KÖNYVAJÁNLÓ HOSSZÚ TÉLI ESTÉKRE – TITOKZATOSAK

Igen, még mindig tél van. Az utcák szomorúan üresek, a fák kopasz ágain hideg esővíz csepeg.
Mit lehet ilyenkor csinálni esténként?
Nos, tudom, sok mindent.
Például olvasni.
Akkor ajánlom nektek a Titokzatosak című regényemet.
Miért pont ezt?
Nem is tudom. Könnyű is és forró is. Ezt mondják... Mint egy bögre fűszeres kakaó.

Olvassatok belőle néhány részletet:

1.
Ez volt az én gyerekkorom legszebb meséje. Szerettem a meséket, mert gyerek voltam. És nő is voltam már. Hittem a szerelem csodájában.
Hatalmas volt a vihar. Hatalmas volt az erdő is, ahol lezuhant a gépünk. Túléltük. Ezt úgy hívják, kényszerleszállás. A pilóta meghalt. És az utaskísérő és a testőrünk is, akik a gép elejében voltak.
A férfi, aki elrabolt minket, nem halt meg. Nem haragudtam rá. Legalább nem maradtunk egyedül az őserdőben.
Eleinte nem tetszett, mert fegyvere volt. Fegyverrel a kezében kényszerítette a pilótát, hogy szálljon fel a viharban, és repüljön Kolumbia felé. Minket nem bántott. Látszott, hogy bajban van. Menekült valahonnan… de gyönyörű volt a nevetése. Nevetett, amikor felszálltunk, és kért egy üveg pezsgőt a stewardesstől. Azt hiszem, Mariannának rögtön megtetszett.
Kreolbőrű férfi volt, fiatal, és talán csinos is. Úgy tudom, ezt a típust hívják egzotikusnak. Jól beszélt angolul, bár néha eltévesztette a szavakat.
Az erdő magába fogadott minket. A férfi segített, hogy túléljük. Szép neve volt. Angel Luna volt a neve. Ez „Angyal” és „Hold”. Olyan volt, mint egy kamasz ördög. Nyúlánk, göndör hajú, vakmerő. Lágyan barna bőre volt, és jó volt az illata. Mint a levendula fűszerolajnak…
Azt mondta, Kolumbia várhat. Előbb elvisz minket Ecuador fővárosába, Quitóba. Onnan mi könnyen hazamehetünk. Azt mondta, két nap alatt elérjük Quitót. Azt is mondta, hogy elkerüljük a lakott helyeket.
Az erdő szerette őt. Eggyé vált vele. Tudta, merre van Quito – de volt egy térképe is, amit a pilóta táskájából szerzett. A gépen sok étel volt, és víz, meg konyak. Ezt mind elvittük. Két nap… Ennyi volt az út Quitóig.

2.
Quitóba egyedül mentünk be. Angel elvált tőlünk az első házaknál, hogy ne lássanak együtt minket. Marianna nekiadta az arany fülbevalóját, búcsúzóul. Azt mondta, adja el, hogy legyen pénze. Angel elfogadta. Megcsókolta Marianna kezét, és sokáig néztek egymás szemébe.
Én ott álltam Marianna háta mögött és vártam, hogy Angel tőlem is elbúcsúzzon. Letérdelt hozzám és a fülembe súgott valamit. Spanyolul. Marianna nem értett spanyolul. Később rengetegszer megkérdezte, mit mondott nekem Angel, de nem árultam el. Ez titok volt. Az én drága titkom – amit soha nem felejtek el.
Tetszett Quito, szívesen maradtam volna. Az Andok varázslatos színei – a parasztok ezerszínű ruhái, a zene, az emberek örökös jókedve… de én Angelre gondoltam. Quito és Angel összeölelkezett bennem.

3.
A ködös erdőben egy különös trilla visszhangzott. Talán egy madár lehetett, valamelyik fa koronáján. Önfeledten, gondtalanul kacagott a csúfondáros kis teremtmény, és újra, és újra kezdte. Mintha nem tudna betelni vele, hogy a saját jókedvű kacagásával van tele a világ.

Kellemes szórakozást, és sok szép estét kívánok nektek!

MOST VAGYOK

Hogy is csináljátok? Fiataloknak fiatal regényeket, öreglányoknak öreg regényeket? Szerintem meg kellene próbálni fordítva. Öregeknek fiatal regények, és a fiatalok olvassanak vén regényeket.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára.
Nyíljon tágra a szemünk egymás világára?
Ez tévedés. Nincs különbség, csak ti hiszitek. A tizenhat éves ábránd ott marad mindenkiben, még hetven évesen is. (Legfeljebb jobban elrejtőzik.) A lélek nem öregszik. Lassan megtanul alkalmazkodni, de nem öregszik.
Próbáljátok megérteni az idő múlását! Amennyit ad, annyit el is vesz. De az emberek túltesznek rajta. Még annál is többet vesznek el – egymástól.
"Öreg vagy te már ehhez!"
Ismerős? És összehúzod magad, bűnbánóan, ha meghallod?
Mondd ezt egy tizenhat évesnek! Nevetni fog és azt válaszolja: "Kit érdekel?"
Mitől változtál meg így?
Senkinek ne változz!
Még az időnek se hagyd, hogy elvegye tőled a fiatal lelkedet!

A KI NEM MONDOTT KÍVÁNSÁG

A legjobban a hó illatára emlékszem. Majdnem idegenül ropogott a hócipőm talpa alatt, pedig nem a hó volt idegen. Csakhogy ez budai hó volt, én pedig pesti hóhoz voltam szokva. A porhanyós, cukor-omlós fehérséghez, amely közel volt az arcomhoz, mikor a szánkómon hasaltam, és Papa húzta a szánkót. Ezt szerettem, ahogy a pillantásom belekalandozott az apró növényekkel és kavicsokkal tarkálló porcukor birodalomba, és nem gondolkodtam olyankor, csak repültem a szánkón, talán nem is földön...
De az a hó másféle volt. Illata volt bizony, tartása és úri eleganciája. A budai hó!
Olyankor egész nap készülődtem a várható csodára. Ünneplő ruha, fényesre pucolt lakkcipő és fehérre súrolt hócipő.
Aztán bemásztam a kis autó hátsó ülésére, és nem szóltam már senkihez. A szívem ki volt tárva a saját varázslatomhoz, nem engedtem be oda senkit. Amikor átmentünk a hídon és a kis kocsi óvatosan kapaszkodott az ilyenkor mindig havas budai utcákon, egy idegen országban utaztam. Tudtam, mi vár ott engem, de mindig úgy néztem, mintha először látnám.
Nem szaladtam előre, illedelmes gyerekként mentem a szüleim között, de a szememmel csak őt kerestem. És meg is találtam rögtön, amikor beléptünk az üvegajtón.
Sok gyerek vette körül, ő mosolygott. Nem túlzóan, csak finoman. Egyszerűen volt öltözve, fehér kucsmában, sötétvörös irhabundában, fehér prémmel. Kerek barna szemüvege mögül huncut szürke szemével nézett rám.
Valódi, fehér szakálla és bajusza volt. Nem afféle ócska vatta. Ő volt az igazi!
A zizegős, piros csomagnak, amit nekem adott, ugyanolyan hó-szaga volt, mint odakint az egész világnak. És csokoládé illata.
Aztán mesefilmeket is nézhettem a moziteremben, de nem nagyon érdekelt. Majdnem végig őt figyeltem, ahogy néhány kedélyes felnőttel beszélgetett a félhomályos terem ajtajában. Nem mertem volna megszólítani, csak reméltem, hogy kitalálja a gondolatomat. Mert igazából azt szerettem volna megtudni tőle, hogy a ki nem mondott kívánságokat is teljesíti-e. Azokat, amelyeket csak elgondol egy kisgyerek a jégvirágos ablakok mögött, a téli este szobamelegében.
Szerettem volna ha kiolvassa a mindentudó nagy könyvéből, hogy azt kérem, maradjon minden úgy, ahogy van.
Hadd maradjak gyerek, ne kelljen felnőnöm, ne kelljen elmennem a Nagy Életbe. És mindenki, aki körülvesz, a szüleim, a nagyszüleim, maradjanak velem, úgy, ahogy vannak. Hogy... álljon meg az idő!
Nem hiszem, hogy annyi évesen ezt így ki tudtam volna mondani, de látni láttam, ez a kép a fejemben volt.
Ezt az ajándékot nem kaptam meg.
Azt hittem, talán nem gondoltam rá elég erősen, vagy elég kitartóan. Vagy a Mikulás volt túl elfoglalt, és nem jutott el hozzá a ki nem mondott kívánság. Vagy a komisz kis Krampusz eldugta valami sötét zsák mélyébe...
Később megértettem, hogy az időt senki nem állíthatja meg, még a Mikulás sem. És akkor rájöttem, hogy mégis megpróbálta a kedvemért. Nagyon hálás vagyok neki azokért az emlékekért, amelyeket megőrzött nekem. A szánkóm siklását a nyúldombon. A frissen esett hó szikráit az utcalámpák fényében. A nagypapám bakancsának csikorgását a fagyott járdán. És a nagymamám nevetését, ahogy esténként az ablakban könyökölt velem, és bámultuk együtt az utcát...
Az örök szeretet volt a ki nem mondott kívánság. És megkaptam.

SEGÍTS MAGADON... NICODEMUS JONES!

Nicodemus Jones, a sikeres író, olyat tett, ami nagyjából a fél írótársadalom hátán felborzolta a szőrt.
(Mondanám, hogy a teljes írótársadalom hátán, de gyanítom, hogy a csöndben maradó fele azért tesz így, mert maga is tett már így.)

Vagyis hogyan?
Nicodemus Jones, ékesszólását nem kímélve, megdicsérte önmagát. Félre művészi szerénység – nemes öntudattal zseniálisnak nevezte írói munkásságát. Ez még nem volna akkora baj, legfeljebb a túltengő egóról lehetne szó. A botrány azért robbant, mert álnéven tette, és harmadik személyben ragozott.

Mi ezen a botrányos? Nem történt bűntény. Sem törvénysértés. Ez végül is nem tilos.
Csak etikátlanság? Csalás? Becstelenség? Vagy csak egy balszerencsével megvert huncutság?
A dolog egyszerű, épp ezért bárkinek eszébe juthatna. Regisztrál egy népszerű közösségi oldalon, álnevet használ, és leír minden szépet és jót, ami csak belefér a hozzászólások üres hasábjába. Még ármánykodik is egy kicsit, ha már ott van, "beszól" egyet-kettőt néhány irodalmi vetélytársának.

Mi is volt ez tulajdonképpen?
Néhányan azt kérdezik, miért nem kérte meg a barátait, hogy írjanak róla dicsérteket, ha ilyesmire vágyott?

Nos, megpróbálom empatikus módon megérteni Nicodemus Jonest.
Talán úgy érezte, senki más nem érti annyira a saját zsenialitását, mint saját maga.
Vagy talán csak a riválisait akarta jól leszólni, de közben nem tudta megállni, hogy magát ne állítsa velük ellentétbe.
Vagy talán nincs olyan barátja, akit megkérhetett volna.

Nicodemus Jones igazi neve Roger Jon Ellroy. Egy sort sem olvastam még tőle, de ezek után meggondolom. 

Kíváncsivá tett. És úgy sejtem, másokat is. Akkor meg mit "empátiázok"? Itt a válasz, hogy miért tette, amit tett.

Most a fél világ róla beszél. Hát nem világos?

CSILLAGKÖZI MESÉK

 

AZ UTAZÓ

Nagyon titokzatos volt, talán inkább misztikus. Mégis, nagyon elérhető. Felemelő. Izgalmas.
Az emberek – már akiknek ez megadatott – ültek a tévéjük előtt. Vagy mások tévéje előtt. A szomszédok átmentek egymáshoz, néhány lakásban egy egész csapat szorongott. Kicsi, mélyen ülő képernyők vibráltak a nagy, sötét dobozokban. Fekete-fehéren és homályosan. Hol voltak akkor még a mostani képfelbontás-méretek…
1969. július 20.
Olyan egyszerű volt. Nehéz szkafanderben is könnyedén – alig gravitációban, egyhatodnyi súllyal – óvatosan
leereszkedett a talajra. Apró porfelhők szálltak a csizmája alól. És ott volt. Az a kis lépés… amely olyan hatalmas volt.

Voltak, akik nem hitték el. Vannak, akik ma sem hiszik el. Miért nem? Az egész csak pontos navigáció kérdése. (Már a tudomány és technika szintjén és a sok-sok pénzen túl, ami még kellett hozzá.)

Én elhittem. Hiszem most is: Neil Alden Armstrong a Holdon járt. Elsőként. És utána még jó néhányan.
A Hold csak egy nagy kődarab. A Föld békés, csöndes társa a Nap körüli úton. És az űr viszonylatában nincs is túl messze. A fölény bizonyítása volt az oka, hogy megtegyék ezt a kis lépést, de ez mára lényegtelen. A fontos, hogy megtették.
Az űrhajós – Az Utazó – ott járt a Holdon, és mert most már örökre eltávozott a csillagporos sztrádán, megérdemli, hogy örökké emlékezzünk rá. Mert ő volt az első. Mert képes volt rá. Mert nem félt elsőnek lenni.

Neil Armtrong parancsnok minden elismerést megérdemel, és bármilyen gyönyörű emlékművet. Biztosan állítanak is majd neki. Szép és dicsőséges emlékmű lesz.

De hiszen már van! Nézzetek fel az égre holdfényes estéken! A Hold és Neil Armstrong összetartoznak. Ott ragyog az esti égen a legszebb emlékmű, az Utazó emlékére.

ALKOTÁSRÓL, KIADÁSRÓL – ÓHAJOK ÉS SÓHAJOK

Olvasgattam kedves netes ismerőseim (írók, profik és amatőrök) pezsdült vitáját, avagy élénk eszmecseréjét szakmánk-hivatásunk-és-szerelmünk drámai problémáiról.
Égetően sürgős közlendőim támadtak, amelyekkel a világon semmit sem tudok befolyásolni, és amelyekkel majd seregestül vitába szállnak, akik minden véleménnyel így szoktak tenni. Szerencsére ezt nem itt fogják megtenni, így tehát itt az én világomban magam vagyok a próféta. (Bár azért szabad hozzászólást írni ennek a posztnak a végére is!)

Kiadás és tömegtermelés. Miért akarják a kiadók, hogy íróból iparossá váljunk?
Mert a kiadóknak élniük kell.
Az íróknak is. De mi a művészetünket akarjuk, ők meg a pénzüket.
Kicsit olyan ez, mint Karinthynál, a férfi és nő kérdése.
"Lehet-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?"
Az irodalom egy művészeti ág (nekünk íróknak), de mint szórakoztató szolgáltatás is működik (az olvasóknak). Ezzel pedig, akárhogy is, az irodalom kettészakadt. Nem most, már sok száz éve. Könnyed és komoly irodalom talán azóta létezik együtt, mióta maga a műfaj.

Amikor egy író dönt a jövőjéről (nem akkor, mikor írni kezdi A Regényt, hanem már jóval előtte) akkor tudni fogja, mit akar. Nagyon önkifejezni, vagy pénzt keresni azzal, amit jól tud.
Ezt bizony el kell dönteni, másképp nem megy.
De nagyon nehéz döntés, higgyétek el!
Nem csak morálisan.
Nem is csak azért, mert nagyjából egy életre szól.

Azért is, mert a büszke önkifejezés stabil dolog, pláne, ha megtérül sok szerencsével; de ha nem, akkor is marad a művészi önérzet önnön nagyságában (és a szegénység). Viszont a tehetség temérdek aprófillérre váltása sem sikerül mindig. A kommersz írások sem törvényszerűen sikeresek, viszont a könnyű műfajú írókat már sosem fogadja be a fennkölt múzsa nemes társasága.
Ezt a döntést jóval a Nagy Regény megírása előtt tanácsos meghozni, de alaposan meg kell fontolni.

Nézzük egy kicsit szubjektívabban! Én például mindig tudtam, hogy író leszek, de később az is megvilágosodott előttem, hogy ebből nem tudok megélni. Nincs meg hozzá a szükséges kapcsolat-hálózatom – és nem is valószínű, hogy valaha meglesz. Ennek sok oka van, néhány főbenjáró elvi kérdés például, de tovább most nem részletezem, mert ez az én bajom.
Az, hogy komoly vagy könnyű műfajban teljesedjem-e ki, nem volt kérdés. Nem tudok úgy írni, hogy kívül maradok az elképzelt eseményeken. Át kell élnem. Átéltem és megértettem, hogy a lelkivilágom jelentős károkat szenved a drámák során, tehát fordultam egyet, és a könnyűszárnyú múzsa ölelésébe vetettem magam. Nem bántam meg. Felszabadultam, és most öröm az írás. Lehet, hogy ez megvetendő – egyesek szerint, aki nem szenved, az nem is alkot igazán – de én a magam részéről ezeknek a mártíromságra születetteknek sok boldog szenvedést kívánok, üdvözlettel…

Könnyű vagy komoly? Ez kapitális kérdés, de most azt mondom, mindez alig fontos. Minden író jó, aki élvezhető írást alkot; a komoly irodalom és a lektűr nem ellenfele egymásnak, hanem kiegészíti egymást és gazdagítja az emberi lélek sokszínűségét.
Legyen mély, fájdalmas, vagy szórakoztató, könnyed, ragyogó – de legyen ott benne az a bizonyos személyes tényező. És ez már tényleg csak azoknak megy, akik írónak születtek, nem pedig valamiért úgy döntöttek, hogy ez eléggé laza foglalkozás, menjünk el egy írósuliba, aztán hajrá.
Ezzel dehogyis azt sugallom, hogy a tehetségnek nem kell tanulnia. De míg ő önmaga életterét és határait keresi minden apró új ismeretben, addig a betűvető kisiparos-tanoncok csak biflázzák a tételeket, a nyelv és a stilisztika fortélyait, és igyekeznek megtalálni a Nagy Ötletet, amivel expressz dicséreteket, lájkokat, és persze extra pénzecskét szerezhetnek. (Ja, igaz, van egy (két?) kiadó is, ahol ez a dolog a lájkokkal a gyakorlatban is beszámít. Nos, nem tudom... Legyen nekik így!)
 A tehetséges író mindig úgy érzi, bármennyit tanult is, sohasem elég – míg a kufár írogató minden csepp tudásból a tengert akarja kimerni önmagának, és azon bontani dagadó sikervitorlát.

Tehát vissza a kiadók és szerzők örök ellentétéhez!
Vannak, akik azt mondják, ismeretlen írónak nincs jövője. Sokan azt is mondják, ismeretlen írótól nem olvasnak, ha reggel két nap kel fel az égen, akkor se.
Amíg ezek a berozsdásodott sznob lelkek így maradnak lelki gipszbe-sínbe merevedve, addig "szegény" kiadók mit tehetnek? Nem adnak ki ismeretlen szerzőtől, mert ki akarna veszteséget önként? Így vajon hogyan lesz ismeretlen íróból ismert?

A manóba! Lehet, hogy itt nem is a kiadókkal van baj? Talán az ország írásos kultúrájának kerékkötője maga az olvasó tömeg?

Nem hiszem, hogy komolyan az olvasók ízlésével volna a baj. Azokkal már inkább, akik ezt az ízlést formálják (és formálták már évtizedek óta). Úgyhogy... Passz!

A FANTÁZIA KAPUJA

A fikciós irodalomról gondolkodom, most is, mint már annyiszor. A képzelet teremtette történetekről.
 Arról, vajon mennyi az értékük.
A sci-fi, a krimi, a fantasy, a románc. Ezek mind kitalált történetek. Mesék, ha tetszik. A fantázia játékai.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell őket komolyan venni. A játék csak akkor ér valamit, ha komolyan vesszük. Gondoljatok a sportolókra! A focistákra, a tenisz-sztárokra, a sakk-nagymesterekre! Vagy a póker-klasszisokra!
A játék nagyon is komoly, és el is kell hinni – mindaddig, amíg benne vagy. Tovább nem muszáj, de addig bizony benne kell élni. Éppen ezért szórakoztat. Ezért van, hogy ellazít, megnyugtat, feltölt új erővel, vagy új ötleteket teremt a valóság holnapjaihoz. A fantázia – fontos fűszer a hétköznapok tartalmas levesében.

Mi, fikciós írók "csak" játszunk vele, de amint látjátok, elég alapos játék ez. Mégis, sokan nem értik, hogyan foglalkozhatunk ilyesmivel. Ki-be járunk a fantázia kapuján, közben elfelejtjük, hogy mennyi súlyos gond nyomja az emberek vállát a való életben…
Ők azok, aki méltóságán alulinak találják, hogy akár csak belessenek ezen a kapun. Általában túl komolyan veszik önmagukat és az életet. (Csak súgva mondom; félnek. A fantáziától. Attól, hogy ott rájönnek, rendezett és elégedett életük egyáltalán nem olyan élet, amilyet szeretnének... De ez már mélylélektan, úgyhogy hagyjuk!)

A fantázia lényege az, hogy nem valóság. Azt hiszem, éppen ettől olyan értékes. Megteremtheti azt, ami a világból hiányzik. Megteremtheti, vagy kiegészítheti, vagy kiszínezheti. Megszépítheti a világot. Tervek születhetnek belőle, új találmányok a technikában, vagy fontos változások a társadalomban. Ahogy ezt nálam nagyobb intellektusok szokták mondani: "Csak egy ötlet kell."

Mennyi értékes dolog, amire képesek vagyunk a fantáziánkkal!  Ne becsüljétek le!