A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS

Van egy ilyen címet viselő film. (Hm!)
Nem láttam. És biztosan nem is fogom. Ennek több oka is van.
Egyrészt, mert nem igazán jön be nálam az animált világ. Ez csak szubjektív dolog, mondhatja bárki, hogy magánügy, vagy hogy hülye vagyok, és pont.
Lehet, de van erre más okom is.

Szeretem Stanisław Lem könyveit. A Futurológiai Kongresszus egy hosszabb elbeszélés, vagy mondjuk, kisregény. És szenzációs. Találékony, lendületes, vicces, és elgondolkodtató. A humora többféle, nyelvi is, képi is (mármint, ha még akadnak olyanok, akik olvasás közben képeket látnak, méghozzá nem a tévében, nem monitoron, nem a kijelzőn, hanem a saját fejükben).
Kétlem, hogy ezt bármilyen film vissza tudná adni. Bár talán mégse kétlem, de úgy látom, ez a film nem adja.
Tudom, nem is akarta. Csak kiindulópontként, ötletgazdaként használta fel Lem írását. Oké. Csak én azért megkérdezném, hogy miért. Mi a fittyfenéért?
Miért?
Azért, hogy tudjuk, mit lehet elérni a drogokkal, tudatmódosító szerekkel?
Azért, hogy féljünk attól, hogy lesz valaha egy ilyen világ?
Azért, hogy netán attól féljünk, már van egy ilyen világ?
A gyógyszergyártó világmaffia az ábrándjainkat is megpénzesíti egy szép napon? Az örök fiatalságot, a boldogságot, a határtalanságot?
Ki tudja, mi lesz...
Nincs nekem ezzel a témával semmi gondom.
Vagyis, épp a témával van gondom, de csak annyiban, hogy az valaki másé.

A Futurológiai Kongresszust a 70-es évek elején írta meg Lem. A stílusa ironikus, de intelligens. (Vagy ez a két fogalom talán össze is tartozik. Próbálj meg ironikus lenni intelligencia nélkül!) Groteszk is kissé. És filozofikus is. És szórakoztató is. Csakhogy van egy kis hibája. Olvasni kell. Hajjaj! De hát a 70-es években még szokás volt olvasni. Hosszabb leírásokat is, mély gondolatok szellemes filozófiáját is, meg... Szóval, Lem ezt akkor írta, mikor még számíthatott rá, hogy mindebben nem hibát látnak, hanem erényt találnak az olvasók.
Na, elég ebből! Legfeljebb még annyit a filmhez: Lem biztosan nem alapozott volna egy történetet női karakterre. Nem tudom, miért, de nem.
Nem vagyok fordított soviniszta, se férfi-imádó. Csak egyszerűen tény, és kész. Idegennek érzem az ő szellemétől ezt a (rajz)filmet, és pazarlásnak tartom.
Vagy ki tudja, lehet, hogy élelmes ötletnek. Ha nem lesz ötletem, amit megírjak, majd én is ezt a módszert követem. Kiválasztok egy igazán nagy írót, kölcsönkérem egy príma ötletét, és aztán azt csinálok vele, amit akarok. Vagy nem. Én biztosan nem...

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – ÉDEN

Olvastam én azelőtt mindenféle sci-fit. Lemtől is olvastam, a Pirx pilótát, a Magellán felhőt, a Solarist. A többi regénye valahogy nem vonzott akkoriban. Talán türelmetlen voltam; hosszú, aprólékos mondatai megrémítettek.
Most viszont nekiestem a műveinek, mint "tót az ólajtónak". Hirtelen kíváncsi lettem, ennyi az egész.

Először az Éden akadt a kezembe. Nem nagyon lehet ám válogatni, a könyvtárban már alig-alig találni régi, klasszikus fantasztikus regényeket. Vagy talán vannak, de folyton olvassa őket valaki (remélem).
Az Éden szövege megtetszett, így elhoztam.
Elolvastam róla néhány ismertetőt, kritikát. Hogy azt mondja: utópia és anti-utópia egyben. Meg hogy személytelen a karakterábrázolásban. Meg hogy az eleje unalmas, de aztán...

Hát nem! Én úgy olvastam, hogy leültem a lépcsőre a kertben, az ölembe tettem a könyvet – és utaztam. Eltűnt körülöttem a kert, nem hallottam a rigófüttyöt, nem éreztem a lombokon átsurranó napfény melegét. Az Édenen jártam.
Először is, a könyv nem unalmas. Az eleje sem. Aprólékos, az igaz. Csakhogy Lem képes volt rá, hogy élő, gazdag látványt teremtsen a szavakból. Mindent láttam, az ő lelki szemével. Mint egy telepatikus adás, átsugározta nekem a fényeket, a képeket, a hangokat, a szagokat.
Meg kell ám becsülni, ha egy író akkor is hiteles és érdekes marad, amikor látszólag hibázik. Az "íróiskolák" óva intenek mindenkit az ilyenfajta részletgazdag ábrázolástól. Azt mondják, az olvasó közben elalszik.
Nem aludtam el. Én voltam a hetedik asztronauta. A Koordinátor, a Mérnök, a Fizikus, a Kibernetikus, a Vegyész, a Doktor... és az Író. Én voltam Lem, ahogyan ő ott járt velük hetedikként. Ne mondja senki, hogy csak elképzelte, mert igenis, ott járt.
Személytelenséget pedig csak azok látnak benne, akik felületesen olvassák. Igaz, a szereplőknek "nincs neve" (csak egyiküknek), beszélgetéseik szinte személytelennek tűnnek – de én, valami titokzatos módon a történet végére jól ismertem mindegyiküket. Hibátlanul le tudnám írni mindegyik karakter jellemét, erényeit és gyengeségeit. Úgyhogy, ott van az is, a jellemábrázolás, csak nem a megszokott, direkt módon. Olyan csöndesen, hogy észre sem venni. Így talán még jobb!

Olyan vasárnapi érzés volt. (Péntek volt különben.) Volt az egészben valami ünnepi. Ez a hat ember egy tökéletes egység. Egy felfedező űr-egység, akikről nem olvassuk ugyan, hogy barátok lettek volna, de azok voltak. Többek mint bajtársak. Ismerték egymás képességeit, jellemét, erősségeket és gyengeségeket. Még véletlenül se bántották egymást. Tisztelték mindegyikük munkáját, bíztak a tehetségükben, nem kételkedtek egymásban. Hagyták egymást kibontakozni, nem hangzottak el az "én jobban tudnám", és a "ha elfogadsz egy javaslatot" kezdetű mondatok.
Tudták, hogy az életük a tét, mégis volt kedvük és erejük egyszerre két fontos feladatra: helyrehozni az űrhajót, és felfedezni a bolygót. Miért is ne, hiszen űrhajósok!
Ahogy én olvastam, ez a könyv az emberi tökéletesség krónikája. Bajban voltak, mégsem kezdték el keresgélni, ki volt a hibás abban, hogy bajba kerültek. Elfogadták, hogy így van, és rögtön a megoldáson kezdtek dolgozni.
Bár űrhajósok voltak, és tudósok, műszaki szakemberek, mély egyetértésben csodálták a bolygót, és az egyetemes szépséget.
Ez volt a titkuk, ezért élték túl, és ezért jöhettek vissza a Földre. Az Éden számukra egy próba is volt, és ők kiállták a próbát. Összetartani és embernek maradni, még egy olyan helyen is, ahol a világon semmi sem emberi. Hazajöttek, és csak néhány emléket hoztak magukkal. Szépséget, sikert, megértést, és szomorúságot.

KÖNYVES DÉLUTÁNOK – TALÁLKOZÁS PIRX PILÓTÁVAL

A kezembe került ez a régi könyv. Novellagyűjtemény, a sci-fi történelem igazi hőse. Szórakoztató írások, Lem finom humorával átszőve, mély, néhol drámai történetekkel. Valódi emberi történetek az űrhajók díszletei között. Nagyon örülök neki, hogy rátaláltam és újra elolvastam.

Újra, mert én ismerem ám Pirx pilótát. Kamaszkoromban olvastam már a könyvet, és a tévében is láttam a hasonló című, bájos, régi sorozatot.
Szó se róla, Papp János csinos srác volt hajdanán, na igen! Bár az én Pirxem kicsit másképp néz ki, de nem jelentős a különbség.
Azt a filmsorozatot nem fogom most lekicsinylő szavakkal illetni, mert élni kellett akkor, abban a korban, hogy az ember értse, ez csak játék volt. Könnyed kísérlet egy nagyon új televíziós technika bűvöletében. Olyan, mint amikor egy gyerek játszik, és birodalmat épít a műanyag figuráinak. Lehet egy felfordított pohár a palota tornya, és lehet a kimustrált vasaló a holdjáró...
Most inkább a könyvről beszélek.
Minden sora átmelegítette a szívemet. A jövőről olvastam Lem történeteiben. A valóságos jövőről, amiben már benne is élünk. Akkor teljesen valószínűnek tűnt, és annak tűnik ma is. Akár így is lehetett volna, de nem így lett. Az egyik fele még nem valósult meg, a másikat pedig már túlhaladtuk. Tehát ez egy olyan jövő, amelynek az egyik fele a valóságos múlt, a másik fele a még előttünk álló jövendő. Űrhajózási társaságok, űrközlekedési sztrádák, őrjárat a szektorokra osztott űrben. Holdbéli kutatóközpontok, hold-ércet bányászó robotok, "nem líneáris" android pilóták... Ez még a mi életünkben is egy nagyszerű jövő képe. De már ma sem használnak morzét, nem jegyzik le kézzel az űrkommunikációs telegramokat, és ha lesznek luxus turista járatok a Holdra, sem a fedélzeten, sem a vezérlőteremben nem dohányozhat senki. Na bumm! Ezek kis csomócskák a kákán. A lényeg itt a világ maga. Lem világa.

"Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén."

"Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai..."

Hát erről beszélek. Egy fiatal űrhajósról, akinek szerelme, minden gondolata a világűr. Akinek "őrülten becsületes" képén az emberiség tiszta jövőjét látjuk mosolyogni. Kicsit naiv mosoly ez, de teljesen bűntelen. És nem, ez nem idealizmus. Ez tanítás. Arról, hogy meg kell őriznünk a tisztaságot, a becsületesség és bűntelenség tiszteletét a jövőben is, akármilyen lesz is az a jövő.