
Nem siettem sehová, de azért mentem volna már. Közel ültem, hát felálltam, és egy hollywoodi (Jackie Chan) rúgással besegítettem neki. Az ajtó bent volt, a villamos elindult. (És a távolabb ülő ifjú, kreolbőrű hölgykoszorú egyik tagja halkan kifejezte elismerését. "Kösz!" – mondta szégyellősen. No, azért!)
Aztán, mivel hátravolt még a fél útvonal a végállomásig, az ajtócsukásban másoknak is jutott szerep.
A remíznél jött közénk egy középkorú hölgy, karján kis szatyorral, kétkilós kenyérrel. Az ajtóban állt meg, és csak nézte a makacs, félajtónyi rést, amely új és új nekifutásra is ott tátongott. – Csukja be, vagy sosem indulunk el! – szólt neki egy őszhajú nénike, mire a hölgy olyanformán mosolygott, hogy "Ja, vagy úgy!" – és szeretettel benyomta az ajtószárnyat. Mentünk!
Megfoghatatlan volt, melyik pillanatban, de a villamos utasai valahogy egy apró dimenziót váltottak. Az a villamos már nem egy volt a sok közül. A "mi" villamosunk kezdett lenni. Így maguk az utasok is "mi" kezdtünk lenni. Mi, együtt. Eljött a "közösség" ideje.
Később egy nagypapa szállt fel, úgy hétéves fiú unokájával. Kicsi, vézna, szőke fiú volt.
A kis srác nem ült le, "férfiasan" az ajtónál maradt, a lépcső szélén. Kissé feszült volt, nem tudott mit kezdeni magával, de nagyon szeretett volna.
A bácsi telefonálni kezdett, a kisfiú a lépcsőt rugdosni, az ajtó meg nyitva maradni.
Rámosolyogtam a srácra. – Be tudod csukni?
A kisfiú megfogta az ajtót, de a gyerekkéz kevés volt neki. A papájára pillantott, aki bátorító kacsintással intett felé. – Erősebben, fiatalúr! Adj neki!
A kisfiú egy pillanatra hős katonának, rendőrnek, katasztrófa-elhárítónak képzelte magát. Minden erejét beleadta, és lám, az ajtó a helyére csúszott. A gyerek szerényen hátrébb lépett, de a kis diadalmas pillantás ott ragyogott a szemében. "Ugye, már majdnem kész férfi vagyok?"
És ezek után már csöndesen, eseménytelenül csorogtunk be a végállomásra.
Nem is tudom, miért, de nagyon jól éreztem magam ezen az utazáson. És futólag megfordult a fejemben a gondolat, hogy talán semmi sem véletlen. Még egy villamos-ajtó rakoncátlankodása sem. Vagy ki tudja…